2019-ben indították el a Felzárkózó Települések programot, most 2025 év vége van. Hányan csatlakoztak eddig?
December 31-ig kell mind a 300 településre odaérnünk, úgyhogy most van a hajrá, utána már jön a minőség és az értékek fejlesztése.
A 300 felülről zárt, tehát ki lehet belőle kerülni, és akkor valaki még bekerül? Miért pont 300 az összesen 3200 településünkből?
Hosszú történet ez, nem 2019-ben, hanem valamikor a 2010-es évek elején kezdődött. Még Balog Zoltán volt a miniszter, mutattunk neki számokat a legszegényebb településekről, ahol mi akkor már dolgoztunk. Voltak gyermekesély-programok, azokban nagyon sok mindent láttunk. Nagyon leegyszerűsítve azt, hogy vannak olyan települések, ahova bárhány pályázat megérkezhet, akkor is inkább hátrafelé mennek, mint előre, mert nincs ötlet, nincs, aki ezt végiggondolja, ki vannak szolgáltatva mindenféle nem jó szándékú mozgásoknak ott a környéken. Azt láttuk, hogy mindenképpen kéne valamiféle tudás, valamiféle segítés, valamiféle összekapcsolás. Nyilván nem tudtunk rámutatni a 300 településre, de azoknál a településeknél, amiket ismertünk, megnéztük, hogy mik a tipikus adatok. A nagyon nagy gyerekszám, a munkanélküliség, az alacsony iskolai végzettség, az egészség, a foglalkoztatás, ezeket toltuk össze egy mixbe, majd megnéztük a KSH-adatokat, hogy mit dob ki, és 300-nál húztuk meg a határt. Ebben voltak kisebb és nagyobb meglepetések is, és most azt látjuk, hogy mi szeretnénk a 300-on belül maradni. De van egy kormányhatározat, és akkor is muszáj ott dolgoznunk, ha mondjuk az önkormányzat nem akarja, és néha akkor sem tudunk, hogy ha az önkormányzat nagyon szeretné, mind a kettőre van példa. Most azt nézegetjük, hogy van néhány tucat olyan település, amivel ha lezáródik 2029-ben a mostani európai uniós ciklus utolsó határideje, valószínűleg nem ugyanígy megyünk tovább, de már végigkísérnénk.
2029-ben véget ér a program, vagy akkor a kormánynak teljes egészében illik, kell, muszáj átvennie? Ez egy kormányprogram is, nemcsak európai uniós program.
Ez nagyon jó kérdés, mi azt gondoljuk, hogy ez kormányprogram, noha civilek csinálják, sőt azt gondolom, hogy ez a legmodernebb megközelítés. Időnként kapunk olyan vádat, hogy az állam helyett cselekszünk, de hát az állam mi vagyunk, mindannyian, és nyilván azért vállaltuk el ezt a feladatot, mert azt gondoltuk, hogy az elmúlt 30 évben szereztünk annyi tapasztalatot, hogy el tudjunk vállalni egy ilyen nagy beavatkozást. Nagyon sok mindent csinálnánk már másképp, sőt nagyon sok mindent már másképp is csinálunk. A nagy program 2019-ben kezdődött, de már 2016-ban elindultunk Tiszabőn, Tiszaburán, ott azért volt valamiféle próba. Nagyon fontos volt, hogy két települést mutassunk be, hogy nincs egyfajta módszer. Most is látszik, hogy a két település nagyon sajátos utat jár be, nagyon sok mindenen tudunk változtatni, viszont nagyon sok mindenen nem tudunk változtatni. Ha ezt be kellene fejezni 2029-ben, az nagyon nagy baj lenne. Bár sokan nem szívesen hallgatják ezeket az időtávokat, de még kéne 20-30-40, nem tudom mennyi év, hogy valóban legyen egy fordulat. Lesz olyan településünk, ami tíz éven belül szerintünk már bizonyítani fog, mert megjelennek azok a mérhető, már mások számára is elfogadható sikerek, amik majd, reményeink szerint, bizonyítékul szolgálnak. De lesznek olyan települések is, amelyek még ötven év múlva is segítségre szorulnak, és nemcsak ez a 300 van, amik kistelepülések. Ha ránéznénk Ózdra, vagy Tiszavasvárra, nagyon sok helyen találnánk még akár a telepek méretét tekintve is hasonló nagyságrendű vagy még nagyobb problémát.
Huszonnyolc szervezet csatlakozott, ebben olyan gigászok is vannak, mint a Máltai, a reformátusok, de sokkal kisebb szervezetek is. Képesség szerint osztják meg a munkát, hogy aszerint, hogy kinek hol van tapasztalata? Vagy mi ennek a logikája?
Megszólítottunk tulajdonképpen mindenkit, hogy csatlakozzon. Ugye a módszertanunk nem olyan nagyon bonyolult, mert azt mondjuk, hogy tulajdonképpen a fogantatástól a foglalkoztatásig kell az ívet bejárni, tehát mindenhol be kell avatkoznunk, ahol szükséges, és minekután mindenhol másképp kell beavatkozni. Nincs két egyforma település, ezért tulajdonképpen a diagnózisalkotás a legfontosabb pont. Egészen pontosan tudjuk, hogy hova érkeztünk, mit lehet csinálni, mikor lehet elkezdeni. Van, ahol a megérkezésnél nagyon szívesen fogadnak, nagyon gyorsan integrálódunk. Ez nagyon fontos, kicsit fordított integráció van, nekünk kell integrálódnunk, nekünk kell a saját értékeinket megtartva, nagyon-nagyon jól belehelyezkedni abba az életbe, amit a település él. Amikor megszerettek, elfogadtak minket, valamennyi tekintélyt sikerült magunknak kiharcolni, akkor lehet elkezdeni igazából jól dolgozni. Persze addig is be lehet avatkozni, életet menteni, gyógyítani, egy csomó mindent lehet, de ahhoz, hogy igazából szervesen tudjunk bekapcsolódni, kell a bizalom, aminek a kiépítése lehet nagyon rövid és lehet nagyon hosszú is.
Hogy megy az integráció? A szakemberek hogyan integrálódnak? Odamennek egy szép tiszta terepjáróval, amin új gumik vannak. Ez az autó vadonatúj. Odamentek egy olyan településre, ahol ilyet legutóbb nem is tudom, mikor láttak. Hogy nyerik el a bizalmat?
Ez egy nagyon jó kérdés, főleg amióta európai uniós forrással dolgozunk és csak elektromos autót vehetünk. Ezek időnként nagyon dizájnosak, nem túl drágák, de úgy néznek ki.
Azért a település házainak összértékét kiteszik...
Sajnos az uzsora majdnem minden településünkön jelen van, tehát nagy, drága autók azért futkorásznak ott is. Biztos, hogy szerencsésebb lenne, ha vehetnénk használt autót. Az első években vehettünk használtat, és akkor használtat is vettünk a magyar forrásból, Pintér miniszter úr értette és támogatta, hogy használt autókkal járhassunk.
Nem mindegy, hogy hogyan jelenik meg az ember...
Nagyon nem mindegy, itt nagyon sok minden nagyon fontos, azt gondolom, hogy egyébként ez az, ahol el szoktuk mi magunk is rontani. A rosszul megérkezés azt jelenti majdnem, hogy újra kell majd valamikor kezdeni. Nemcsak azzal lehet rosszul kezdeni, hogy az ember elkezd okoskodni, és mindent jobban tud már az első héten. Ez is lehet nagyon-nagyon súlyos probléma. Hogyha tudjuk, hogy a faluban van egy bácsi, akinek van két lova, és ő szokott szántani, akkor nem az első gazdasági mikroprogram, hogy veszünk egy traktort. Vagy ha igen, akkor a bácsi megtanul traktort vezetni, és ő fogja csinálni. Nagyon gyorsan lehet nagyon rossz dolgot csinálni, ráadásul a vegyes településeken nem biztos, hogy nagyon örülnek, hogyha mi a telepi cigánysággal foglalkozunk, merthogy vannak ott egyébként idősek is, vannak a többségi társadalomhoz tartozó családok, nagyon sok konfliktust kell rendeznünk, és ebben, ugyanúgy, ahogy a társadalom egyéb rétegeiben, nagyon-nagyon nehéz elfogadást találni. A zenei programunkat mindenki nagyon szeret, hogy mennyire jó, hogy a gyerekeink fellépnek, tényleg hihetetlen minőségben, van egy kisjazz alakulat, tényleg zseniálisak. A fiatalok tíz éve zenélnek már a Máltai Szimfóniában, most a Rajkóba járnak már majdnem mindannyian, és azt gondoltam, hogyha ezt megmutatjuk, mindenki azt fogja mondani, hogy na, ennek van értelme. Ez tényleg minőség, tényleg jövőkép.
A zene mindenkié.
Igen, a zene mindenkié, ráadásul azt gondolom, hogy nagyon vonzó, ahogy játszanak, nagyon értik, hogy ez miért nagyon fontos nekünk, hihetetlenül jó velük együtt lenni, és nagyon-nagyon értelmesek, nagyon szeretjük őket. A múltkor egy fellépés után beszélgettünk az ott lévőkkel, és akkor az egyik, egyébként Budapest környéki anyuka mondta, hogy ő egyedül neveli a három gyerekét, fizet a zenetanárnak, megvette részletre a gitárt, és hogy ez neki nagyon fáj, hogy mások meg megkaphatják ingyen, és Bécsbe megyünk koncertezni, meg Salzburgba. Értettem, volt abban igazság, amit mondott. Tehát jóformán nem tudunk olyan sikert bemutatni, ami ne keltene valakiben hiányérzetet, fájdalmat. Nagyon óvatosan kommunikálunk ezekről a kérdésekről, amikor lakást adunk át, amikor munkahelyet adunk át, amikor telemedicinás egészségügyről beszélünk, de említhetném, mondjuk, a nagy napelemparkjainkat, amiknek a bevétele a családoké lesz. Ezeknél néha érezzük, hogy van fájdalom. Rekortánpálya? Miért csak a 300-ban épül? Miért nem épül a szomszéd faluban is? Ezek nagyon érthetők, de nekünk a keretünk a 300-ra van, azon kívül, bármennyire szeretnénk, nem tudunk pénzt költeni.
Menet közben lehet módosítani valamit a terveken, hogyha látják, hogy ez olyan helyzet, amit a többi 299 településen nem láttak, és itt a háromszázadik, és mást kell csinálni? Vagy a módszer az módszer?
A módszer, talán az elején is mondtam, nagyon egyszerű, merthogy a diagnózis alapján kell menni. Időnként bátorság kell hozzá, de például az orvos, hogyha először rossz diagnózist állít fel, de mondjuk, műtét közben rájön, hogy nem az a probléma, ami látszott a felvételeken, akkor nyilván módosít. Nálunk egy picit nehezebb, mert a szerződések, az uniós rendszerek nem mindig engedik ezt meg, de nagyon-nagyon jó a kapcsolatunk a minket felügyelő szervezetekkel. A legelején mindenkihez elmentem, és azt kértem, hogyha lehetne, akkor ne ellenőrizzenek, hanem segítsenek. Ez borzalmasan nehéz munka, amit nem fogunk mindig, mindenhol jól csinálni. Egészen biztos, hogy lesznek esős-kelős részek. És én azt gondolom, hogy Brüsszeltől a magyar hatóságokig mindenki nagyon-nagyon együttműködő volt. Persze, ahol szólni kell, meg ahol javítani kell, azt jelzik, de én azt gondolom, hogy mi egyelőre nagyon áldott helyzetben vagyunk. Még egy szóra visszatérnék a nagy autóhoz. Ezzel nagyon sokat küzdünk, és most, hogy az uniót kimondtam, például van egy nagyon szörnyű szabály, hogy mindenhova ki kell írni a teljes összegét a programnak. Tehát egy pici vidéki jelenlétpontra ki kell írni, hogy 72 milliárd forint.
Ez olyan, mint a Piszkos Fredben, amikor azt mondja, hogy hát tíz dollárt már láttam, de százat, olyan nincs is. Mire költötték ezt a rengeteg pénzt?
Nem tudtam az elmúlt években elintézni, hogy ne kelljen kiírni a 72 milliárd forintot, amit persze, ha lenne időnk visszaosztani kilenc évre, meg 300 településre, meg napokra, meg programokra, akkor kiderülne, hogy nagyon szerény összeg ehhez a feladathoz. De így egyben látni ott, ahol tényleg néha a napi bevásárlás gondot okoz, vagy a gyógyszer kiváltása tud problémát okozni, nemcsak a nagy autó, vagy a kötelezően felújított és a 20 százalékos megújuló energiával ellátott, akadálymentesített ház, amit az uniós szabványok előírnak. Most éppen azon vitatkozunk, hogyha a babakocsit nem lehet odáig eltolni, mert olyan az út, akkor biztos, hogy mindent akadálymentesíteni kell azon a házon, amibe egyébként mi tulajdonképpen egy nagy otthont, egy nagy háztartást szeretnénk berendezni?
A települések csatlakozási üteme a kezdeti 30-32 után 50, 60, 62, tehát folyamatosan nő, most a hatvanas szinten stagnál. Ráéreztek az ízére? Elment a híre? Megnézték?
Nagyon sok oka van. Én lassabban mentem volna, hogyha rajtam múlik. Igazából volt egy határ, de el kellett érni a háromszázat, hogy kezelhető legyen. Elfogadtam, hogy annyira elhúzódik, s tíz év alatt érünk el a végére, nem lehet egy programként kezelni. Ezért kicsit gyorsítottunk. Nyilván a vége sokkal egyszerűbb, azért már azokba a lyukakba, amikbe bele lehetett esni, már beleestünk. Nagyon sokat tudunk segíteni. A program egyik nagyon fontos eleme az, hogy tíz településenként van egy régi kolléga, aki már minden csínját-bínját tudja a működésnek. A tíz település összeül rendszeresen, havonta egyszer mennek körbe, mindenki megnézi a másik települést. Aztán a „jó, jó, de én úgysem tudom megcsinálni” típusú érvek szép lassan elfogynak, merthogy a másik meg tudta csinálni. Akik már régebben benne vannak a programban, nagyon sok mindent tudnak tanítani az újaknak. Az együtt tanulás, sőt egymás ellenőrzése is kicsit benne van, nem lehet azt mondani, hogy nem lehet megcsinálni, mert a másiknak már sikerült ugyanannyi pénzből, vagy akár kevesebb pénzből tudtak jó minőségű programot csinálni. Jól használják a Facebookot, tudnak támogatót, önkéntest megnyerni. Ezek a tudások a terepen cserélődnek ki. Van az elején, persze, egy nagy képzési sor, de alapvetően, azt gondolom, a terepen, az egymástól tanulás a legerősebb.
Hogy kell együttműködni a helyi politikával? Tiszaburán most ismételgetik folyamatosan a választást, de mondhatjuk, hogy ez a helyi kultúrának is a része, amelyik nem feltétlenül passzol a mi törvényeinkkel. Ilyenkor mit csinálnak, amikor egy ilyen helyzetbe csöppennek?
Többnyire hátralépünk, ebben igyekszünk nem részt venni. Nyilván gyakran van véleményünk, meg drukkolunk valakinek, de ezt nagyon erősen titkoljuk, vagy hogy is mondjam, nem szabad ezzel nekünk előjönni. Néha volna tényleg kedve az embernek. Tiszaburán három választás volt, az eredeti után föloszlott a képviselőtestület. Nem az az egyetlen hely, ahol nagyon-nagyon bizonytalan és billegő a településvezetés, de ez egy 3300-3400 fős, tehát nagy település. Azért itt már nagyon komoly szervezeti kultúrának kéne kiépülni, és mivel évente, jó esetben négyévente vagy ötévente változik a helyzet, nem nagyon alakulnak ki erős struktúrák. Mi azt tudjuk csinálni, hogy a háttérben egy nagyon-nagyon jókora gyereksegítő programot csinálunk, tényleg csináljuk. Közben, mióta ott vagyunk, most már kilencedik éve, van bölcsi, elképesztő ovi. Ha valaki tanulni akar, hogy hogyan kell ovit csinálni, akkor a tiszaburait érdemes megnézni. Van egy nagyon jó iskolánk, aminek egyébként a mutatója elsősorban az, hogy ezekről a településekről a jó tanuló cigánygyerekeket is elviszik más iskolába. Megjelentek az első diplomások, nem is kevesen. Tiszaburán, amikor megérkeztünk, nem volt egyetemre járó, most közel húsz egyetemre járó diákunk van, akik dolgoznak. Nagyon sokan dolgoznak nálunk, nagyon sok olyan munkahelyen, amit eddig valaki kívülről töltött be, most már helyiek dolgoznak, dadaként, óvónőként, az iskolában különböző helyeken nagyon sok pedagógiai asszisztens van például, aki a mi diákunk volt, és ez nemcsak azért izgalmas, hogy munkahelyet tudunk adni. Nagyon gyakran véletlenül, tényleg szó szerint véletlenül kerül haza az egyetemista, nincs hova visszamenjen. Nincs kedve visszamenni egy nem jó iskolába, nincs kedve visszamenni egy uzsorairányította önkormányzatba. A jelenlét azért nagyon jó, mert ott jól érezte magát, zenekarban játszott, focizott, ott voltak élményei, és ahhoz az iskolaigazgatóhoz, ahhoz a kollégához szívesen visszatér dolgozni.
A családi ambíciókba mikortól fog beleférni az, hogy a gyerek egyetemre vagy középiskolába menjen? Mert, ha onnan visszajön, valószínűleg többet fog tudni a világról az egész családjánál, látott dolgokat, felborítja a tekintélyviszonyokat abban a pillanatban.
Erre ezért kell még egy picit várnunk. Sokan mondják, hogy jó, jó, de már itt vagyunk kilenc éve. A mi huszonéveseink még nem mernek elindulni polgármester-választáson. Szerintem tíz év múlva már el fognak. Akarják majd, hogy egy kicsit más legyen a világ. Nagyon-nagyon sok ijesztő dolog van, még talán nekünk is, közelről is ijesztő, de távolról biztos, hogy sokkal ijesztőbb. A nyomornak általában nincs kultúrája, hanem mindenféle hieroglifák között mozog az ember, de ha ott van, egy csomó minden érthetővé válik. Teljesen más eszközök vannak, mint egy gazdag településen. Másképp kampányolnak, másképp szereznek szavazatokat, nem tudnak beajánlani sem nyugdíjemelést, sem azt, hogy minden más lesz jövőre, mert tudják a helyiek, hogy erre nincs lehetőség. Egész más eszközöket használnak a helyi kis politikákban, nekünk ezt valahogy ki kell bekkelni, és majd megjelenik az új generáció. Ezért nagyon nehéz ezt politikailag „eladni”, mert 20-30 éves időtávokban ígérni sikert nem olyan nagyon vonzó. De én azt gondolom, hogy pont Tiszabura az, ahol mi már látjuk, jó az iskola, nagyon jó fejek a gyerekek, nagyon jó eredményeket érnek el, most nyilván minden viszonylagos, de ott van mellette Tiszabő, ahol – amikor én először beszélgettem a helyi vezetőkkel – azt mondták, hogy minek ide diplomás. Semmi szükség nincsen rájuk, nézzük meg, hogy így is működik a dolog. De azért most már van joghallgatónk, rengeteg pedagógusunk, a nálunk végzett gyerekek közül sokan most már egyetemre járnak, és amikor megkérdezem, hogy tovább tanulsz-e, akkor nem azt mondják, hogy lehet, hanem azt, hogy persze. Ez a mi indikátorunk.
Kell politikai támogatás? El kell magyarázni a politika bármelyik részének, hogy ennek van értelme, amit csinálnak? Azért kérdezem, mert én nem emlékszem, hogy ezt a programot bármilyen oldalról támadás érte volna.
Nagy támadás nincs. Nyilván a szakma folyamatosan kérdez, most, hogy a választások közelednek, egy kicsit hangosabban, de nincs nagy vita, vagy ha van, akkor leülünk és átbeszéljük. Azt gondolom, hogy egyelőre mi ebben jók vagyunk. Ez a program nem egy falut csinál és ott mutat be egy mintát, hanem megpróbál nagyon sokat, és bevallja, hogy ez kettesre sikerült, ez hármasra. Ha elindulnánk most, és megnéznénk a 300 települést, valószínűleg lenne, ahol egy kicsit szégyellném magam, és lenne, ahol nagyon-nagyon büszke lennék. Nagyon-nagyon hullámzó egyelőre az a minőség, amit mi el tudunk érni, de nemhogy szükséges az, hogy azok, akiknek a szava hallatszik, akik tudnak dönteni arról, hogy egy-egy kérdés pozitív vagy negatív árnyalatot kapjon a közbeszédben, tudják, hogy ezek a települések menthetők, mint ahogy mi tudjuk, nem hisszük, hanem tudjuk. Nem kérdés, hogy ezek a települések, ha jól csináljuk, akkor menthetők, átfordíthatók, sőt előzni fognak jó néhányan, szerintem. Ha ez megvan, akkor ezek a kérdések zöld lámpát fognak mindig kapni. Ezért hasznos, például, a FeteKert, a kis marketinghelyünk a Fény utcai piacon. Rossz a szó, de mégiscsak az. Ott nagyon sok olyan emberrel találkozunk, aki egyébként nem találkozna ezzel a hellyel. Ki van írva, hogy gyere közelebb, nézd meg, hogy mire vagyunk képesek, nézd meg ezeket a termékeket, nézd meg, hogy milyen küzdelem van abban, hogy mi ezt neked meg tudjuk mutatni. És ha még lenne kedved, akkor gyere még közelebb, hiszen meg tudjuk neked mutatni, gyere hozzánk, ruházz be, próbálkozzál nekünk segíteni, hiszen mindenki érzi, hogy itt valamit kéne csinálni. De ha azt mondom, hogy higgyétek el, hogy a cigánytelepülések megmenthetők, akkor az emberek többsége úgysem hiszi el. Tehát sokkal jobb megmutatni egy prémium terméket, megmutatni valami nagyon finom, nagyon izgalmas, nagyon kreatív dolgot, és azt mondani, hogy gyere, nézd meg, tényleg ott csinálják.
De miért a prémiummal indítanak? Itt van, most kaptam, amikor belenéztem, az első szavam az volt, hogy ez egy prémium termék, látszik rajta, hogy prémium termék. Miért nem alulról indulnak? Miért fölülről támadnak?
Múltkor valaki csinált egy elemzést a gazdasági tevékenységünkről, most olyan 90 termék körül jár, csak a máltai manufaktúra, és ezen kívül a partnerszervezeteink is ragyogó, tényleg ragyogó termékeket gyártanak. És azt mondta, hogy ezeknek a termékeknek az az értelme, hogy az, aki gyártja, az szembesül azzal, hogy ő erre képes, hiszen jön velünk a piacra, látja, hogy tátott szájjal nézik azt, amit ő csinált. Pénzt adnak érte. Örömmel látjuk, hogy tényleg működik, amit megálmodtunk, amit nagyon küzdelmesen létrehoztunk. Akikkel találkozunk, ahogy ön is, rácsodálkoznak, hogy tényleg ott csináljátok, tényleg ez a saját lekvárotok? Egy budapesti csokiművész, egyébként a Batthyány utcában kerestük meg, megálmodott egy ilyen csokoládét, utána elindította a képzést, és jövőre saját csoki manufaktúránk lesz Hernádszentandráson. Ezt a társadalom is elhiszi. Tulajdonképpen win-win-win helyzet alakul ki. Az ember nem a minisztériumban folytatott szakmai megbeszélésektől kapna szárnyakat, noha nagyon fontosak, nagyon szükségesek, hanem attól, amikor lemegyünk egy kis településre, és ott találkozik az ember öt asszonnyal, akik fehér kendőben, gyönyörű, tiszta környezetben csokit, lekvárt, mézet csomagolnak. Előbb egy, aztán kettő, aztán három, most körülbelül tucatnyi ilyen kis üzem van. Messze vagyunk a végétől, nagyon messze, de a minőséget tudjuk hozni. És tökfőzelékből is jót csinálunk egyébként, csak azt nem mutogatjuk.
Az úgynevezett jóléti erkélyen álldogálókat arról kell meggyőzni, hogy azért kell csinálni, amit csinálnak, hogy ők ne jöjjenek ide, vagy azért kell csinálni, mert akkor mindenkinek valamilyen módon jobb lesz? El kell magyarázni, hogy miért lesz nekem jobb attól, hogy nekik ott, messze jobb?
Hadd kezdjem azzal, hogy a jóléti erkély kifejezés nem pejoratív fogalom, ön is, meg én is a jóléti erkélyen élünk.
Van munkánk.
Igen, és ki tudjuk fejezni magunkat, van magabiztosságunk ahhoz, hogy egy mikrofonba belebeszéljünk.
Meg a hivatalba bemegyek, akkor elintézem a dolgokat.
Így van, és a nagy csillogó boltba is be merek menni, mert valószínűleg ki tudom fizetni, amit kértem. Azt gondolom, hogy sokan nem tudjuk magunkról, hogy ez mekkora biztonság, hiszen a nyomornak az előbb említett hieroglifáit nagyon-nagyon nehéz érteni. Azt remélem egyébként, hogy nem pusztán arról van szó, hogy ez egy ilyen üzlet, hogy akkor, hogyha te egy kicsit engeded, akkor neked jobb lesz és mindegyikünknek jobb lesz, szerintem ez alapvetés. Egyrészt azt érzem, hogy sokkal-sokkal-sokkal jobb a világ, mint amilyennek mutatjuk magunkat. Szörnyű, amit a nyilvánosság előtt mutatunk. Azokat az embereket, én nagyon sok embert ismerek nagyon közelről, akiket ha csak tévéből ismernék, akkor valószínűleg nem szeretnék velük találkozni, egyébként meg teljesen normálisan tudunk, nagyon komoly dolgokról beszélgetni. Ráadásul nagyon gyakori élményem, rengetegszer viszek le magammal döntéshozót, véleményformálót, vállalkozót úgy, hogy ketten megyünk, végig tudjuk odafelé is beszélni az utat, és visszafelé is. Hatalmas élmény, miközben persze vannak nagy megdöbbenések, meg nem nagyon hiszik el, hogy Magyarországon vagyunk, és nagyon fájdalmas találkozások is akadnak, de visszafelé azt érzem, hogy elindul a gondolkozás, hogy mi dolgom van nekem ezzel. És ez a fontos. Nem Vecsei Mikinek mi dolga van ezzel, vagy a Máltának, hanem nekem mi dolgom lehetne ezzel. Ez a kulcs. Ez a kulcs, és én azt hiszem, persze ez egy szakmai kérdés, és nem lehet állandóan lelki kérdéseket behozni, de karácsony közeledtével azért mégis helyénvaló, hogy erről is beszéljek. Én majdnem mindenkinek, aki tehetős és a saját sorsának ura, el szoktam mondani az én értelmezésemet a bibliai talentumos példabeszédekről. Mert ez nagyon-nagyon nehéz kép, amit a világban látunk, hogy amit jóléti erkélynek hívok, ott ők öt talentumosnak. Ha valaki nem ismerné a történetet, nagyon egyszerű, elmegy egy úr távolra, és az egyik szolgájának ad öt talentumot, a másiknak hármat, a harmadiknak egyet. Amikor visszajön, akkor számon kéri őket. Aki ötöt kapott, az csinál még ötöt, megdicséri, odaadja neki mind a tízet, és ráadásul ez a mondat hangzik el, hogy menj be urad örömébe, ez nagyon-nagyon szép. A három talentumossal ugyanez történik, és a szerencsétlen, aki egy talentumot kapott csak, az elásta, és megpróbálja visszaadni, de elveszik tőle, és odaadják annak, akinek tíz van. És itt vége a történetnek, és ez szörnyű. Egy olyan munkában vagy misszióban, vagy hivatásban dolgozó embernél, mint én vagyok, ez szörnyű, mert Jézus meséli ezt a történetet. De valószínűleg itt nincs vége, de az, hogy aztán hogy beszélgettek erről a tanítványokkal, az nem történik, de valószínűleg mégiscsak az a megfejtés, hogy nekünk, az öttalentumosoknak az a dolgunk, hogy abból az egyből kettő legyen. Ne ássa el. Iszonyatosan nehéz feladat, hogy ne mi vigyünk a miénkből oda valamit, hogy aztán ő életben maradjon, hanem azt kikényszerítsük valahogy, hogy ne ásd el, hogy abból az egyből kettő legyen. És lehet, hogy azért rossz a matek hozzá, mert valószínűleg az én összes, mind az öt talentumomat bele kell tennem ahhoz, hogy neki kettő legyen, és ez nagyon-nagyon nem jó üzlet. De amíg nincs kettő, abból aztán nem lesz négy, valahol ezt a lépést egyszer csak meg kell csinálni. Lehetne azt mondani, hogy ne segélyezzünk, de van, amikor segélyezni is kell, borzasztó nehéz az egyből kettőt csinálni. Háromból hatot, az már működik, szerintem. Persze, abban is van billegés, de az öttalentumosoknak, szerintem, akik ingyen megkapták az ötöt, szerintem, olyan jó lenne tök őszintén beszélni erről, hogy az embernek, nem bonyolult ugrás ezt végiggondolni felnőtten, mekkora mákja van, hogyha jó helyre született. És azt gondolom, hogy ez, ahogy mi dolgozunk, ahogy mi érvelünk, ennyire egyszerű. Nekünk, szerintem, ez a dolgunk. Ez nem jóság, hanem felismerés, hogy rengeteg olyan tudásom van, rengeteg olyan lehetőségem van, amiből igenis a másiknak az egyből kettő lehet. Ez a missziónk. Ott, a jóléti erkélyen, a döntéshozók között, a véleményformálók között ezeket a nagyon egyszerű igazságokat kéne nekünk valamilyen formában kihangosítani. Nagyon óvatosan, mert ez nyilván nagyon gyorsan vissza is csap, és sok butaságot is lehet erre mondani, de ez a mi üzenetünk.
Milyen butaságot lehet arra mondani, hogy nem azért tanul rosszul a gyerek, mert hülye, meg link, hanem mert nem látja a táblát, és szemüveget kellene neki csináltatni. Ez belátható, csak valakinek eszébe kellett, hogy jusson az, hogy elmegy oda egy optikussal, és megnézi, hogy a gyerek lát-e. És ha lát, akkor mindjárt jobban tanul, mert látja a betűt. Ez egyszerű, nem?
Igen, ezt egyébként meg is tapsolják. A telemedicina, a szemészet az telemedicina is, azt az elmúlt évben a legjobb európai uniós programnak választották, ebből sem lett hír, de ettől még így van. Amikor a program már fut, arra támogatást is lehet szerezni, most éppen bajlódunk vele, de már tizedik éve megy a program, talán hatodik éve telemedicinális eszközökkel, tényleg nagyon sikeres programelem. De ennél még egyszerűbb az, amikor valaki beleszületik hetedik gyerekként egy olyan lakásba, ahol nincs komfort. Semmi. A vizet a kútról viszik, villany hol van, hol nincs, van hozzá, adott esetben, egy alkoholista apuka, aki valószínűleg ugyanilyen lakásban született, tehát nem olyan nagyon nagy lelki ugrás. És nyilván, aki küzdött és neki már félkomfortos a lakása, nem szívesen látja, hogy mi ott ingyen megcsináljuk a tetőt, vagy bevezetjük a vizet. Nem is rá számítunk ebben a kérdésben. Talán ő már a ké talentumos. Ő már megküzd magával, itt az első ugrás nagyon nehéz. Ennek a kisgyereknek olyan pici esélye van arra, hogy majd büszkén álljon 20 évesen, és ne a drogkezelésen vegyen részt. Nekünk ők vannak az abszolút fókuszban, a legkisebbek, tehát a fogantatástól, mondjuk, az első három évig. Ha itt valamit elrontunk, ha nem érünk oda időben, ha nem kapja meg a szükségeset, ha nagyon hidegben nő föl, vagy füstös szobában, sorolhatnám a mindenféle deficiteket. Ha ezt jól csináljuk, akkor onnét kezdve egy picivel esélyesebb. Egyébként a számok azt mutatják, hogy a gyerekkori beavatkozások hozzák a legtöbb eredményt, nincs kissúlyú születés, vagy lényegesen kevesebb. Ha nagyon sokat foglalkozunk az anyukákkal, akkor sokkal több mindent kérnek már ők maguk is, a következő gyereknél már automatizmus, ezért nagyon-nagyon érdemes az első három évet megnyomni. Nyilván borzalmasan nehéz, amikor egy telepen akár több száz három év alatti gyerek van, és nagyon-nagyon nehezek a körülmények, idő- és pénzigényes a munka.
De hogy csinálják az elején? A megszületett gyereknek a szülei az urai. Nem lehet kivenni a gyereket onnan? Átcsábítják a meleg szobába, vagy mi a technikája?
Többféle technika is van. Ott, ahol már több éve vagyunk, és az előre fizetős órák jelentenek valamit, értik a családok, hogy ez miért jó megoldás az eladósodás ellen.
És érti a villamosművek is, hosszú-hosszú évek küzdelme után.
Azért még lenne teendő vele, de most már a 200 ezret közelíti az előre fizetős órák száma, Tiszabőn 90 százalék fölötti az előre fizetős órás, nincs órakikapcsolás, nincs olyan, hogy nincs áram. A kettő egyszerre létezik, mert ezer forintért is lehet. Ahogy megvan a napi cigi, meg minden olyan, ami nagyon fontos, az áram is megvan. Ha eladósodott egyszer 300 ezer forinttal, soha többet nincs áram.
Mert kikötik.
Így van. Ez nagyon jó rendszer, ráadásul csak úgy tudunk adni áramtámogatást a kisgyerekes családoknak, hogyha előre fizetős órára tudjuk tölteni. Az idei télen már 2000 család fog kapni 100-120 ezer forintos támogatást ahhoz, hogy a kis szobát befűtse elektromos árammal. Erre is biztos, hogy ezer kérdés menne, de ez már kezd univerzális lenni. Nem kap mindenki a háztetőre hat elektromos panelt, vagy napkollektort, hanem egy nagy, egy hektáros napelem van, ebből összesen 23 van most már, és ennek a bevételét osztjuk vissza, nyilván függően attól, hogy mennyiért tudjuk eladni, ezen is még dolgozunk, hogy jobb legyen. Azt gondolom, hogy ezek olyan érthető manőverek vagy műveletek, amit mindenki szeret, ért, követni próbálja. Egy nagyon egyszerű pályázatban mégiscsak kérni kell azért, kap egy norvég panelt, viszünk be biztonságos konnektort, egy darabot, többre nem futja, de azt el tudjuk érni ezzel, hogy a kisbaba egy füstmentes szobában nőjön, vagy reméljük, hogy ezt jól használjuk föl, Nyilván nem ellenőrizzük nagyon. Áprilisban még visszagyűjtjük a norvég panelt, hogy ne legyen nagy kísértés. De azt, például, nagyon nehéz elérni, hogy tiszta legyen a szoba. Nagyon gyakran nem azért nem takarítanak, mert nem gondoskodnak a gyerekről, hanem mert nem láttak senkit takarítani. Ezt nem lehet egy uniós programban tanfolyammal pótolni, hanem valahogy úgy kéne csinálnunk, hogy valaki szívesen bejöjjön hozzánk, ott akkor együtt megkérjük, hogy maradjon ott, segítsen, együtt takarítunk, ő nagyon szereti ott a Jelenlét Pont munkatársát, tetszik neki, ahogy csinálja és lemásolja. Ugyanígy vásárolunk, gyere el, menjünk el, segíts légy szíves, akkor látja, hogy hogyan kell vásárolni, mert ezt sem biztos, hogy megtanulta. Nagyon sok minden ott, a gyakorlatban születik meg, tulajdonképpen, ha a Jelenlét Pont jól működik. Egy hatalmas háztartás vagy egy hatalmas otthon, ahova bemegy, s csomó mindent megtalál, a garázsban vannak olyan eszközök, amikkel ki lehet javítani a tető kisebb problémáját, van alumínium létra, van utánfutó. Nem azt megtanítani, hogy akkor hogy csináltathatod meg az önkormányzattal, hanem kis segítséggel, hogy tudod azt elérni, hogy neked kicsit rendezettebb, tisztább, megműveltebb legyen a kerted. Ezek működnek, ha jó a Jelenlét Pont.
A földművelés döcög az egész országban. Látom az éghajlati viszonyokat, aszály van, ezzel próbálkoznak még? Vagy a konyhakert, az más kategória?
Nagyon nagy élmény, amikor egy család számára kiderül, hogy egy egészen pici területen, hogyha ők művelnek és locsolnak és odafigyelnek, mennyi minden megterem. Amit a nagyszüleink tudtak, azt mi már nem tudjuk, de otthon van az anyuka, és nem reggel 6-kor indul munkába, és este 10-kor jön meg, hanem otthon van. Krumpli meg tojás az mindig lehet, hogyha egy picit odafigyel, meg sárgarépa, meg paradicsom, az elmúlt években sok száz család beállt ebbe a programba, a kiskert-programba. Ennél izgalmasabbak a közös nagy kertek, ahonnan már piacra is tudunk vinni, és kiderül, hogy ez eladható. Nekünk a késztermékeknél a legnagyobb feladatunk az integrátor szerep, mert igazából, ha nem tudják eladni, vagy nem tanítjuk meg, hogy hogyan a legjobb eladni, és nem lesz egy Suzuki, amivel ki lehet vinni a piacra az értéket, akkor valami nepper fogja megvenni, nagyon olcsón. Ezt mi is nagyon tanuljuk, merthogy sajnos Magyarországon nem jól működik ez az integráció, hogy a kistermelő komoly értéket kapjon.
Termelési és értékesítési szövetkezet ennek a neve. Korábban termelőszövetkezet volt, de az megbukott.
Van néhány nagyon jó kezdeményezés, mi is tanulunk tőlük, van, aki nagyon ügyes, minőséget biztosít, tudja, hogy milyen palántát vigyünk, nekünk is sokan segítenek ebben, hogy odataláljunk, ahova kell. A Fény utcában van egy kis értékesítő helyünk, hogy Szécsényben is csináltunk ilyet, hogy vannak kis farmjaink, a Nyugati aluljáróban van egy kis boltunk, hogy egyre inkább, egyre nagyobb tételben tudunk eladni jó áron, jó minőségben, egyre nagyobb vásárlókörrel. Hogyha ez a sokszorosára tud nőni, akkor ennek már a foglalkoztatásban is lesz eredménye. Ez egy sziszifuszi munka, a mezőgazdaság nagyon bonyolult, nagyon időigényes, nagyon oktatásigényes, nagyon tanulásigényes, de van több tucat olyan településünk, ahol már legalább a Jelenlét Pont környezete érti. A kollégáink tudják, hogy hogyan kell hozzányúlni, hogyan kell bevonni, hogyan kell, mit tudom én, az önkormányzattal együtt gondolkozni, nagyon fontos az önkormányzattal együtt gondolkozva win-win helyzeteket kialakítani. Én nem gondolom egyébként, hogy a 300 településünknek, ha a település sorsát nézzük, a mezőgazdaságon kívül volna hosszú távú fennmaradási esélye. A mezőgazdaság mindenképpen alapvetés.
Enni meg mindig kell.
Pont ezért.
A Felzárkózó Települések programja önmagában foglalkoztató is? Mert akkor az egy biztos kapcsolat lehet az ott élők között, de megvan az a veszélye, hogyha az nem lesz, akkor nem lesz foglalkoztató.
A legfrissebb adatot még nem láttam, de néhány hónappal ezelőtt 1900-an dolgoztak, jelentős részük a településeken lakik. A Jelenlét Pont vezető munkatársa a mi elképzelésünk szerint külső szereplő, egyszerűen azért, hogy a diagnózisok függetlenek tudjanak lenni, ne belső szereplő legyen, akinek nehéz adott esetben őszintén észrevenni a problémákat. De különben, ha csak lehet, a 300 településről keresünk munkatársakat minden egyéb feladatra. Egyelőre nagyon sok közfoglalkoztatottal dolgozunk, de nagyon sok képzésünk megy, nagyon sok embert elhelyeztünk a nyílt munkaerőpiacon, sok százat az elmúlt évben is. Azt gondolom, hogy ott, ahol évek óta ott vagyunk, nagyon jól mérhetők már az adatok. Akik csak most kapcsolódtak be, azok még a helyüket keresik.
Azokat az embereket, akik a Jelenlét Pontokat viszik, honnan verbuválják? Ők a régi motorosok, akik annak idején ezt elkezdték?
Vannak régi motorosok. Nyilván az alap megvan, akik a képzéseket csinálják, akik az egésznek a keretét adják, nagyon régen vannak velünk. Tíz településenként van egy koordinátor, ők nagyon-nagyon jó csapatot alkotnak, harmincan vannak, én is rendszeresen találkozom velük, nagyon nagy élmény, és nagyon sokat tanulok tőlük, mert ők vannak bent a sűrűjében, ők látnak a legtöbbet, rajtuk múlik a legtöbb. Az, hogy hogyan kapcsolódnak önkormányzattal, együttműködő civil szervezettel, problémával, gyámüggyel, oktatással, minden mással. Ez nagyon fontos, küzdünk azért, hogy jó minőségű munkatársakat találjunk, jól képezzük ki őket, értsék, hogy miről szól ez a munka, maradjanak hosszan, ne csábítsák el őket. Most nagyon nehéz megtartani őket, az oktatásban és az egészségügyben is jelentős béremelés volt, ráadásul, uniós programként, ránk az indexálás nem érvényes, úgy kell kiszorítani a béremeléseket. Ez nehéz, de én azt látom, hogy nagy a hivatástudat nálunk, a kollégák tényleg azért jöttek, mert úgy érzik, hogy ezt a kérdést most megoldhatjuk. A kollégáinknak jelentős része hivatásként tekint a feladatára.
A telemedicina mennyire megoldás a helyi problémákra? Csak a saját életemet látom, hogyha a három gyerekem egészségi állapotát telemedicinával kéne megőrizni, akkor elég nagy bajban lennék, mert most öt perc alatt eljutok orvoshoz, ha kell.
Én most voltam egy ilyen telemedicinális rendelésen, teljesen véletlenül, nem is tudtam, hogy ott vagyunk, a hevesi kistérségben most próbáljuk teljesen a hagyományos háziorvosi rendelést és az újat összetolni. Tehát ez nem azt jelenti, hogy senki nincs az orvosi rendelőben. Egy nagyon jól felkészített szakszemélyzet van ott, csak a példa kedvéért, vérnyomást mérnek, EKG-t csinálnak, cukrot mérnek, és ehhez kapcsolódóan a hevesi központban van egy állandó orvos, és amikor orvosra van szükség, ő azonnal bekapcsolódik, talán fél percet vártunk, és az orvos ott volt, onnét kezdve átveszi az irányítást. Ugyanúgy, mintha ott ülne az asztalnál, a nővérnek mondja, hogy mit csináljon, mit írjon föl, tulajdonképpen teljesen profi a jelenlét, és még számtalan elágazás van, rossz esetben hívnak mentőt, a telemedicina rendszer beszállítja a beteget a szakellátásra, vagy a hevesi központba. Ha van egy sérülés a kézen, akkor azt mondja az orvos, hogy a dermatoszkóppal, ami a bőrt vizsgálni tudja, nézzünk egy komolyabb képet, be tud kapcsolni egy bőrgyógyászt adott esetben online, aki valamelyik kórházban szerződött partner, és akkor ott, mint egy konzíliumnál, eldöntik, hogy akarja látni élőben, vagy elég ez a kép és fölír egy kenőcsöt. Ez elég profi. Ha ez kicsiszolódik, és a hevesi járásban el fog dőlni, hogy ezt hogy tudjuk összetolni, akkor ez nagyon sok mindenre válasz lesz. Nagyon-nagyon sok utazást kivált, nagyon-nagyon sok fölösleges szakorvosi órát meg fog spórolni, egy toroknézést láttam múltkor, egy kisebb kamera megy be a torokba, amit az orvos 100 kilométerről nagyít. Kis kamerával, vagy reflektorral, ilyen kis mikroreflektorral nézi a torkot, tényleg lenyűgöző az a minőség, amit ezek az eszközök garantálnak. Egy mikrolaboratórium van, háttérlaboratórium, jövő évtől lesz egy nagyon speciális, nagyon személyre szabott gyógyszerellátási tervünk, ahol nem a dobozt kapja meg, hanem napra lebontva a gyógyszert.
Porciózva?
Mnt a nagyinak, ez a reggeli, ez a színes. Ráadásul nálunk nagyon gyakori, és nemcsak nálunk, szerintem az időseknél is, hogy egyszer kivette a dobozból, amire rá van írva, hogy 2x1, és soha többet nem tudja, hogy melyik dobozban, melyik volt, s mennyit kell bevenni. Az adagolásnál a gyógyszerekhez nagyon-nagyon profi az ellenőrző rendszer, szerintem egy éven belül ezzel is el tudunk indulni.
Fogászati ellátás az az egész országban. Nagyjából átment a magánba nagyon sok helyen, mert az a gyors, és az a drága.
Nagyon-nagyon komoly probléma, az akut helyzeteket megpróbáljuk segíteni. Partnerszervezetek vannak, több civil szervezet foglalkozik ezzel, ahogy mi például a szemészettel, és vannak látogatások a Gyermekmentő Szolgálattól, vagy más partnerektől, de ez azt gondolom, hogy a teljes lefedettségtől nagyon-nagyon messze van a rendszer. Nagyon jó, hogy van valami, amit tudunk, megtesszük. Ahol van saját iskolánk, ott nagyon-nagyon komoly hangsúlyt fektetünk erre, minden reggel az iskolában fogmosás van, nagyon sok előadás van, a gyerekek egyébként abszolút értik és szeretnének szép fogat. Ott, ahol saját kollégáink vannak már, és szeretnének javítani, mindenféle kis belső hitelkonstrukciókkal próbálunk segíteni, hogy a fogazat szép legyen. Főleg a női kollégáknak van ilyen igénye, és ennek mi nagyon örülünk, és ahol csak lehet, támogatjuk. Ez nyilván akkor egyszerűbb, hogyha nálunk dolgoznak.
Az iskolák, amiket üzemeltetnek, integráltak a nagy magyar oktatási rendszerbe, abban az értelemben, hogy a gyerekek helytállnak, amikor továbbmennek? Magyarországon vannak jó iskolák, kevésbé jó iskolák, vannak elit iskolák, vannak, ahonnan könnyen tovább lehet menni bárhova. Ez egy egészen fura, merev rendszer.
Szerencsére kerettantervek vannak, elég jelentős mozgást enged a magyar rendszer is, sokan ezt nem tudják, de tulajdonképpen nagyon-nagyon sok lehetőség van, tehát nagyon sok alternatív eszközt be lehet hozni. Nyilván itt is a diagnózis alapot használjuk, szeretnénk olyan iskolákat csinálni, ahol a gyerek jól érzi magát, az iskoláink nagyon sok külső programot hoznak, ha van a településen bármi, ahol jobban tanulhatnak matekot, kémiát, nem tudom, nagy konyha, mezőgazdasági eszköz, algalabor, bolt, védőnő, ahol tudásokat szedhetnek össze, kávézó, barista, hát rengeteg. Az ottani tulajdonos átlátja azt, hogy ez mennyire fontos, megvan neki, hogy mit kéne mondjuk tanítania, hogyha ott van a boltban egy fél napot a gyerek, megtanítja neki a 10 dekát, az áfát, mi úgy hívjuk, hogy helyi értékű iskola, tehát a helyi értéket beépítjük az oktatási rendbe, nagyon-nagyon szeretik a gyerekek. Én úgy látom, hogy a külvilág is értékeli, egész komoly iskolák jöttek le megnézni, hogy ezt mi hogyan csináljuk. Nagyon-nagyon szívesen jönnek pedagógusok ilyen iskolába, fiatalodnak a tantestületeink. Nagyon hosszú idő, amíg az otthonról hiányzó alapokat pótolni tudjuk, olyan helyzetekben, amikor nem feltétlenül strukturált tudásról van szó, én magam is pedagógus vagyok, hanem rávesszük, hogy legyen kitartó, hogy vannak központi nagy versenyek, ahol egy kicsit számít az is, hogy mennyi időt töltünk vele, hány feladatot küldesz vissza, ebben ragyogóan szerepelünk, és nagyon élvezik a gyerekek, hogy ott vannak a legjobbak között. Még az egyéb mérésekben nem feltétlenül, de azért néhány év alatt lehet látni az előrelépést. Egy jól megszervezett iskola, egy jó igazgatóval nagyon fontos, rossz igazgatóval nem lehet jó iskolát csinálni. Nagyon gyorsan lehet látni, hogy hogyan tartjuk bent a gyerekeket az iskolában, nem olyan nagyon-nagyon bonyolult, ha van rá szem, van egy pici eszköz. Mondjuk a 9. osztályba valaki elmegy, aki mondjuk egy megbecsült tagja volt az általános iskolának, és ott nem elég csinos. Egy kicsit füstszaga van, amikor bemegy egy városi iskolába, nem a legújabb divatú farmer van rajta, nem tud elmenni osztálykirándulásra, mert be kellett fizetnie. Ez bőven elég ahhoz, hogy ne akarjon iskolába járni, nagyon nehéz egy 15 évest rávenni, hogy reggel 6-kor, ködben szálljon föl a buszra. Ebben nagyon komoly szerepe van a tanodáknak, a Jelenlét Pont-munkatársaknak, az iskolánkban van ennek külön felelőse, hogy a továbbtanulásban segítsen.
A farmert meg lehet oldani, láttam a katalógusban orbitálisan menő farmereket.
Csináljuk és élvezzük, ők is nagyon élvezik. Mindennek van megoldása hosszú távon. Nagyon-nagyon jó lenne, hogyha egyre többen kezdenék el megérteni, hogy ez miért nagyon fontos. Ha beszállnának a cégek, nem kell túl sokkal, nem kell nagy befektetésekre gondolni, és most már vannak, akik csinálnak egy kis üzemet velünk együtt és nem feltétlen azért, mert extraprofitot akarnak termelni, hanem érzik azt, hogy ebben ennyit megtehetnek, mondjuk az öt talentumukból.