A második világháború után a fizetések szintjétől tették függővé a betegbiztosítást, ugyanis az alacsonyabb fizetésből élők számára kötelező a belépés valamelyik állami támogatást élvező betegbiztosítóba.
A jobban keresők viszont szabadon dönthetnek, hogy fél-állami, vagy magánbiztosító társasággal kötnek szerződést. A magántársaságok által követelt havi járulék jóval magasabb, így már eddig is több szolgáltatás költségeit fedezték, mint a fél-állami biztosítók és az orvosok magasabb honoráriumban részesültek egy-egy beteg után, következésképpen a rendelőkben előnyt élveznek a magánbiztosítottak.
A téli influenzajárvány idején például a magánbeteget szinte azonnal fogadja az orvos, míg a többieknek néhány napot várniuk kell a látogatásra. Kórházi kezelésnél azonban már a betegség határozza meg, hogy mikor kezdik meg a szükséges kezelést.
Akut esetben a beteg akár azonnal bekerülhet a műtőbe - függetlenül attól, hogy magán, vagy fél-állami biztosító fedezi majd a költségeket. Szervátültetés az egyetlen eset, amikor Németországban várakozási idővel kell számolni.
Kiváltképpen a vese-átültetésre váró pácienseknek kell türelemmel lenniük - az ő esetükben néha évekig is elhúzódhat, míg a műtőbe kerülnek. Noha az egészségügyi miniszter cáfolja, hogy a reform bevezetését követően a szakorvosi szolgáltatásokra a fél-állami biztosítók tagjainak a jövőben komoly várakozási időre számíthatnak, a reform bírálói szinte kórusban óvják a lakosságot a nagy-britanniai állapotok meghonosodásától.
Azzal riogatják a pácienseket, hogy még egy vakbélműtétre is hónapokat kell majd várni, a szakorvosoknál pedig valóban jó ellátásra csak a magánbetegek számíthatnak a jövőben.