Átalakult, átalakulóban a cirkusz, a cirkuszművészet az elmúlt jó 10-15 évben, vagy talán még hosszabb távra visszamenően is. Ha megnézzük a Fővárosi Nagycirkusz műsorát, nyáron, tavasztól volt egy vízicirkusz produkció, a SPLASH! fél éven át, amihez szinte egy medencés térré és strandfürdővé építették át a cirkuszi manézst. Most pedig itt van az egészen friss bemutató, a Holle anyó. Ez az egyik legismertebb Grimm mese, de talán sokunk számára meglepő, hogy cirkuszi előadás is lehet a történetből. Ez is azt jelzi számomra, hogy 2025-ben már korántsem az a cirkusz, mint ami volt, mondjuk, 20-30 vagy 50 évvel ezelőtt.
Valóban megújulóban van ez a műfaj, és a szombati premier után odajött hozzám egy színész kolléga, és azt mondta, hogy Péter, a te cirkuszodnak lelke van, és jól fogalmazta meg. Annak a cirkuszművészetnek, ami korábban elsősorban a teljesítményről és a látványról szólt, a Fővárosi Nagycirkusznak, a valóban közel 10 éves próbálkozása során, lelket sikerült adnia.
Ez egy történetmesélő stílus, amiben egy kicsit a színházi jelleg is erősödik?
Igen, van, amikor konkrét és megfogható a történet, van, amikor csak érzéseket próbál valahogy előtérbe hozni. A SPLASH! című előadásunk a hazafias érzés megerősítéséről szólt. A Holle anyó egy konkrét történet, be tudjuk azonosítani, hiszen a meseirodalomból ismerjük. Persze a fejre állított házikó a plakáton jól mutatja, hogy mi azért teszünk egy csavart ebbe a történetbe.
A Holle anyó kapcsán az jutott eszembe, hogy korábban is voltak prózai irodalmi művekhez kapcsolódó cirkuszi előadások a Fővárosi Nagycirkuszban. Készült például Jókai-novella alapján is cirkuszi előadás, sőt volt a közelmúltban olyan előadás a Fővárosi Nagycirkuszban, ami kifejezetten a digitális online világra, a mesterséges intelligenciára reflektált a cirkusz eszköztárával. De azért az érdekes, hogy a meséből hogyan lehet ezt a történetet kibontani? Ön a rendezője a Holle anyónak.
Feladatunk a kísérletezés. Közép-Európában egyedülálló intézmény vagyunk, és ezt a fajta felelősséget cipeljük a hátunkon, nem lehet csak középen menni az úton, kell keresnünk az út szélét, vagy azt, hogy milyen széles tud lenni ez a műfaj, hol vannak a határai. Különböző irányból keressük a határmezsgyéket. Most a színház irányából, a musical irányából keressük, azokat szólítjuk meg, akik vevők a zenés színházra. Persze fontos, hogy maradjon cirkusz a cirkusz, fontos, hogy a cirkuszművészetnek az alapsajátosságait megtartsuk. Az első, hogy világszámokat kell idehozni. Járom a világot, különböző fesztiváloknak és versenyeknek a zsűrijében ülök, és látom, hogy melyek azok a világszámok, vagy világszámgyanús produkciók, amelyeket le tudok szerződtetni. A Holle anyóhoz kerestem egy kövérkés, csúnyácska, lusta lány karaktert. A menedzserek, akik a világban tudták, hogy én egy ilyen karaktert keresek, bombáztak a túlsúlyos artisták képeivel és produkcióival. Aztán Peruban egy cirkuszi fesztiválon, ahol zsűriztem, megláttam egy amúgy nádszálvékony, gyönyörű mosolyú, de agyontetovált piercinges kőkemény vad lányt a levegőben. Rögtön döntöttem, hogy az én lusta lányom nem lusta lány lesz, nem egy túlsúlyos lánykarakter lesz, hanem egy dacos, a világ dolgaival szembemenő, amilyen a tinédzsereknek jelentős része. Ott a verseny szünetében odamentem hozzá és szerződést tettem elé, hogy jössz-e hozzánk, a Fővárosi Nagycirkuszba dolgozni. Most pedig láthatjuk, hogy ez egy jó döntés volt, hiszen egy csillogó szemű, hihetetlen karakterformáló és egyébként világszámot bemutatni tudó levegőakrobatáról van szó.
Emlékeim szerint, bár Holle anyó a címszereplő, de tulajdonképpen két lánytestvér története ez, az egymásra figyelés, az egymás elfogadása, a nyitottság is a másik felé, fontos történetszál. Ez is hangsúlyos?
Az eredeti mesében azzal zárunk, hogy a lusta lány megkapja a büntetését, és talpig szurokban ott áll a mese közepén. Most képzeljük el, hogy a Fővárosi Nagycirkuszból azzal kell hazakullognunk, hogy ujjal mutogatunk egy szurokkal leöntött lusta lányra. Ez nem egy pozitív kép. Több mint 200 ezer ember fogja látni ezt a produkciót karácsony környékén. Ennél erősebb üzenetet kívántunk elküldeni, ezért kivettük a darabból a mostoha szülő kérdését, és két valós testvérnek a valós viszonyát, a valós felnőtté válását, a valós útkeresését próbáltuk megmutatni. Az anya, aki óvó szemével figyeli ezeknek a gyerekeknek az életbe vezető útját, pontosan tudja, hogy az egyik másfajta személyiség, mint a másik, és az egyiknek mit kell ahhoz tanulni, hogy kiteljesedjen, és a másiknak mit kell. Azt szoktam mondani a próba közben, hogy gyerekek, az út a kútban megkerülhetetlen, megspórolhatatlan, mindannyiunknak be kell menni a kútba, és meg kell járnunk a magunk útját ahhoz, hogy felnőtté válhassunk. Nem véletlen, hogy például a Pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni című számnak a motívuma is megjelenik valahol a zenében. Csupa-csupa finom, pici, alig érezhető áthallással van tele a darabunk.
Utalt már a szereplőválasztásra, és hogyha megnézzük a Holle anyó című előadás résztvevőit, akkor a főszerepben egy brazil és egy orosz artista, három magyar bohóc, prózai és zenés műfajból érkezett színészek, de mellettük ott vannak kínai, ukrán, üzbég, német cirkuszművészek is. Ez elég világosan azt jelzi, hogy a cirkusz nemzetközi műfaj. Meghatározó és szinte magától értetődő velejárója a cirkusznak ez a nemzetköziség?
Igen, ez egy utazó műfaj. Gondoljunk bele, hogy egy színész, hogyha megformál egy karaktert, akkor az egyik bemutató után rögtön egy másik karaktert kezd el tanulni, és a nézők eljönnek újból, mert meg akarják nézni, hogy az a szereplő egy másik karakterben mit tud mutatni. Egy artistát nem akarok kétszer megnézni. Egyszer megnéztem, hogy ő mit csinál, az ő számát láttam, megtapsoltam, és aztán majd öt év múlva fogom őt megint ugyanígy megvizsgálni. Az artistának egy újabb közönséget kell megtalálni, utazó műfaj az artista szakma, ami azt jelenti, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban is nekem mindig újabb és újabb artistákat kell megszólítanom, ha lehet, a legjobbakat. Mivel a Fővárosi Nagycirkusz Európa vezető intézménye, ide csak a legjobbak jöhetnek, csak azokat szerződtetjük, akik világszámot tudnak bemutatni.
Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy egyértelműen és jól láthatóan új utakon jár a cirkusz és a cirkuszművészet, és ezen belül a Fővárosi Nagycirkusz is. Ön is többször beszélt arról, hogy tulajdonképpen a cirkuszművészet újradefiniálása zajlik. Hogyan, mikor vagy miért kezdődött el mindez? Nemcsak a Fővárosi Nagycirkusz frontvonalára gondolok, hanem egyáltalán a nemzetközi térben miért van szükség újradefiniálni a cirkuszt? Szerették az emberek a dupla, tripla szaltót, a fehér bohócot, meg azt a fűrészpor illatú manézst, ahol az az illat keveredik mondjuk az állatok szagával.
Mondok egy lefelé ívelő ágat, meg egy fölfelé ívelőt. A lefelé ívelő ág az internet megjelenésével, a televízió megjelenésével, a kommunikációs csatornák megjelenésével indult el. Azt a fajta különlegességét a cirkusznak, hogy csak az tudja elhozni a látványt, csak az tudja elhozni a különleges teljesítményeket a faluba, a városba, a tömegkommunikáció megjelenése fölülírta. A sportban láttuk, hogy valaki triplaszaltót tud ugrani, pedig addig csak az artista tudott triplaszaltót ugrani a faluban. Elindult az emberek fejében egy másfajta információszerzés a különleges teljesítményeket tekintve.
Ebből kényszerű versenyhelyzet lett, hogy valamit ki kell találni, valami mást?
Elkezdett zuhanni a cirkusz népszerűsége. Egy idejétmúlt, ódon szórakoztatássá kezdett válni az 1980-as, 1990-es évek környékén. De ugyanez átbillent, hiszen manapság annyira tele van az agyunk a mesterséges intelligencia és a kütyük által nyújtott virtuális világgal, hogy elkezdjük értékelni a nem virtuális csodát, az emberi kézzel, a valós jelenléttel létrehozott, lehetetlennek tűnő csodát. Ezért a fiatalok körében, pont a mesterséges intelligenciát és a kütyüket használó fiatalok körében, rendkívül trendivé válik a cirkuszművészet. Elkezdik értékelni, hogy micsoda különbség van aközött, hogy nyomok egy gombot és új életet kérek egy játékban, vagy bent ülök a manézs körül a nézőtéri székemben, és azt látom, hogy valóban triplaszaltót ugrik, és elkapja az egyik a másikat a levegőben, 10 méter magasságban, életveszélyben van, és nem lehet új életet kérni, nem lehet megnyomni a restart gombot. Ez felértékeli ezt a műfajt. Persze, át kell alakulnia, lépést kell tartani avval a vizuális világgal, amit különben a fiatalok a kütyüiken keresztül megkapnak. Már nem lehet megfelelő fény-, hang-, videotechnika nélkül, már nem lehet megfelelő ritmusváltások nélkül előadást készíteni. A show-nak az elemeit be kell építeni. A rendezés során kiemelt feladat, hogy lépést tartsunk a vizuális világban a gépek által, a televízió által vagy a telefonunk képernyője által nyújtottakkal.
A látvány nyilván nagyon hangsúlyos, a világhírű Szlava Polunyin, aki nemrégiben ismét a Nemzeti Színházban vendégszerepelt, látványvilágban és képi vizualitásban valóban nagyon új és nagyon jó.
Nagyon örülök, hogy pont Polunyint említette, hiszen ez egy analóg világ. Az övé még egy lelki világ, ott a digitalizálás még nem jelenik meg erősen.
De a látvány megjelenik.
És ezt nekünk keverni kell a digitális látványvilággal, hatalmas ledfalak vannak a Fővárosi Nagycirkuszban felrakva, a legmodernebb fénytechnikai eszközök. Az előző produkcióra visszautalva: annak során a vízimanézs 110 ezer liter vize, amit fölspricceltünk a levegőbe, olyanfajta látványelemet ad, ami megismételhetetlen.
Amikor elindult a SPLASH! Vízicirkusz, valamikor tavasszal, megjelentek olyan hírek, hogy bezárt a Fővárosi Nagycirkusz, holott nem bezárt, csak jó néhány nap technikai előkészületre volt szükség ahhoz, hogy az óriásmedencét megépítsék és ezt a víztömeget a Fővárosi Nagycirkuszban biztosítani lehessen.
Médiageg volt, április elseje kapcsán megengedtünk magunknak egy összekacsintós humort, most újra megkövetem azokat, akiket megbántottunk vele, vagy akik túlaggódták – egyébként milyen jó érzés, hogy egy csomóan túlaggódták. Elindultak megvédeni a cirkuszt. Sorfalat akartak állni, számonkérni, hogy ki akarja becsukni a cirkuszt. Torokszorító érzés volt, hogy komolyan vették az emberek ezt, és védtek bennünket.
A cirkuszművészet új útjairól beszélgettünk, említette, hogy tulajdonképpen hogyan és miért is indult el az új utak keresése. Nemzetközi viszonylatban kik jártak élen az útkeresésben? Ha cirkuszművészetről van szó, elsősorban a kínaiakra, az oroszokra, a franciákra gondolhatunk, ráadásul a franciákat azért is említem, mert mintha a cirkusz közös nyelve is mintha a francia lenne.
Kanadát kell még ide sorolni, hiszen a Cirque du Soleilnek a berobbanása, a tematikus cirkusznak a megjelenése új utakat indított el. Valóban ezek a nemzetek járnak az élen, már csak a méretükből adódóan is. Oroszországban több mint 40 kőcirkusz van. Egy olyan cirkuszvállalat működik, amelynek több mint 1500 artistája van, akik szerződéses artisták, több mint 3000 munkatárssal dolgoznak, hihetetlen létszámról is szó van, ez a minőséget is meghatározza. Nagy boldogság számunkra, hogy amikor a világban cirkuszművészetről beszélnek, az első 5-6 ország között ott említenek bennünket, és Európában megkérdőjelezhetetlenül Magyarország a vezető. Az sem kérdés a cirkuszi világban, hogy a Fővárosi Nagycirkusz Európa vezető intézménye – nemcsak a nézők fejében, nemcsak általában a kultúrpolitikusokéban, hanem a cirkuszi emberek fejében is. Ez egy olyan intézmény, amelyiknek múzeuma van, amelyiknek kutatótára van, amelyiknek két iskolája van, van egy artistaképző akadémiája, amelyik általános iskolás, középiskolás gyerekeket képez, és már főiskolánk is van, ahol diplomát tudunk adni. Van egy olyan épületünk, maga a Fővárosi Nagycirkusz, amely kicsit öregecske, egy kicsit kopottas, de tartalmában messze Európa csúcsintézménye. Nincs még egy olyan kőépület Európában, amelyik januártól decemberig nyitva lenne, és heti öt alkalommal, napi két előadással, 2500 főt befogadva, teltházzal menne.
Ez európai vagy közép-kelet-európai viszonylatban különleges státuszt jelent?
Abszolút, nem csak közép-európai viszonylatban, itt egyedülállók vagyunk, de ez könnyű, hiszen a szomszédos országoknak nincs ilyen kőcirkusza.
Ott utazó cirkuszok vannak?
Utazó cirkuszok vannak. Ez a műfaj, ez egy picit az úton levéshez kötődik. Ha kitekintünk, Európában, Párizsban, Münchenben, Blackpoolban vannak nagy tradícióval bíró kőcirkuszok, de ezek elsősorban üzleti vállalkozások, és ebből adódóan akkor működnek, amikor szezonja van a cirkusznak. Nincs egész évben szezonja, jobban megéri például a müncheni Krone cirkusznak koncertekre kiadni az épületet, mert több pénzt hoz. A Fővárosi Nagycirkusznál nem fordulhat elő, hogy oda egy bokszmeccset beengedjünk, mert ez a cirkuszművészet fellegvára, európai fellegvára, mindenki tudja. Kéthetente kapok megkeresést, hogy milyen jó lenne oda bevinni valamilyen koncertet, vagy valamilyen bokszmeccset, vagy valami mást. Vannak ezekre nagyon jó stadionjaink, más nagyon jó épületeink. Ide csak olyan rendezvény jöhet be, amelynek közvetlen köze van a cirkuszművészethez.
Említette az imént a Cirque du Soleil-t, erről az jutott eszembe, hogy a kortárs cirkusz, vagy inkább az új cirkusz megjelenése az elmúlt évekre tehető. Mindmáig érzékelhető, hogy van egy, úgymond, választóvonal a klasszikus vagy hagyományos cirkusz és a kortárs cirkusz, az új cirkusz között? Vagy egyre inkább keverednek ezek az elemek?
Komoly átjárhatóság van a két műfaj között, hiszen az artisták ebben is, abban is szerepelnek. Vegyünk csak egy példát. Vági Bence most készülő giga produkciója, nagyon büszkék vagyunk rá, a Recirquel társulatnak a Walk My World című produkciója, ami immerzív shownak készül. Hihetetlenül izgulunk és hihetetlenül szurkolunk, nem kérdés, hogy hatalmas siker lesz, olyan artistákat is foglalkoztat Bence, akik korábban a Fővárosi Nagycirkuszban léptek föl, vagy a klasszikus műfajból emelte át őket, persze tanítja őket, új koreográfiát ad nekik, egyfajta gondolkodásmódot biztosít a számukra. Komoly átjárhatóság van a két műfaj között, az egyik húzza a másikat. Vannak a világban olyan cirkuszművészek, akik konkurenciának élik meg a kétfajta műfajt. Én nem, én hiszem, hogy egyik erősíti a másikat. Az, hogy Budapesten megjelenik Bencééknek az immerzív show-ja, az Budapestet még inkább a világ cirkuszi fővárosává teszi. Nagy boldogság nekünk, hogy el fognak indulni emberek, csak azért repülőjegyet fognak venni, mert cirkuszt, cirkuszművészetet akarnak látni, és el fognak tölteni 3-4 napot Budapesten, egy szállodában fizetni fognak azért, hogy megnézzék a Recirquelt, és eljöjjenek a Fővárosi Nagycirkuszba.
A kortárs cirkusz, vagy az úgynevezett új cirkusz követi valamilyen formában a tradicionális cirkusz vonalát? Ott van a több mint 200 évre visszanyúló úton?
Fölhasználja az elemeit, de egy egészen másfajta gondolkodásmóddal indul. Először az új cirkusz kezdett el azon gondolkodni, hogy a cirkuszművészet segítségével lehet-e érzelmeket, gondolatokat közvetíteni, ahogy ezt a színház is teszi. Magam is az új cirkuszból merítettem azt az ötletet, hogy visszaemeljük ezt a klasszikus cirkuszba. Igenis, a klasszikus cirkusz is alkalmas arra, hogy gondolatokat közvetítsen, hogy reagáljon a társadalmi viszonyokra, hogy a háborút mint kérdésfelvetést, a békét mint megoldandó feladatot tűzze ki témaként, és vitákat generáljon azzal, hogy milyen produkciókat hogyan szerkeszt egymás után. Erre a klasszikus cirkusz is alkalmas.
A nézők megbarátkoztak ezzel? A közönség együtt megy ezzel az irányvonallal?
Csak rá kell nézni a jegyértékesítő táblára, ott fent van egy nagy piros cédula, amelyikre ki van írva, hogy minden jegy elkelt. Ameddig a Fővárosi Nagycirkuszban a pénztár ablakán lóg ez a kis piros tábla, addig én nyugodt vagyok, hogy jó úton járok.
Az igazgatónak mindig figyelnie kell, hogy milyen a ház? Fél szemmel arra kell figyelni, hogy hány jegyet adtak el egy-egy előadásra?
A nem telt ház előtti játszásnak két gondja van. Egyrészt nincs pénz. Azért ez nagyon fontos.
De rossz a fellépőknek is, ha vannak hiányos sorok.
Ez a másik. Úgy kell érezni, hogy ez egy egymást generáló, egymást inspiráló spirál. A fellépő ad valamit, a néző reagál rá, a néző reakciója a fellépőt egy másik helyzetbe, egy más állapotba hozza. Egymás folyamatos felpörgetése katartikus állapot a néző és a fellépő között, és ez akkor tud megvalósulni, amikor teltház van, amikor dübörög a ház, amikor a csend nagyon csend, amikor a szívdobbanás egyszerre szívdobbanás, és amikor a taps egyszerre kirobbanó, hatalmas taps.
Vannak divatok vagy trendek a cirkusznál, vagy akár ebben a változó cirkuszművészeti világban?
Én az artistaképző iskolánkban látom, hogy amikor egy zsánerben valaki sikeres, akkor a fiatalok nagy számban ugyanazt a zsánert próbálják vagy akarják végezni. De ez jó, ez nem rossz. Nagyon érdekes, hogy most, például, a levegőakrobatika a lányok körében rendkívül trendivé válik. Van egy hálózatunk, több mint 200 klub van Magyarországon, ahol fiatalok lógnak a szeren, karikában, tissue-n, trapézon tornamutatványokat hajtanak végre. Amatőrként, műkedvelőként egyre komolyabb trükköket csinálnak meg. Bizony előfordul, hogy a fiatalok közül valaki átjön a profi műfajba is, és valóban artista lesz belőle. Mi felkaroljuk ezt a több mint 200 klubot, a tanáraikkal folyamatos kapcsolatban vagyunk, ezt a hálózatot mi próbáljuk valahogy segítgetni, röptetni ezeket a fiatalokat, nagy boldogság számomra, hogy ilyen trendek kialakulnak. Biciklis klubok jönnek létre, zsonglőr klubok jönnek létre az ország különböző kistelepülésein, 3-4 ezres kisvárosban a tornateremben művészi bicikliző csapatokat találunk. Persze, megyünk hozzájuk rögtön, meghívjuk őket, és ingyen jegyet adunk nekik, megdicsérjük őket, hiszen ők a mi hálózatunknak a tagjai.
Volt az elmúlt időszakban egy nagyon jelentős változás, ami a nézők számára talán fájó. Bizonyos állatszámok kikerültek a cirkuszok műsorából. Elsősorban az állatvédelem felől érkezett kritika vagy nyomás ezzel kapcsolatban?
Elsősorban az állatvédőknek a felemelt mutatóujja eredményezte azt a fajta változást, amelyen Európa keresztülment. Nagyon izgalmas a helyzet, mert egyik oldalon hálásaknak kell lennünk az állatvédőknek, hiszen sokszor fölhívják a figyelmet olyan visszaélésekre, olyan balesetekre, amelyek elkerülhetők a nyilvánosság segítségével. De azért néha úgy érezzük, hogy ez egy biznisz, az állatvédelem is egy biznisz, néha kidobjuk a fürdővízzel együtt a gyereket is. A Fővárosi Nagycirkusz nagyon határozott állásponton van az állatvédelem kapcsán. Egy olyan hely, ahol az ember-állat harmonikus együttlétét, a felelős állattartást a legjobban tudjuk tanítani a gyerekeinknek. Gondoljuk végig, minden harmadik családban van valamilyen állat. Ki tanítja meg a gyerekeinknek, hogy milyen felelősség egy kutyát, egy macskát, egy nyuszit kérni, milyen felelősség utána ezzel az állattal együtt élni? Mi történik ezekkel az állatokkal, amiknek a napi elfoglaltságukból hiányzik az élelem megszerzésének a szükséglete, hiányzik a saját élet védelmének a szükséglete? Ez két olyan állati tevékenység, amely eredetileg, a vadon élő állatoknál kitette a nap jelentős részét. Amikor ez a foglalatosság megszűnik az állatnál, hiszen gondoskodunk róla, nem kell félnie, nem kell megvédeni magát, nem kell az ételért harcolni, hiszen megetetjük, viszont így kiürül az élete. Azt akkor valamilyen foglalatossággal ki kell tölteni. Bizony reggeltől estig, amikor nem alszik az állat, annak valamennyi részét ki kell tölteni. Amikor egy cirkuszi produkcióban az állatidomár vagy az állatgondozó foglalkozik naponta 6-8 órát az állattal, akkor visszaadja játékos módon azokat a mozgásokat, azokat a foglalatosságokat, amelyeket különben elveszített az életmódváltozással. Hiszem azt, hogy a cirkuszban lévő állatokkal foglalkozó családok, akár több generáción keresztül, összegyűjtöttek olyan tudást, ami átadható, ezt a fajta tudást kell a cirkusznak átadnia. Minden egyes produkció után, amelyben állat szerepel a Fővárosi Nagycirkuszban, állatvédelmi foglalkozásokat tartunk, ember és állat harmonikus együttélését bemutató előadásokat tartunk. Csak olyan állatos produkció érkezhet a Fővárosi Nagycirkuszba, ahol száz százalékban biztosított ez a fajta harmónia, és legyünk őszinték, ez 98 százalékban, 95 százalékban korábban is így volt. Néha előfordult bizony, hogy egy-egy rossz ember vagy rossz artista, vagy egy artista nehéz helyzetbe került, nem tudta jól megoldani, odacsapott a bottal, átugrasztotta az oroszlánt a tüzes karikán. Ez az idő már régen kikopott, ez nincs. Csak nagyon nagy ember-állat harmóniát mutató számok jelennek meg. Pont az előző produkciónkban volt egy fantasztikus papagájidomár, Mr. Alessio, egy olasz srác, aki a lakókocsijában effektíve együtt élt a 12 papagájával. A napjának a 80 százaléka arról szólt, hogy a szájába vett egy napraforgómagot, ült a lakókocsi közepén, és nevén szólította valamelyik papagáját. Lacika odarepült a vállára, Lacika kiette a szájából a napraforgómagot, és utána visszament a helyére. Ez a folyamatos, hosszú órákon tartó együttélés is tréninget jelentett. Példaértékű ez, és szerintem a cirkusz továbbra is fel kell hogy vállalja ezt, és mint oktatási helyszín, a gyerekeink számára, a családok számára példát kell mutatnia.
Azért is példa lehet, mert gondolom, hogy ember és állat együttéléséről talán a legtöbbet éppen a cirkuszok, az utazócirkuszok tagjai tudtak, akik az állatokkal, akár vadállatokkal is éveken vagy évtizedeken keresztül együtt éltek és együtt dolgoztak. Az rögzítve van, hogy milyen állatok lehetnek és milyenek nem lehetnek egy cirkuszi programban?
Országonként változó a jogszabály. Az első lépés az volt, hogy a vadonban befogott állatokat cirkuszban bemutatni nem lehet.
Ez mindenhol így van.
De ez sem ördögtől való, álljunk meg egy pillanatra, gondoljunk bele, ötven vagy nyolcvan évvel ezelőtt, az emberek nem ismerték a zebrát, nem tudták, hogy milyen egy elefánt. Ez egy ismeretterjesztő folyamat volt, hogy a vadonban befogott állatokat elhozták és megmutatták. A cirkusznak a korábbi időszakában még az is előfordult, hogy etnográfiai bemutatók voltak a cirkuszban. Megmutatta a cirkusz, hogy milyen egy fekete bőrű ember, hiszen nem láttak ilyen embert, nem tudták, hogy létezik. Aztán szépen lassan kikopott ez a fajta funkciója a cirkusznak, de az a fajta bemutatás, hogy hogyan kell harmóniában együtt élni, és milyen egymást tanító trükköket tudunk megcsinálni állat és ember között, ez kialakult. Ennek, szerintem, továbbra is van létjogosultsága a cirkuszban.
Most jellemzően lovak, kutyák, papagájok vannak cirkuszi produkciókban?
Érdekes módon a mostani produkciókban lámák, juhok vannak, fölvonultatjuk ezeket. A Holle anyó kapcsán megmutatjuk a gyerekeknek, hogy miből készül a fonál. Csomó gyerek nem tudja, mi az a rokka. Elképzelése sincsen, hogy fáj-e a birkának, amikor levágják a szőrét. Ha már a mesében szerepel, az egy jó alkalom arra, hogy végigmenjünk, hogy mi az, hogy gereben, hogy a levágott birka szőréből hogyan lesz pulóver. És elmagyarázzuk, hogy ami nálunk egzotikus, a láma vagy az alpaka, az Dél-Amerikában vagy egy másik kontinensen ugyanolyan természetes, mint nálunk a bárány. Megmutatunk egy lámaszámot, gyönyörű állatok, nagyon érdekes, izgalmasan tudnak játszani a manézsban.
Beszélgettünk korábban arról, hogy a Fővárosi Nagycirkusz kivételes helyzetben van, Európában kevés helyen van állandó épülettel rendelkező kőcirkusz, Közép-Európában az egyedüli ebből a szempontból. Ezt az épületet, ha jól emlékszem, 1971-ben adták át, 2019-es az a kormányhatározat, amely a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ megvalósításáról szól, kiemelt beruházásként egy új cirkuszépületet említ. Ha jól tudom, már egy makett is elkészült, de leginkább álmok vannak egyelőre ebben a tekintetben?
Bírom Magyarország kormányának az ígéretét arra vonatkozólag, hogy ezt a kérdést azt követően, hogy vége lesz a háborúnak és a gazdaság elindul, lesznek források rá, meg fogjuk oldani. Ahogy Magyarország rendbe rakta a kulturális intézményeit, ahogy Zene Házát építettünk, ahogy fölújítottuk a színházainkat, ahogy a táncművészetnek otthont tudtunk adni, úgy a cirkuszművészetnek az otthona is rendben lesz. Türelmet kérek mindenkitől, addig igyekszünk ezt a régi, a nagyon szeretett épületünket karbantartani.
Nagyon kinőtték már ezt az épületet?
Két nagy gond van. Egyrészt az 1970-es évek technikai fejlődését túlhaladta a mai kor. Nincsen alsó színpadunk, nincsen megfelelő magasságunk, a hátsó körülmények nagyon-nagyon gyengék. Gondoljunk bele, hogy elhozunk egy világsztárt Kínából, Amerikából vagy Oroszországból, és ő a folyosó végén lévő zuhanyzó előtt sorban áll reggel, hogy a reggeli mosdását el tudja végezni. Miközben ahhoz szokott hozzá, hogy ötcsillagos szállodában lakik a fellépések közben. Ezt rendbe kell tennünk. Előbb-utóbb megfelelő minőségűre kell az infrastruktúránk színvonalát emelni. Egy picit beszorultunk ebbe a térbe, volt róla szó, hogy átadjuk ezt a területet az állatkertnek, de most úgy látom, hogy a helyben maradás lesz a végső megoldás, ott kell nekünk felújítanunk az épületet. Megvolt a tervek kapcsán az új helyszín a Nyugati pályaudvar mellett. Az egy új beruházás lenne. Egészen más kategóriája van egy új épületnek és egy új központ elkészítésének. Sokkal olcsóbb lenne, ha a jelenlegi helyet fölújítanánk. A jelenlegi helyen egy picit be vagyunk szűkülve. Óvatosan kell gondolkodni, ha helyben maradunk, egy jó tervvel föl lehet újítani a mostani épületet. Én nagyon várom már, hogy vége legyen a háborúnak, és nagyon várom már, hogy beinduljon a gazdaság, nagyon bízom benne, hogy akkor megoldjuk ezt a kérdést.
A mostani helyszín, a Városliget, talán a cirkuszhoz jobban kapcsolódik, nem? A Ligetnek, a Lizsének a hangulata miatt is, ilyen szempontból talán szerencsésebb, hogyha a Fővárosi Nagycirkusz helyszíne továbbra is a Városliget marad.
Van ennek komoly tradíciója.
Az emlékeink is, a filmes irodalmi hagyományok is ehhez kapcsolhatók talán.
Majdnem mindegy, hogy újat tudunk építeni a belvárosban, vagy ezt fogjuk felújítani. Mindkettő jó. Egyetlen dolog lehet rossz, hogyha nem lesz cirkuszunk, vagy ha nem lenne cirkuszunk. Sok város van, ahol ez történt, bezárták a cirkuszt azzal, hogy majd építünk helyette valahol egy másikat, és soha nem épült meg az új. Szófiában leégett a cirkusz, és aztán nem építettek helyette újat, de ez a veszély minket nem fenyeget, mi jól állunk, a magyar nézők szeretik a cirkuszt, a magyar kultúrpolitikusok nagyon értékelik a cirkuszművészetet, és még egyszer megismétlem, hiszem, hogyha az ország gazdasági helyzete ezt lehetővé teszi, akkor meg fogjuk oldani ezt a kérdést.
Magyarországon körülbelül húsz utazó cirkusz van, ezek is beletartoznak a magyar cirkuszművészetbe, rájuk is gondolnunk kell. Ráadásul velük találkozunk az ország legkülönbözőbb pontjain. Milyen feltételek között működnek ma Magyarországon a klasszikus utazó cirkuszok?
Csodálattal kell figyelnünk ezekre a vállalkozásokra. Azt mondta nekem a pápa, amikor voltam nála audiencián: „Olyanok vagytok ti, vándorcirkuszosok, mint a vándorprédikátorok. A legnagyobb nehézségek közepette a legkisebb faluba is elviszitek a mosolyt.” Ez nagyon érdekes párhuzam volt. És valóban, amikor arról beszélünk, hogy a kultúra mindenkié, akkor a legkisebb településen élő gyereknek, a legkisebb településen élő családnak is lehetőséget kell biztosítanunk arra, hogy eljusson színházba, eljusson koncertre, vagy lásson egy cirkuszi produkciót. Azok a különböző méretű, különböző minőségben dolgozó utazó cirkuszok, akik ezt vállalják, hogy elmennek, tiszteletet érdemelnek. Nagyon szépen bekategorizálódik, vannak gazdagabb, erősebb utazócirkuszok, ők a nagyvárosokat tudják ellátni. Aztán vannak kisebb, családi vállalkozások, ahol 6-8 fővel egy család két gyerekkel, unokatestvérrel, a maguk nagyon tiszta módján, a maguk nagyon jó szándékú módján elmennek egy kisebb városba, vagy akár egy kisebb faluba is, egy-kétezres faluba is, fölverik a sátrat, és megmutatják a tudásukat. Nyilván egy kistelepülésen a jegybevétel nem tudja megengedni azt, hogy világszámokat odavigyenek. Azt tudják ott az artisták megmutatni, ami az ő tudásuk, ami nem kevés egy tradicionális cirkuszi családban, zsonglőrködnek, a kötélen a levegőben átmegy a kislány, ezt megmutatni, ezt bemutatni a maga módján ugyanolyan értékes, mint a világszámot elhozni Kínából a Fővárosi Nagycirkuszba. A Nemzeti Cirkuszművészeti Központ megpróbál megadni minden segítséget, szakmai tanácsot, de most éppen jött valaki, hogy egy motorra van szüksége, igyekszünk ezt biztosítani. A Covid idején az állatoknak az etetéséről gondoskodtunk, eledelt adtunk az utazó cirkuszoknak. Aztán ezen cirkuszok között vannak nagyon erősek, gazdagok, amelyeknek komoly jegybevételük van.
Alapvetően a jegyárbevételből működnek ezek az utazó cirkuszok, vagy vannak támogatási források, pályázati lehetőségek?
Ez egy üzleti vállalkozás. Itt a jegybevételből kell megélni. A nézők a jegyvásárlásukkal támogatják a cirkuszok működését, a cirkuszosok befizetik becsülettel az adót a tevékenységük után. Tiszteletreméltó az a kulturális szolgáltatás és az a fajta feladatellátás, amit ők végeznek.
Említette, hogy van bizonyos helyzetekben együttműködés vagy támogatási lehetőség a Fővárosi Nagycirkusz irányából az utazó cirkuszok felé. De van a cirkuszok között egy nemzetközi háló? A nemzetközi térben cirkuszi együttműködésről lehet beszélni?
Van egy Európai Cirkuszművészeti Szövetség, ennek az elnökségében ott ülök, van egy Közép-európai Cirkuszi Szövetség, aminek én vagyok az elnöke, és van egy világszövetség, amelyben szintén ott vagyunk mi, magyarok. A szakmai szövetségek találkozásai, a szakmai találkozások, azok általában a cirkuszfesztiválokon zajlanak. Sok fesztivál van. Januárban lesz a mi fesztiválunk, ami valóban egy a top fesztiválok közül a világban. Több mint 200 cirkuszigazgató és menedzser fog érkezni Magyarországra. Ilyenkor konferenciák vannak, megnézzük egymás számát. Ilyenkor zsűrizésre kerülnek a legújabb produkciók, az éppen kitalált legújabb zsánerek versengenek egymással, mert ez egyben egy verseny is, arany, ezüst, bronz díjat osztunk az ott fellépőknek. Egy hétig arról szól az élet, hogy megnézzük és versenyeztetjük a legújabb produkciókat. Januárban lesz, egy héttel a Monte-Carlo-i fesztivál előtt. Mi mindig így választjuk meg az időpontot. A Monte-Carlo-i azért a legerősebb cirkuszművészeti fesztivál, már a rangjából, a tradíciójából adódóan is, de rögtön Monte-Carlo után ott emlegetnek bennünket. Budapest jó helyszín, a különböző földrészekről érkeznek a menedzserek, azért is szervezzük ilyen közel a Monte Carlo-i fesztiválhoz, hogy akik elutaznak Ausztráliából, Amerikából Európába, azok egy utazással két fesztiválon tudjanak részt venni.
Nemzetközi kapcsolatokról beszélgetünk, az is magától értetődő, hogy mondjuk orosz és ukrán artista hoz egy közös számot, sőt, ha kell, akkor tartják, fogják egymást a cirkuszi kupolában? Ez az összetartás vagy szolidaritás, ami felülír minden más szempontot, erős a cirkusz világában?
Integráló műfaj a cirkusz. Azt szoktam mondani, hogy ez a 13 méteres kör, amit manézsnak, porondnak hívunk, a számomra egy földre fektetett glória, amelyik kiszakít a világból, ahol fekete a fehérnek a vállára lép, ahol az ateista kereszténnyel, a mohamedán a zsidóval összefogja a kezét és elkapja a másikat. Ha valaki az egyik oldalon elugrik, akkor biztos, hogy ott elkapják. És függetlenül attól, hogy milyen országból jöttünk, azt üzenjük a manézson kívül ülőknek, hogy csak így lehet, hogy csak így érdemes, hogy az életünket is fölrakjuk a másikra, bizalommal viseltetünk egymás iránt, egyensúlyt találunk. Az egyensúly nemcsak a kötélen való átmenetet jelenti a számomra, hanem az emberek közötti, az artisták közötti egyensúlyt, a művészeti ágak közötti egyensúlyt. Gondoljunk bele, hogy a zeneművészet, a táncművészet, a képzőművészet, a színházművészet mind-mind ott van a cirkuszművészeti produkciókban. Fontos most megjegyeznünk, hogy például a Holle anyóban megjelennek a színészek. Olyan színészeket sikerült megnyernünk, mint Lapis Erika, Zsurzs Kati vagy Misurák Tünde, vagy a Kossuth-díjas Oszvald Marika.
Zárjuk a beszélgetést az utánpótlás kérdésével! Arról már érintőlegesen szó volt, hogy megvannak a képzési formák és a képzési lehetőségek, kezdve az általános iskolától egészen a felsőfokú képzésig. Hogyan látja az utánpótlás helyzetét? Jellemzően honnan, hogyan érkeznek a jövő artistái, bohócai? Érkeznek-e kellő számban?
Jól állunk. Nagy felelősséggel fel tudtuk hívni a testnevelő tanárok, a szülők, az osztályfőnökök figyelmét arra, hogyha a környezetükben van olyan gyerek, akiről sugárzik az a fajta fizikális készség, az a fajta rugalmasság, az a fajta kiváló egyensúlyérzék, a magát megmutatni akarás, merjen eljönni, vagy merjék elküldeni a gyereket az artistaképző iskola felvételijére. Az ottani tanárok megnézik ezt a srácot, vagy ezt a kislányt, megvizsgálják, hogy alkalmas-e a teste, a szelleme, a fizikuma, a kifejezőképessége arra, hogy ezt a nagyon különleges szakmát válassza. Említettem a hálózatot, amelyikben több mint 200 klubban cirkuszművészethez közeli foglalatossággal tevékenykednek a fiatalok. Az ott lévő tanárok pontosan látják, hogy ki az, akinek ez egy hobbi szintű, szabadidőeltöltés szintű tevékenység, és ki az, akiből esetleg akár professzionista artista is lehet. Ők elküldik a gyerekeket az Artistaképző Intézetbe, ami Európa vezető intézménye, a legjobb tanárok a legjobb módon tanítják ezeket a gyerekeket.
Artistákat emlegetünk rendre, de tanulható külön a bohócmesterség is, vagy az az artistaképzésen belüli szakág?
Sokkal inkább én a színészmesterséghez rokonítanám a bohóc munkáját. A bohóc szakra például gyerekeket föl sem veszünk. Csak 18 év felett, csak érettségi után. Csak már a felnőtté válási folyamat után lévő emberek tudnak valódi, komoly bohócok lenni.
Érkeznek a színészet felől is?
Elsősorban a színészet felől érkeznek, és a főiskolánkon tanítjuk a bohócokat.