Színházi évad vége után, és még jóval az új évad kezdete előtt beszélgetünk, éppen a nyár közepén, de hagyomány, hogy a Centrál Színház úgymond dacol a színházi nyári szünettel, minden nyáron játszik a Balatonnál. Ha jól emlékszem, akkor ez Tihanyban kezdődött, aztán volt egy hosszabb sorozatot megélt keszthelyi időszak, és az előző években már a szigligeti várudvar a helyszín. Fontos, hogy legyen nyáron is színház, színházi élmény, fontos ez színésznek, alkotónak, nézőknek egyaránt? Mert a színészek, gondolom, szeretnének inkább pihenni a nyári szünetben.
Igen, egész pontosan 1999-ben kezdődött, szerelemből, ezt jó kimondani. Keszthelyen kezdődött egyébként, Tihany 2003-ban született, jó négy évvel a keszthelyi nyári játékok után. Valóban szerelemből született, Kecskeméten csináltam a Tévedések vígjátéka című előadást, és azt annyira megszerettük a társulattal, akikkel csináltam, hogy nem tudtuk elengedni a tavaszi bemutató után az előadást, és kerestük a helyet. Így találtuk meg Keszthelyt. Ugye, a feleségem, Básti Juli Szigligeten nőtt fel, ott nyaralt, én is jártam Keszthelyen a Festetics kastélyba, adódott ez a lehetőség. Megkérdeztük az akkori igazgatót, hogy lehet-e, azt mondta, volt itt nyári színház, 1700, mondta, és akkor mondtuk, hogy akkor ezt most ismételjük. Szóval ott kezdődött, ennek valóban hosszú sora volt. Négy évvel később Tihanyt is mi alapítottuk, aztán az édes emlékezetű Bujtor folytatta a Tihanyi Nyári Játékokat. Ám a Covid betette a kiskaput, ha úgy tetszik, meg politikai dolgok is voltak a Covid után, nem voltam igazán kívánatos személy ennek a vitelére, de a szerencse közbeszólt, és úgy látszik, hogy érdemünk szerint ítélt a szerencse istenasszonya, merthogy rögtön megkeresett a Mesterházy Ernő, és mondta, hogy ő most alapított egy Szigligeti Várjátékok nevű valamit, és nagyon kellenénk mi oda. Az első évben még csak, ha jól emlékszem, egy, a következő évben már négy-öt alkalommal vendégszerepeltünk, de gyorsan kiderült, hogy főszereplői tudunk ennek lenni.
Most több mint tíz előadás, tizennégy előadás van.
Kezdetben a Szigligeti Várjátékok nézőtere, ha jól emlékszem, 600-as volt, vagy kevesebb, ma, halkan mondom, 850-es a nézőhelye.
Ezt idén bővítették, mert tavaly is még 700 volt.
Idén ismét bővítették 100-180-nal több. Igen, igen.
Kivételes a helyszín, tegyük hozzá, rálátással a Balatonra.
Gyönyörű helyszín és nagy ötlet. Ez egy kétszintes esemény, ahol az alsó szinten gasztronómiai élményeket, a felső szinten pedig színházi élményeket gyűjthet, aki erre befizet.
Ez továbbra is illeszkedik az évadhoz, hiszen két darab lesz most műsoron, Woody Allen vígjátéka a Tiszta őrület, ami egyébként is a Centrál Színház műsorában van, és amolyan előbemutatóként pedig a Furcsa pár, Neil Simon nagyon népszerű Tony-díjas darabja, amire a legendás filmváltozatból is nagyon sokan emlékezhetnek. Ilyeténképpen a nyári színház szerves része a centrálós évadnak is, illeszkedik ahhoz.
Igen, de még az előző kérdésedre visszatérve, valóban sok minden szerelemből született, meg szeretjük is csinálni ezeket az előadásokat. Szerintem többnyire jól esik a műszaki dolgozóknak és a színészeknek is, akár annak idején Keszthelyen, Tihanyban vagy most Szigligeten eltölteni egy hetet vagy többet, jó hely a Balaton, de valóban a Centrál Színháznak szüksége van rá. Tehát, magad, Uram, ha szolgád nincsen, nincsen szolgánk, magunknak kell megkeresni, és ha a nyári három hónap kiesik, bizony nagyon mélyen kotorhatunk a zsebünkben, és nincs ott semmi. Nagyon kell ez a nyári bevétel.
Woody Allen, mondhatnám, szinte házi szerzője a Centrálnak, a New York-i komédia jó húsz éve van műsoron, túl a 300. előadáson. Ha jól tudom, akkor a következő évadban is tervben van egy Woody Allen-darab, majd erről kicsit később beszélünk. A Furcsa pár a következő évad első bemutatója lesz szeptemberben, két jutalomjáték főszerepet kínál, a két főszereplő Alföldi Róbert és Stohl András. Szinte biztosra lehet menni, borítékolható a siker ezzel a darabbal és ezzel a két főszereplővel?
A válasz röviden igen, de a Centrál Színház amúgy is, éppen mint magánszínház, sikerre kárhoztatott színház. Muszáj újra és újra, néha nagyon bátran olyan döntéseket hozni, amelyek teljesen biztos sikert hoznak. Beszéljünk most erről. 1965-ben, ha jól emlékszem, '65-ben írta Neil Simon, aki kétségtelenül a múlt század legsikeresebb szerzői közé sorolható, a legismertebbé váló vagy legsikeresebb darabját, a Furcsa Párt, és Örkény rögtön lefordította.
A Vígszínházi, magyarországi ősbemutató Örkény fordításával ment.
Így van. Örkény rögtön lefordította, és a film is segítette a darab sikeres honosítását. De eltelt több mint 60 év ezután, és a nyelv nagyon gyorsan változik, és lehet mondani, hogy ezek a fordítások nagyon gyorsan öregszenek.
Megkopnak, elkopnak ezek a színpadi szövegek?
Teljesen eltűnt belőle a humor. Annak idején kellett, hogy humoros legyen, mert nem lehetett volna sikeres a történet, ha rossz a nyelv, amin előadják, de mára az Örkény-fordítás szerintem alkalmatlanná vált.
Vajon az eredeti Neil Simon szöveg, az nem kopik? Az megőrizi a frissességét?
Úgy tűnik nekem, de legalábbis lehetőséget ad a fordítóknak.
Merthogy most készült egy új fordítás.
Igen, igen, nagyon büszkén mondhatom, hogy a fiaim, Dávid és a Samu készítették, és nagyon-nagyon jól sikerült. Minden fordítás vizsgázik, legelőször a próbafolyamat alatt, és azért Alföldivel meg Stohllal vizsgáztatni, jelesre vizsgázni egy fordításnak, az bizonyító erejű.
Az olvasópróbán bejött.
Már az olvasópróbán bejött, és utána egy hosszú, másfél hónapos próbafolyamat minden napján megmérettetik a szöveg. De valóban, én nem tudom megítélni, hogy az angol szöveg mennyire őrizte meg a humorát, de jó lehetőség arra, hogy jelen esetben két, értő és jó humorral bíró fordító új és élvezhető szöveget varázsoljon belőle.
Még maradva a két főszereplőnél, Alföldi Róbert és Stohl András, éppen utánanéztem, a Nemzetiben, majd másutt is, a Vígszínházban, Budaörsön, sőt, a Centrálban is dolgoztak együtt. De úgy, hogy mindketten színészek a közös előadásban, ha jól tudom, ez idáig még nem. Ez az első alkalom lesz, a Furcsa pár esetében.
Igen, igen, sőt, nemcsak hogy dolgoztak együtt, hanem szorosan összekapcsolódnak a pályájukon. Alföldi Nemzetijében.
De legutóbb Budaörsön, a Julius Caesarban, de a Centrál Színházban is, Az ügynök halálában. Sorolhatnánk példákat, ahol rendező és színész viszonylatában találkoztak, de közös előadásban, színészként, még nem voltak együtt.
Így van. Ahogy az új fordítás szükségessé lett, ugyanúgy arra a kérdésre is választ kell adni, hogyha egy darab 1965 óta, több mint 60 év óta legalább hat, de bizonyára ennél több nagyon sikeres bemutatót ér meg, akkor miért vesszük most elő ezt a darabot. Ez egy, azt hiszem, csattanós válasz, hogy azért vettük elő ezt a darabot, mert most ezt a két „dinoszauruszt” egy színpadon tudjuk mutatni, Félix és Oscar szerepében, most először, együtt állnak a színpadon. Szerintem ez egy erős és csattanós válasz, kétségtelenül.
A helyszínre még visszatérve, Szigligeten, illetve a Szigligeti Várudvarban, most már több mint 800 fős a nézőtér. Ez nem mondható szerénynek egy nyári színház, de még akár egy kőszínház esetében sem, sőt, ott talán még inkább. Van kockázat abban, hogy tizennégy estén meg lehessen tölteni a nézőteret, és most nem elsősorban az időjárás kockázatára gondolok.
Gondolom, anyagi kockázatra, mindig van kockázat, úgy kell számolni. Amikor mi a Centrál Színház gazdasági részlegén leülünk a nyári játékot összerakni, akkor a költségeket 40 százalékra, a bevétel 40 százalékára állítjuk be. Tehát 40 százaléknál nullán tudunk lenni. Nagyon-nagyon nagy biztonsággal vagyunk kénytelenek tervezni. Negyven százaléknál már nem bukunk rajta, és aztán jön az a rész, amiről az előbb fél szót említettünk, hogy igenis nagyon komoly hozzájárulást ad a nyári játék ahhoz, hogy ki tudjuk fizetni a béreket, a nyári béreket.
Ha már így a költségeknél, a számoknál tartunk, akkor kicsit beszéljünk részletesebben arról, hogyan lehet magánszínházat vezetni, működtetni 2026-ban Budapesten. A viszonylag szerény állami támogatás mellett magánszínháznak nevezhető a Centrál Színház. Hogyan is néz ki ez a képlet? Akár a kockázatok felől.
Először is: nem azon múlik, hogy magánszínház valami, hogy kevesebb vagy több állami támogatást kap. A magánszínházi lét az azt jelenti, hogy valaki azt a céget vagy intézményt, mint ahogy jelen esetben én a Centrál Színház Nonprofit Kft-t megvásárolja, tehát saját maga tulajdonolja. Kevesen vannak, de vannak nonprofit vállalkozások is Magyarországon, de többnyire azért a magánszínházi vállalkozások, amelyeket a tao növesztett ki gombamódra a földből, de ezeknek a magánszínházi vállalkozásoknak, ha jól tudom, alapvetően két oka volt. Egyfelől a polgár büszkesége és igyekezete, hogy az ő teljesítményén múljon, hogy valami sikeres vagy nem sikeres, hogy ő bizonyítani tudja, hogy ha jól csinálja, akkor gazdagszik tőle, ha rosszul csinálja, akkor bizony belebukik. Ezenkívül a magánszínházi létet, és erről érdemes volna néhány szót ejteni, az teszi, hogy ne legyen kiszolgáltatva az ember sok esetben abszolút hozzá nem értő és olyan politikai szándékokat érvényesítő kultúrpolitikusoknak, akik bizony az elmúlt évtizedeket jelentős mértékben meghatározták. Beszéljünk rólam! Nekem abból lett elegem, hogy négyévenként valakik jönnek, és megmondják, hogy nekik tetszik-e, amit én csináltam, elfogadják-e, amit én csináltam, vállalhatónak tartják-e, vagy egyáltalán a jövőre nézve kívánatos-e számukra, hogy én legyek a Centrál Színház igazgatója. Amikor 2003-ban megkaptam a Centrál Színházat, még egyáltalán nem a Fidesz uralkodott, hanem egy másik koalíció volt a fővárosban, de amikor én megkaptam, én jól emlékszem, hogy egy nyitott ajtó mögül azt hallottam, hogy ha annyira akarjátok, hogy a Puskás legyen az igazgató, akkor miénk a szemétlerakó igazgatójának a kinevezési joga. Az első pillanattól abba volt beleverve az orrom.
Ja, hogyha mi ezt adjuk, akkor ti azt kapjátok.
Politikai kérdés. Hatalmi játszmák kérdése. Egy idő után, amikor 2010-ben jött a Fidesz kultúrpolitikusa, azzal a megbízatással, hogy itt aztán mindenkit kinyírni, és akkor én már hét éve csináltam a Centrál Színházat. Igazán ment felfelé, két éve már Centrál Színháznak hívták, azon az üvegplafonon is túl voltunk, amit a Vidám Színpad jelentett, már nem volt továbbfejleszthető ezen a néven, vagy már nem lehetett több hívet szerezni a színháznak. Ezen is túl voltunk, igazán minden a működésünkben azt bizonyította, hogy remekül helyt álltunk, és a város szereti ezt a színházat. Akkor jött egy ember, aki azt mondta, nem sok jóval biztathat. Ám akkor óriási szerencsénk volt két tekintetben: részben, hogy Tarlós volt a főpolgármester, aki nem egészen politikai elbutultsággal vett részt ebben az egész dologban, a másik meg, hogy Törőcsik Mari Julit tartotta utódjának, vagy nem tudom micsodának, és felhívta Tarlóst. Állandóan a legdurvább politikai játszmák és befolyásoltságok közepette kellett dolgozni, és ebből nekem elegem volt. Azt mondtam, hogy nem, nem, nem, minden áldozatot meghozok azért, hogy az én tehetségem és az én teljesítményem döntsön, és hogyha jól csinálom, akkor engem emeljen és dicsérjen, és ha rosszul csinálom, akkor sújtson, de nekem többet ne mondja meg politikus, hogy mit csináljak. Elkezdtem szomatizálni a „nem sok jóval biztathatom” után, onnantól kezdve másfél évig a fülemben dobolt a szívem, amíg aztán egy véletlen folytán el nem múlt. Nem akartam belehalni ebbe. Ja, de az anyagiakról kérdeztél, és arra még nem mondtam semmit.
Igen, hogy ez a modell egyébként hogyan nézett ki akkor? Úgy kell elképzelnünk, hogy egy kvázi privatizációs szerződés, mert az épület, az a fővárosé? Ha jól tudom, akkor bérleti díjat fizet a Centrál Színház.
Az épület egy milliárdos értékű valami, azt senki nem tudja megfizetni, vagy én nem tudnám megfizetni. Meg tudtam venni a céget magát, annak szabtak egy árat.
Akkor bérleti díjat fizet a színház.
Egyszer fizettem nekik egy vásárlási díjat, megvettem a céget valamennyiért, és azóta év végén bérleti díjat fizetek, és mondhatom, hogy ez a negyed- és félmilliárd forint között járó összeg, amit a Centrál Színház, vagyis én, fizettem be a fővárosnak, merthogy magánosítottam, ha úgy tetszik. Egyébként a magánosítás, bár én előztem a többieket ebben a dologban, de a magánosításnak, ahogy az előbbiekben elmondtam, ez volt a lényege, hogy abban a pillanatban, amikor a tao bevezetése lehetővé tette a kvázi piaci jegyárakat Magyarországon, nagyon sokaknak jutott eszébe, hogy ők szabadulnának ettől a politikai megítéléstől, bizonyítanák a saját rátermettségüket és tehetségüket, és saját színházat vezetnének. Azt látom, hogy hiába szüntették meg 2018-ban a taót, valójában azok közül, akik akkor magánszínházat alapítottak – nagyon sokan voltak ilyenek, a Rózsavölgyi, meg az Orlai, meg a Játékszín, az Átrium Színház és a többiek –, senki nem adta föl. Azóta is mindenki, bármilyen nehéz körülmények között, tartja ezt a pozíciót.
Az Átriumnál voltak, akik föladták, aztán mások újrakezdték.
De most már újrakezdték.
Hogyha már a Centrál Színház történetébe visszanyúlunk egy kicsit, említetted 2003-at mint kiindulópontot. Nem a közvetlen elődöd, hanem kettővel korábbi elődöd, az akkori Vidám Színpad vezetőjeként Bodrogi Gyula volt. Ha jól emlékszem, ő is próbálkozott már valamilyen magánosítással, kisebbségi tulajdonosa volt, a főváros mellett, a Vidám Színpadnak. Az a történet meglehetősen kudarcosan ért véget. Mindenesetre Bodrogi Gyula a távozásakor adott interjúban úgy fogalmazott, hogy ennyire kevés pénzből rajta kívül senki sem csinált még színházat Magyarországon. Tehát a pénzt előteremteni egy magánszínház működéséhez, nem egyszerű dolog, és valamennyi támogatás azért nyilván jön. Említetted, hogy valamilyen állami támogatás, egy kis szelet azért van. Ez hogyan aránylik az egész működéshez?
Vessük össze, egymástól egy kilométernyi távolságra van két színház, a Centrál, meg a Katona. Az állami támogatási rész és a bevételi rész fordítottan arányos. Nálunk az állami támogatás kicsi, így a bevételünk kényszerűen nagy. A Katona József Színháznál pont fordítva van, ott a bevétel jóval alacsonyabb és az állami támogatás nagyon magas. Színházfinanszírozási tervek is vannak mindenféle egyéb megújulás mellett, és abban reménykedem, hogy ki fog jönni valami a csőből.
Beszéljünk erről, csak még egy kérdés erejéig maradjunk a működésnél. Mindehhez óhatatlanul kell üzletemberi vagy menedzseri attitűd, noha Puskás Tamás mégiscsak színművész és rendező. Persze, voltak és vannak művészemberek színigazgatói posztokon, sőt, itt, Budapesten többségében ők vannak, de mégsem tulajdonosai is egyúttal a színháznak. Kell ehhez valamilyen menedzseri képesség? Hadd tegyem hozzá még, hogy olvastam egy régebbi interjúban, hogy a rendszerváltás környékén autókkal is kereskedtél, aztán meg előszeretettel alkudtál ki olyan rendezői szerződéseket, amelyek a piaci sikerhez igazították a te honoráriumodat. Ez a szemlélet, ez a megközelítés, ez már megvolt a kezdetben?
Önmagában a vágy, hogy független legyek, nekem ne mondja azt senki, hogy hol lakik a Jóisten, hogy hány óra van, senki ne apáskodjon fölöttem, nagyon erős volt fiatalkoromtól kezdve. Ettől még lehetnék közgazdasági analfabéta is, de szerencsére nem vagyok. Bebizonyította az életem, hogy értek hozzá. Tudok úgy gondolni az egészre, mint egy gazdasági kihívásra, és meg tudok felelni neki. Boldogan csinálok olyan színházat, amely épp azért, mert a néző szerelmét keresi és meg is találja többnyire, ezért jól eladható és jól jövedelmező. Nekem ez nemhogy nem esett soha nehezemre, hanem kihívásnak éltem meg, és nagyon boldogan álltam elébe, és boldogan teljesítettem. Amikor kérdeztek erről, és ez majd megint átvezet a színházfinanszírozási kérdéshez, akkor azt mondtam, hogy ha ez ment a XVII. század elejétől, a XVI. század végétől, ment Shakespeare-nek, aztán ment a Molière-nek, ment az olasz színházcsinálóknak, aztán a századfordulón ment az összes csodálatos magyarnak, Szép Ernőnek, Szomorynak, Molnár Ferencnek, Lengyel Menyhértnek és a többinek, ha mind tudtak olyan színházat csinálni, hogy abból a pénzből, amit a nézők a felkeltett szerelmük és érdeklődésük okán befizettek a kasszába, meg lehetett élni, akkor ez biztos lehetséges.
Ezek szerint mindennek a központja a nézők szeretete, az, hogy a nézők járjanak el és jegyeket vegyenek. Ennek kapcsán eszembe jut egy színházi anekdota, bár az nem éppen a nézői szeretetről szól, Ádám Ottóról jegyezték föl. Azért is említem Ádám Ottót, mert mestered volt, rendező. Az egyik. Színészként Major Tamást említhetném, ő volt az osztályfőnököd, de rendezőként Ádám Ottó osztályába jártál, aki a Madách Színház legendás igazgatója volt. Feljegyeztek róla egy történetet, hogy a kádári időkben pártvezetőkkel kellett ülnie egy értekezleten, nem szólt egyetlen szót sem, aztán a végén már odaszóltak hozzá, hogy Ádám elvtárs, mondja el, hogy mi a véleménye erről a színházi finanszírozásról meg színházi támogatásokról, és akkor lakonikusan annyit mondott, hogy ő személy szerint annyit vár a kulturális vezetéstől vagy akkor a pártvezetéstől, hogy szeressék a színházakat és adjanak pénzt. De ha nem adnak pénzt, akkor nem is kell, hogy szeressék a színházakat. Finanszírozásról, meg működésről beszélgetünk. Ezen a térképen most hogy látod, hol van a helye a Centrál Színháznak? Évekkel ezelőtt egy meglehetősen szerencsétlen színházi területfelosztás történt a fővárosban, amikor négy budapesti teátrum, meg az egyik szabadtéri színház kizárólag fővárosi fenntartásba került, és a többiek maradtak az úgymond vegyes működtetésben, de ezzel rá is került mindenre egy politikai színezetű pecsét a kulturális szekértáborok mentén. A Centrál akkor is már kívül maradt a szekértáborosdin?
Kétségtelenül kívül maradt, de a politikai pecsét és egyáltalán a politikai befolyásoltság nem ott kezdődött. Ott kétségtelenül kilógott a szög a zsákból, egyértelművé vált, vagy durván megmutatkozott. De most már muszáj mondanom erről valamit. Érdemes talán a színháztörténeten nagyon gyorsan végigvenni. A görög színház és a középkori európai színház vallási kötöttségű volt, vallási célú volt, ha úgy tetszik, a misztériumjátékok is, meg az athéni színházcsinálás is. De utána, már a Shakespeare-t megelőző időtől kezdve, a színház alapvetően a néző befizetéséből élt. A XVII. századtól kezdve, aztán a XVII, XVIII, XIX. században és a XX. század elején is. Négy évszázadon keresztül ez sikeresen működött. Akkor itt azért valaminek lennie kell, hogyha a színháztörténet bázikusan így működött. Mi történt? Az történt, hogy 1920-ban a sztálini Szovjetunióban, és aztán 1930-ban a fasizálódó Németországban egyszer csak rájöttek az okosok, hogy ez egy jelentős propagandaeszköz. A színház jól használható arra, hogy azt mondja el, amit szeretnének a hatalmon levők elmondani. És ezért államosították a színházakat a Szovjetunióban is, meg a hitleri Németországban is. A nyugat-európai színházakban ez a II. világháború végéig maradt így, míg a szovjet csatlós államokban egészen, tudjuk, az 1990-es évig, az 1989-es évig így maradt. Tulajdonképpen, ha úgy tetszik, 70 éve élünk ebben. Bár talán propaganda célokra olyan durván, mint ahogy a hitleri Németországban vagy a sztálini Szovjetunióban, már nem tudták használni, esetleg a Rákosi-időkben használták a magyar színházat is. De az, hogy legalább ne tartson tükröt – Shakespeare azt mondta, hogy ez a legfontosabb dolga a színháznak –, ne mutassa meg az uralkodó hatalom torz képét, az végig nagyon-nagyon fontos szempont maradt. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint Kaposvár az 1970-es években, vagy az 1980-as években a készülődő változás sikerén hatalmasat futó, világsikereket magáénak mondható Katona József Színház. De ez alapvetően a finanszírozást meghatározta, alapvetően hiába volt rendszerváltás, továbbra is a mi kutyánk kölykének kellett a színházigazgatónak lenni, továbbra is politikai szempontok befolyásolták, hogy kit neveznek ki, melyik színház élére. Az elmúlt 16 év is pontosan ilyen döntések sokaságától hemzsegett. Pont ez, amikor a szolgáltató van a célkeresztben, mert őt kell rábírni arra, hogy úgy működjön, ahogy nekünk helyes. Pontosan ezzel lenne jó, hogyha végre egy új finanszírozási rendszer szakítana és végre az történne a magyarországi színházfinanszírozásban is, ami egyedül logikus. Ez volna a paradigmaváltás lényege, hogy a néző, valóban a néző kerüljön célkeresztbe, mégpedig anélkül, hogy megmondanák, hogy melyik a jó néző, hogy hova megy a jó néző. Mondja azt az állam, hogy igen, a színház az egy olyan valami, amit én fontosnak tartok, ugyanúgy, mint az oktatást, mint az egészségügyet és egyebet, és ezért támogatom, hogy az emberek színházba menjenek. A nézőt támogatom. Olyan új rendszert kéne kialakítani, ahol a nézőt támogatja ez az új finanszírozási rendszer. Innentől kezdve, persze bonyolult részletek vannak, de ez nagyon fontos volna, hogy ahogy a gazdasági élet területén is, hagyja a piaci működéseket érvényre jutni az állam. Vonuljon ki a kultúrából is, és mondja azt, hogy igen, én tudom és értem, hogy a néző támogatása a feladatom, mert nagyon sok adót vonok el tőle, ezért nem tudja kifizetni a piaci jegyárakat, és ezért a nézőt fejkvótával támogatom.
Most a kormányváltás után a színházi szakmai szervezetek el is kezdtek javaslatok kidolgozásán munkálkodni, a színházak jövőbeni működéséről, a támogatások lehetséges módozatairól. Volt is már egyeztetés a Magyar Színházi Társaság és a Kulturális Államtitkárság között, bár ahogy a kulturális élet szinte minden területén, itt is két szervezet van, amelyek kiépültek a lövészárkok mentén, a Magyar Teátrumi Társaság, a másik, egyelőre nem hallatta a hangját. Mindenesetre örvendetes, hogy megkezdődött az egyeztetés ezekről a kérdésekről a színházi szférában, de arról talán érdemes beszélnünk, hogy az a modell, amit felvázoltál és ezek a lehetséges utak nyomán kiiktathatók színházi ízlések, rokonszenvek, ellenszenvek, politikai vetületek, amikor anyagi forrásokról és támogatásokról van szó? Amikor arról van szó, hogy ki kap és mennyi támogatást, mekkora anyagi forrást. Az elmúlt években, hogyha visszatekintünk, akkor a független szféra jelentős műhelyei véreztek el, de nagy múltú művészszínházak is működési nehézségekkel küszködtek. Én úgy látom, hogy a központi pénzosztás szintjén nehéz azt tudomásul venni, hogy a megítélt támogatás, az nem a mindenkori hatalom pénze, hanem az a közösség pénze, az adófizetői pénz, márpedig van adófizető, aki történetesen Pintér Bélát szeretne nézni, míg a másik adófizető meg Vidnyánszky Attilát, és a harmadik meg történetesen ne adj isten operettet vagy a Mágnás Miskát. Hogy lehet megtalálni ezeket az utakat? Nem könnyű.
Hatalmi szóval semmiképpen. Sem esztétikai, sem egyéb minőségben nem szabadna ítélkezni afelett, hogy melyik értékesebb és melyik kevésbé értékes. Szerintem minden színházba vágyakozó ember egyaránt értékes. Én azt gondolom, hogy nincs nálam a bölcsek köve, fogalmam sincs, hogy igazán mi volna a jó színházfinanszírozási rendszer, de legalább három dolgot lehet mondani. Az egyik, hogy vannak épületek, amelyek alkalmasak arra, hogy színházat lehessen ott csinálni. Ezeket az épületeket erre alkalmasnak meg kéne tartani. De ez teljesen független attól, hogy ki van bennük, hogy éppen ki uralkodik bennük, milyen társulat, milyen célokkal, milyen színházat csinál bennük. Ezeknek az épületeknek olyanoknak kell lenni, hogy nemcsak a rezsit kéne finanszírozni, hanem a benne levő eszközöknek az elöregedését is valamilyen módon figyelembe venni, sőt, az épület elöregedését is. Olyan épülettámogatást kéne első lábként létrehozni, amely minderre tekintettel a célra alkalmasnak megtartaná ezeket az épületeket. Mondom, függetlenül attól, hogy ki van bennük. A másodiknak a néző alapú támogatásnak kéne lennie, tehát fejkvótának, ha úgy tetszik, olyan támogatást kéne bevezetni, ami mindenhol egyforma. Mondja azt az állam, és akkor itt alapul lehet venni a mai átlagjegyárat Budapesten, hogy én ezért az átlagjegyárért támogatom mindenkinek a színházba járást, függetlenül attól, hogy az operettbe megy, a Madách Színházba, a Katonába, az Örkénybe, vagy hova. Tehát menjetek, nézzetek színházat, én ennyivel tudom támogatni a ti igyekezeteteket, úgyis úgy lesz, hogy a nagyon nagy nézőterű és nagyon drága jegyekkel operáló színházak majd nagyon nagy saját bevételre fognak szert tenni, de az állami támogatásuk is, a nagy nézőszám miatt, magas lesz. Ellenben a kis műhelyekben, amelyeket kevés ember látogat, viszont szintén jól jön ez a támogatás. A harmadik lábnál – de ebben nem szabadna esztétikai különbséget tenni, politikai ízű különbségeket végképp nem – kéne bejönni a kultúrpolitikának, mert igenis vannak kultúrpolitikai szempontok. Ott kéne azt mondani, hogy a magyar dráma ügye, a fiatalok színházba szoktatásának az ügye nagyon fontos. Vagy valaki azt mondja, én kérem szépen, a következő négy évben világsikerű színházzá fogom tenni ezt a színházat. Meg fogják látni négy év múlva, ennek a színháznak a nevétől lesz hangos az európai szcéna. Oké, és akkor névhez kötve, időhöz kötve azt mondani, mennyi pénz kell ehhez? Évente félmilliárd forint? Tessék, itt van ez a pénz, de négy év múlva megkérdezem, uram, hölgyem, világhírű az ön színháza? Ettől hangos Európa? A harmadik láb a pályázati forrás. Ott aztán igazi különbséget kell tenni. Valaki azt mondja, hogy én ezt teszem, akkor, ha hitelt tud szerezni a tervének, akkor adjanak pályázati forrást. Abból az ellopott 17 milliárd forintból, ami az NKA-nál elcsúszott erre, arra, amarra, biztosan jutna ilyen.
Most elég rossz tapasztalatok van pályázati, kulturális pályázatok ügyében.
Igen, de reméljük, hogy lehet ezt jól is csinálni. Úgy van ezekkel a dolgokkal, a taóval kapcsolatban is fölvetődött, hogy de hát csaltak vele. Egyébként magával a fejkvótával kapcsolatban is lehet azt mondani, hogy ó, bele lehet nyúlni abba, hogy hány néző volt ott, vagy nem tudom. De én azt gondolom a csalásról, mint annak idején a dízelszőkítésről. Attól még, hogy csalók szőkítették a dízelolajat, még nem vonták be a dízelt mint üzemanyagot. Simán elejét lehet venni megfelelő szabályozással és megfelelő büntetésekkel, hogy ne legyen kedve az embereknek csalni. De alapvetően az épületekről gondoskodni kell, utána általában gondoskodni kéne arról, hogy a néző válogatás nélkül élvezhesse az állam támogatását, és utána kultúrpolitikai célokat meg lehet a harmadik módon, pályázati úton megoldani. Nagyon kényes téma ez, mert azok, akik bőven kaptak az elmúlt évtizedekben, vagy az elmúlt évtizedben, vagy nem tudom mennyi ideje bőven kaptak, azok most féltik azt a bőséget, ami a sajátjuk volt. Azok, akik kiszorultak belőle, lásd a valóban függetlenek, azoknak éppen az a kényes, hogy akkor most visszakerülnek-e ebbe a dologba. Rengeteg kérdés, és az sem kétséges, hogy mindenki a saját békaperspektívájából látja ezt az egészet, onnan tekint körbe, és nyilvánvalóan torzítva látja az egészet. Nagyon nehéz lesz majd egy szintre hozni, de szerintem tanulva mindabból, amit el is próbáltam mondani, tanulva a színháztörténeti tapasztalatból, alapvetően a színház képes rá, hogy megéljen a néző szerelméből. Egyébként London és New York is bizonyítja, hogy mennyire képes rá, de nem kell odáig elmenni. Rendben van, hogy Magyarországon a piaci jegyárakat érvényesíteni még korai, vagy ebben az adózási rendben az, hiszen iszonyatos nagy elvonó az állam. Mondok egy vicceset. Az áfa Magyarországon nagyon magas, 27 százalék. A Centrál Színház áfabefizetési kötelessége a jegybevétele után magasabb, mint amennyi az állami támogatása volt. Tehát tulajdonképpen dacára az állami támogatásnak, áfabefizetők volnánk az állam felé. Például, beszélnek arról, hogy bizonyos termékek, így a színházjegyek is lehetnének nem 27 százalékosak, hanem mondjuk 5 százalékos áfatartalmúak, és így tovább. Nehéz kérdés ez, biztosan sokat fogunk rágódni rajta.
Érdemes elgondolkozni azon, hogy Magyarországon a pálinkafőzés áfája alacsonyabb, mint a könyvkiadásé. Ezeket érdemes mérlegre tenni. De azért érdekelne, hogy ebben a felvázolt fenntartói támogatási modellben vagy rendszerben hol látnád szíved szerint a Centrál Színház helyét? Tegyük hozzá, hogy a Centrál egy kiemelt minősítéssel rendelkező teátrum, hogyha jól tudom.
Nem tudom, ezek a minősítések mit jelentenek, s hogy tovább kell-e vinni ezeket. Talán megvilágítja a példát, hogy a Centrál hol volt kénytelen keresni a további útját, hogy 2018-ban, egy csütörtöki napon, a tao meglétekor – tekintettel, hogy én fele akkora színház vagyok, mint a Madách Színház – az én tao-lehetőségem 500 millió forint volt, a Madách Színház egymilliárd forintjához képest. Pénteki napon politikai döntés okán az történt, hogy a Madách Színház megkapta ennek a tao lehetőségnek a 110 százalékát, hogy biztosan kerek legyen minden, tehát 1,1 milliárdos támogatáshoz jutott, ami azóta, követve a pénzromlást, már 1,3-nál tart. A Centrál Színház a következő fél évben azzal töltötte az idejét, hogy kétségbeesetten küzdött, hogy egyáltalán állami támogatáshoz jusson, mert itt jön be, amit az előbb mondtam, tekintettel a magánszínházi létünkre, úgy találta a politika, hogy ja, hogy minket nem rángathat bábuként? Akkor éljünk meg a magunk lábán. Tarlós és a főváros legkomolyabb közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy ezen valamit változtassanak, és valami minimális koncot dobjanak nekünk is, mert azért mégiscsak… Az, hogy egy évben még volt 500 millió forint taobevételünk, a következőben meg már nincsen semmi, az irgalmatlanul nagy sebet ejtett a Centrál Színház működésén, de mondom, egy nagyon-nagyon komoly küzdelem árán sikerült elérni, hogy aztán valami állami támogatást mégiscsak kaptunk.
Beszéltél arról, hogy egy magánszínháznak, így a Centrál Színháznak is, talán ezt a szót használtad, sikerre kárhoztatva kell dolgozni. De ha megnézzük akár a mostani, akár az elmúlt évek repertoárját, azért voltak igencsak bátor vállalások. Játszottatok még az első időkben több Shakespeare-t, Ibsent, emlékszem, a Kísérteteket, ami ráadásul egy nagyon ritkán játszott Ibsen-darab. A Kisszínpadon megy Az ügynök halála, a Nem félünk a farkastól, sőt, egy első darabos fiatal magyar szerző munkáját is bemutattátok a Kisszínpadon, a magyartengert. Igazgatói szemszögből mondhatnánk ezeket kockázatnak, bátorságnak, nagyon erős kockázatnak? Azért Ibsen, nem a My Fair Lady.
Igen, bár a My Fair Lady védelmében rögtön azt kell mondanom, hogy a My Fair Lady egy csodálatos és igazi nagy-nagy értékű valami. De talán ez bizonyítja a legjobban, hogy igenis a legkomolyabb minőséget is meg lehet úgy csinálni, hogy a nézőt szerelembe ejtse, hogy élni segítse a nézőt, hogy a néző érezze, amikor bejön, és amikor elmegy, hogy ez nagyon fontos volt, nagyon fontos volt neki jönnie, mert segített neki az életben. Nem igaz az, hogy csak a butasággal, csak az alacsony minőséggel lehet a nézőt becsábítani. Pont ez bizonyítja azt, és mindig is ezt az utat jártuk büszkén. De mondom, az első pillanattól azt gondoltuk, hogy nem igaz, hogy nekünk le kell adni bármit a minőségi elvárásainkból, az ambícióinkból. Egyébként a „Nem félünk a farkastól”-t a nagyszínpadon játsszuk, több mint tíz éve.
Az ügynök halála is ott kezdődött.
Az ügynök halála is ott kezdődött, de a Jó zsaru, rossz zsaru előadása ötvenszer ment a 435 nézős nagyszínpadunkon, mire fölkerült a kisszínpadra. A Network előadása, ami egyébként egy igazi istenkísértés volt, mert a Covid utánra teljesen kiürült a kassza, azt lehet mondani, hogy 19-re húztunk lapot, merthogy akkoriban, ha jól emlékszem, 75 millió forintba került ennek a produkciónak a kiállítása, ami minimum két, inkább két és fél, akkori számokkal, két és fél produkciónyiba került, de azóta is sikerszériát fut, most már a 150. előadáshoz közelítve.
Nagyon sokan lépnek fel vendégként a Centrálban, de ugyanakkor van egy remek színészekből álló alaptársulata is a színháznak. Ők a hagyományos értelemben véve szerződött társulati tagok?
Igen, igen. Van 14 státuszban lévő társulati tagunk. Igen, valóban, ha úgy tetszik, speciális helyzet a Centrál Színház társulatisága, mert azok a színészek, akik a Centrál Színház vonzó nagy nevei, általában a főszerepeket játsszák. Régebben ilyen volt, amíg nem lett a Vígszínház igazgatója, Rudolf Péter, de Nagy-Kálózy Eszter, Haumann Péter szerepelt nálunk, és rengeteg más nevet is hozhatnék most föl, de a mai időkben is Stohl vagy Alföldi, vagy nem tudom, Hevér Gábor vagy mások, ők kívülről jönnek. Egyfelől azért, mert szeretik őrizni az önállóságukat, a függetlenségüket, bár Stohl, például volt nálunk társulati tag hosszú ideig. Ugyanakkor a mi ars poeticánk az, hogy találj egy olyan darabot, amiben hiszel, hogy a nézőt szerelembe ejti, és utána oszd ki a szerepeit úgy, hogy az országban található legalkalmasabb színész játssza a főszerepeket. A Centrálnak a társulata úgy épül föl, hogy ezek, ha úgy tetszik, a vezető színészek, ahogy egykoron a Nemzeti büféjében ott ültek Básti, Sinkovits, nem tudom, Avar, ők nálunk nem ülnek a büfében napra nap, hanem végzik a dolgukat, rendeznek, játszanak, tévés személyiségek, és így tovább. Ezek az emberek, ha úgy tetszik, függetlenek maradnak és kívülről jönnek, és van egy nagyon-nagyon erős társulat, akik együtt játszanak velük és támogatják a működésüket.
Ha már társulatról és vendégművészekről beszélünk, két évvel ezelőtt szerepet kínáltatok egy új bemutatóban, a Nemzeti Színházban balesetet szenvedett, majd a színházzal pert folytató két színésznek, Szász Júliának és Horváth Lajos Ottónak. Jeles színművészekről van szó, tehát nem gondolnám, hogy ez valamilyen szolidaritás volt, de azért mindenképpen gesztust jelentett, egymásra figyelést egy olyan közegben, egy olyan térben, ahol nem feltétlenül általános vagy megszokott mindez.
Ránézvén erre a helyzetre, azt gondoltam, hogy ilyen nincs. És azt gondoltam, hogy az lehetetlen, hogy valahogy ezt a két embert a szakma nem szólítja meg. Nem mondja azt, hogy lehet, hogy veletek a Nemzetiben ezt csinálták, de ti a mi szakmánk jelesei vagytok, úgyhogy továbbra is köztünk a helyetek, és ugyanúgy megbecsülésnek örvendetek, mint ahogy eddig a Nemzeti Színház tagjaiként. Számomra ez egy vállalhatatlan helyzet volt. De nem szeretném fényezni magam. De amikor 2003-ban a legnehezebb körülmények között indultunk el mint Vidám Színpad, és rögtön az első évben –, miközben egy nevetséges támogatás mellett egyszer csak az áfatörvény változása miatt még 20 millióval kevesebb lett – 120 millióból csak 100 millió forintos támogatásunk maradt, akkor én hiába telefonáltam körbe, hogy nem lehet-e, hogy a többi színház valamilyen módon szolidáris legyen velünk, és segítsen a helyzetünkön. Nemleges választ kaptam mindenhonnan.
Ezért mondtam, hogy az ilyen gesztus, meg az egymásra figyelés, ritkán adja a jeleit.
Igen, de mondom, anélkül, hogy tovább fényezném magam, amikor viszont Pintér Béláról olvastam, egy évvel később, vagy másfél évvel később, hogy nehéz anyagi helyzetben van a társulata, akkor én azonnal fölhívtam, és azt mondtam, hogy nekem nagyon csekély eszközeim vannak, de ha akár azzal tudok segíteni, hogy idejöttök játszani vagy bármivel tudok segíteni, akkor itt állok készen. Nem tudom, hát öt testvérem volt, játszottunk az udvaron tizensok másik gyerekkel, valahogy ez úgy benne van.
Megvolt az egymásra figyelés.
Én háborúban nem jártam, ez a fajta bajtársiasság, ez nem onnan van. Mindjárt 70 éves vagyok, úgyhogy sok mindent megéltem, ám ilyenfajta bajtársiasságot nem tanulhattam, de valahogy mégis, magától értetődő, hogy azért vannak dolgok, amelyek nem lehetnek pártfüggők vagy milyenek, ezeket nem lehet hagyni.
Még ejtsünk szót a közönségről. Nyilván mostanra van a Centrál Színháznak egy szorosabban kötődő törzsközönsége. Vannak arany-, ezüst-, bronzkártyás nézői szintek a színházban. Folyamatosan kell figyelni a nézői igényeket, elvárásokat, figyelni például a közönség összetételét, hogy kik járnak rendszeresen a Centrál Színházba?
Figyeljük is, minden évben csinálunk, amikor módunk van rá, ilyen felmérést, ami általában vigasztaló számokkal szokott szolgálni. Nem az van, hogy hozzánk a 60 év fölöttiek járnak, általában 35 és 45 év közé esik a derékhada a hozzánk látogatóknak. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy nagyon magasak a jegyáraink, az átlag jegyár 11 500 forint. Sokszor tapasztaljuk azt, amikor akármilyen okból diszkontálni tudunk és a hátsó sorokat olcsóbbá tesszük, akkor egyszer csak, és ezt minden játszó megérzi, egyszer csak mintha friss szél fújna be a nézőtérre.
Mások is be tudnak jönni.
Mert bejön száz olyan ember, aki tele van örömmel és vággyal, hogy be tudott jönni. De eddig éppen a jegy drágasága miatt nem jött, úgyhogy az új finanszírozási rendszernek az a támogatása, ami talán ezen majd segít, nagyon-nagyon jól jönne.
A közönség összetétele kapcsán az jut az eszembe, hogy jó néhány évvel ezelőtt ugyanebben a műsorban itt ült, akkor még a Katona József Színház igazgatójaként Máté Gábor, és arról beszélt, hogy neki meggyőződése, hogy többségükben nők teszik ki a színházak törzsközönségét. Ezek a nők elviszik a nővérüket, az édesanyjukat, a barátnőjüket a színházba, és olykor-olykor néha elviszik a férjüket vagy a barátjukat, de az ő arcukon lehet látni, hogy őket többnyire elvitték. Valóban inkább a nők dominálnak?
Ez egy bizonyos igazság, nem fejtettük még meg, vagy nem tudunk igazi választ adni rá.
Vagy legalábbis ők veszik a jegyet.
Mindenképpen ők veszik a jegyet. Most hirtelen az jutott eszembe hirtelen, ahogy a madaraknál a fészekrakó az egyik, és a másiknak más dolga van. Tehát úgy tűnik, hogy valahogy a színházi élmény az a családi életnek vagy a társasági életnek egy olyan része, ami valamiért a nőkhöz tartozik és nem a férfiakhoz, és valóban, a férfiak jóval-jóval kevésbé aktívak a jegyvásárlásban. De szerintem ez a munkamegosztás tényleg úgy van, hogy bizonyos dolgokat egy családban a feleség szokott csinálni. Minálunk többnyire én szoktam bevásárolni, nem mintha a feleségem nem vásárolna be soha, de többnyire én szoktam bevásárolni, viszont ritkán szoktam mosni.
Zárszóként még beszéljünk a következő évadról röviden. Woody Allen többször szóba került már, és van egy hozzá köthető bon mot, az úgy szól, hogy ha meg akarod nevettetni Istent, beszélj neki a terveidről. Nem akarunk senkit megnevettetni, de azért beszéljünk a tervekről és a következő évadról, annál is inkább, mert már elhangzott a beszélgetés elején, hogy Woody Allen darabja is lesz a következő évadban. Az első a Furcsa pár lesz, erről már beszéltünk, és aztán egy Woody Allen-darab következik.
Szeretek úgy fogalmazni a jövő évi terveinkkel kapcsolatban, hogy nagy örömet látok az ország arcán, és nagy örömet látok Budapest arcán, és jólesik ennek tükröt tartani, ennek az örömnek jövőre a következő évadban, és jól esik támogatni is ezt az örömet. Nagy sóhajjal vettük tudomásul, hogy el lehet mosolyodni és lehet reménykedve nézni előre. Valóban mind a kettő ennek a szolgálatában áll, mind a kettő nagyon erős, egyébként a maga nemében remek vígjáték. Az elsőről a Furcsa párról sokat beszéltünk. Woody Allen darabjának az érdekessége, hogy két egyfelvonásost forrasztott egybe az átdolgozó fordító és a rendező.
Ez új darab egyébként? A legutóbbi bemutató, az is egy két évvel ezelőtti darab volt.
Igen, azt a 89 éves Woody Allen írta. Ez most más: az Old Saybrook és a Honeymoon Hotel című egyfelvonásosaiból írt egy egyfelvonásost, Dupla vagy semmi címmel, a fiam, Puskás Dávid, és ő is fogja rendezni az előadást, olyan kiváló szereplőkkel, mint Hermányi Mariann, Szabó Kimmel Tamás, Hevér Gábor, Parti Nóra, Szécsi Bence, Pálffy Kati, meg Magyar Attila. Remek a szereposztás, de ez nálunk alapfeltétel. És ami a legfontosabb, amit a jövő évről el kell mondani, hogy szomorú okokból el kellett búcsúznunk nagyon szeretett kollégáinktól, barátainktól az elmúlt évben, és ez nagyon meglátszott a Kisszínpad műsorának alakulásán. A néhány évvel ezelőtt még dübörgő Kisszínház kicsit hervadni látszott az elmúlt időben, úgyhogy most reneszánszát tervezzük, emiatt az évad első felében öt, azaz öt bemutatót is tervezünk.
Ez is egy bátor vállalás.
Igen, először a Nézőművészeti Főiskola jön majd a Balhéatlasz című előadásával, amit Túróczi Szabi, Mucsi Zoltán és Katona Laci jegyeznek, aztán Az ötödik lépés című előadást mutatjuk be, amit régóta terveztünk, de az édes emlékű Scherer Pepével terveztük, aki miatt aztán egy ideig toltuk a premiert, hogy hátha majd jön velünk, aztán sajnos nem így alakult. Ez lesz a következő bemutató, Az ötödik lépés, amit Vecsei H. Miklós és Marton Robi kettőse fémjelez. Aztán két csodálatos nő, Schell Juci és Szinetár Dóri mutat be egy-egy egyszemélyeset: a Ragyogj, Shirley címűt, amiben Shirley MacLaine életét táncolja, énekli és meséli el Schell Juci, a másiknak a címe pedig A világtörténelem legjobb színdarabja, ez pedig Szinetár Dóra egyszemélyes estje lesz. Végül pedig, de nem utolsó sorban, december 8-án mutatjuk majd be a Patrick Marber már többször bizonyított sikerű darabját, a Closer című darabot, amit Alföldi Robi rendez és a színház jeles tagjai, Ágoston Kati, Martinovics Dorina, Schmied Zoltán és Fehér Tibi játszanak benne szerepet.
Nem tudom, hogy lehet-e már erről beszélni, de van egy másik nagy terv még a nagyszínpadon, mégpedig egy zenés produkció.
Ez egy márciusi bemutató. Én 2012-ben láttam és szerettem bele ebbe az előadásba, és most, amikor abban reménykedünk, hogy a jövő Magyarországán a tehetség, a kitartás, a minőség válik majd uralkodóvá, azt gondoltam, hogy semmi nem egyesíti ezeket a tulajdonokat jobban magában, mint éppen Irving Berlin minden nagy sikerű számát magába foglaló Top Hat című zenés játék, vagy musical.
Az 1930-as években nagy film volt.
Fred Astaire és Ginger Rogers története, és ez nem volt még Magyarországon, viszont 2012-ben egy világsikerű előadást rendezett belőle a barátom, Matthew White, aki éppen most ráérne arra, hogy január végétől egy angol csapattal megcsinálja. Angol díszlettervező, angol koreográfus, angol rendező, angolok jönnének.
De magyar színészek, ehhez azért kell táncolni, énekelni, szteppelni.
Ezért is kérdéses és ezért is lehet még csak feltételes módban beszélni erről a dédelgetett tervünkről, mert először meg kell találnunk azt a két szereplőt, aki Ginger Rogers és a Fred Astaire szerepét biztosan a nézők örömére tudja eltáncolni.