A szaúd-arábiai Dzsiddában Ukrajna beleegyezett abba, hogy elfogadja az Egyesült Államok azonnali 30 napos tűzszünetre vonatkozó javaslatát, és hogy lépéseket tegyen a tartós béke helyreállítása érdekében. Cserében, állítólag, Washington is komoly feladatokat fog elvállalni. Ez a delegáció közös nyilatkozatában áll, de itt nem Zelenszkij és Trump elnök volt, hanem mások. Számít, hogy mit kik mondanak?
Biztosan számít, már csak azért is, mert az, hogy Zelenszkij elnök, illetve Trump elnök nem volt ott, az egy dolog, mert alapvetően Donald Trump előre küldte Marco Rubio külügyminisztert, meg Mike Waltz nemzetbiztonsági főtanácsadót. Normális is egyébként, hogy ők karöltve mozognak. Korábban beszéltünk arról, amikor a lehetséges kinevezések szóba jöttek, hogy a nemzetbiztonsági főtanácsadó bizonyos szempontból fontosabb, mint a külügyminiszter. Hivatalosan a külügyminiszter a főtárgyaló, de a nemzetbiztonsági főtanácsadó az, aki az elnök mellett van gyakran fizikailag is, és ilyen szempontból pozitív, hogy ők ketten együtt álltak ki, és nem párhuzamosan, egymástól függetlenül kommunikálnak, adott esetben egymáshoz képest teljesen más tartalmakat. Keith Kellogg, az orosz–ukrán ügyekért felelős különmegbízott, technikailag utazó nagykövet viszont hiányzott a képekről, meg általában Szaúd-Arábiából is. Ez azért érdekes, mert ő ettől függetlenül aktív, elmondása szerint néhány nappal az előtt volt Kijevben, minthogy sor került volna a Trump–Zelenszkij–Vance csörtére a Fehér Házban. Akkor, állítólag, figyelmeztette az ukrán vezetést, hogy ha az ásványkincsekről vagy ritkaföldfémekről szóló amerikai–ukrán alkut nem kötik meg, akkor elképzelhető olyan következmény is, hogy a fegyverszállításokat felfüggeszti Washington, vagy a hírszerzési információkat megszakítja. Végül is ez történt átmenetileg, de ezt is visszakapták, most úgy néz ki, az ukrán erők. Egy apró lépést tettünk előre. A lényeg nem is az, hogy ki mondta, hanem hogy kinek a kezdeményezésére, illetve kinek a szájíze szerint kezd alakulni a történet. Annyi „előrelépés” körvonalazódik amerikai szempontból, hogy irányítani tudják az eseményeket. Ez talán kicsit furcsán hangzik, hiszen eddig is az Egyesült Államok volt az elsődleges támogatója Ukrajnának, legalábbis a fegyveres támogatást tekintve. Csak a republikánus panasz eddig úgy szólt, és azért emelem ki őket, mert ők vannak kormányon, ők vannak többségben a kongresszusban is, legyen szó akár Ukrajna ügyében szkeptikus, akár lelkes támogatókról, hogy igazából a Biden-elnökségnek nem volt stratégiája, nem lehetett tudni azt, hogy egész konkrétan milyen végcél érdekében, milyen mérföldkövek mentén és hogy milyen mértékben támogatja az Egyesült Államok Ukrajnát. Most úgy néz ki, hogy körvonalazódni látszik egy amerikai elképzelés. Egyelőre az látszódik, hogy első körben szeretne valamit kapni cserébe az Egyesült Államok, ez a ritkaföldfémekről szóló megállapodás, amivel kapcsolatban még csak ígéretet kapott ukrán részről, hogy ezt záros határidőn belül véglegesítik és aláírják, egyfajta ugródeszka lehet, kölcsönösen az amerikai gazdasági érdekgazdáknak is, meg egyúttal egyébként Ukrajnának is. Volt olyan republikánus képviselő, például Michael McCaul, aki kimondottan Ukrajna egyik legelkötelezettebb republikánus támogatójának számít az alsóházban, aki már a Trump–Zelenszkij–Vance találkozó előtt azt mondta, hogy azért lenne jó, ha egy ilyen megállapodást sikerülne tető alá hozni, mert akkor talán könnyebben el lehetne adni az alsóházban a további fegyvertámogatásoknak vagy segélyeknek az ügyét. Nagyon fontos, szerintem, hogy Marco Rubio és Mike Waltz azt említette, ez is triviálisnak tűnik első hallásra, hogy most van egy ideiglenes, 30 napos fegyverszünet koncepció, amit átadnak az oroszoknak véleményezésre, és ha ők nemet mondanak, és ez elhangzott Marco Rubio szájából, akkor tudni fogjuk, hogy kin áll meg a folyamat. Ezt megint tudni kell kontextusba helyezni, hogy odahaza, főleg a republikánus hátországnak el kell adni, hogy konkrétan miért haladunk, vagy miért nem haladunk ezzel az egész folyamattal. Tisztázódnak a szerepek, hogy kik azok, akikre érdemes figyelni a következő hetekben, hónapokban. Marco Rubiót, illetve Mike Waltzot kell kiemelni és azt, hogy konkrétan milyen érdekeket szeretne az Egyesült Államok menet közben érvényesíteni. Keith Kellogg, szerintem, továbbra is fontos, csak úgy néz ki, hogy egyelőre háttércsatornának szánja az amerikai elnök.
Említette a Trump–Zelenszkij-találkozót. Több elmélet látott napvilágot arról, hogy miért sült el így. Nem volt rendesen kitárgyalva, ez volt az első elmélet. Elszakadt valakinél a cérna, emberi dolog, ez volt a másik elem. De azt mondta, hogy ez eléggé ki volt tárgyalva, mert Kellogg figyelmeztette az ukránokat arra, hogy mindenképpen írják majd alá, mert ha nem, akkor annak súlyos következményei lennének. Ön szerint mi történt a tárgyaláson?
Én is azt hittem először, hogy nem volt kitárgyalva. Nagyon röviden a háttértörténet. Az biztos, hogy ez kell az amerikaiaknak. A legelső miniszter, aki amerikai oldalról Ukrajnába látogatott, Scott Bessent pénzügyminiszter volt. Ha lehet hinni a kiszivárgott sajtóhíreknek, szó szerint órákkal az ő érkezése előtt kapta meg Zelenszkij elnök az első vázlatát, az első tervezetét ennek az alkunak, ami még eredetileg arról szólt, hogy 100 százalékos hozzáférés az amerikaiaknak a ritkaföldfémekhez. Ebből igazából semmi nem esik le, ha úgy tetszik, Ukrajnának, és nincs egyébként, ami a legfontosabb ukrán szempontból, biztonsági garancia amerikai részről. Erre Zelenszkij elnök, érthető módon, nemet mondott. Volt egy másik változat, amit elméletileg a februári müncheni biztonsági konferencián is aláírhattak volna, de akkor találkozóra nem került sor. Magát a teljes szöveget nem láttuk. Néhány sajtóorgánum mondta, hogy ők megszerezték, de az is csak az utolsó verzióra vonatkozott, még február végén, a Trump–Zelenszkij–Vance találkozót megelőzően. Elméletileg addigra elkészült egy olyan változat, hogy egy ceremoniális aláírásra kerüljön sor. Vannak kérdőjelek. A republikánusok azóta azt állítják, nemcsak Donald Trump, meg J. D. Vance, hanem Scott Bessent pénzügyminiszter, illetve Keith Kellogg orosz–ukrán különmegbízott is, hogy itt ténylegesen tervbe volt véve az aláírás. Azt is mondják a republikánus körökben, hogy Zelenszkij elnök foggal-körömmel ragaszkodott, érthető módon, ahhoz, hogy kapjon biztonsági garanciákat az Egyesült Államoktól. De ez valószínűleg a korábbi verziókban nem volt benn, és sanszos, hogy nem is lesz benne. Konkrétan nem akarják az amerikaiak leírni azt, hogy az Egyesült Államok garanciát ad Ukrajnának, kimondottan kétoldalú vonalon. Elképzelhető, hogy hosszú távon, valamilyen formában igen, de egyelőre ebbe a megállapodásba nem akarják beleírni. Az érzékenyen hatott az amerikaiakra, legalábbis ott a Fehér Házban a vezetőségre, hogy ezt a kamerák előtt próbálta Zelenszkij elnök, hangsúlyozom, az ő szempontjából teljesen érthető módon, napirenden tartani. Én hajlok arra, hogy ténylegesen akkor siklott ki ez az egész, amikor J. D. Vance alelnök olyan témákkal árnyalta az egész beszélgetést, gondolok itt Zelenszkij elnök pennsylvaniai látogatására, vagy úgy általában a Donald Trump iránti bizalomra, hogy ténylegesen hajlandó vakrepülésbe belemenni Zelenszkij elnök, hiszen a megállapodásban konkrétan nincs megemlítve a biztonsági garancia, de egyébként az amerikai fél EU-s meg ukrán jelenlét nélkül Szaúd-Arábiában már felvette a kapcsolatot az orosz féllel. Szóval, hogy megbízik-e az amerikai elnökben Zelenszkij elnök. Ez olyan téma, amely, ha mindent lehámozok az egész ügyről, tisztán belpolitikai dimenzióban vörös posztó a republikánusoknak. Általában, most félretéve az egész háborút, meg Zelenszkij elnök személyét is, alapvetően a republikánus tábor és kimondottan Donald Trump számára Ukrajnának van egy komoly előtörténete tisztán belpolitikai kontextusban, függetlenül az ukrán kormánytól, meg az amerikai–ukrán kapcsolatoktól. Gondolok itt a Hunter Biden-ügyre, gondolok itt a Steele-dossziéra, gondolok konkrétan a Donald Trump elleni első impeachment-eljárásra, amelyeknek adott esetben semmi közük nincs az ukrán kormányhoz, de alapvetően a republikánus közbeszédben mind Ukrajnához volt társítható. Sőt, van még egy dolog, azon a megbeszélésen Donald Trump sokat hangoztatta, hogy ő Javelin páncéltörő rakétákat adott még 2017-ben, ellentétben Obama elnökkel. Van egy ilyen motívum az amerikai közéletben, hogy alapvetően a demokraták azok, akik töretlenül támogatják Ukrajnát, míg a republikánusok megosztottak. Ebben kétségkívül van igazság, azzal együtt, hogy azért van legalább 70-80 republikánus, aki kifejezetten elkötelezett támogatója Ukrajnának a kongresszusban. Ezzel együtt él egy ilyen összkép, hogy tulajdonképpen Donald Trump, függetlenül az orosz–ukrán háborútól, igazából az oroszok embere. De ez már megjelent a 2016-os választási beavatkozás óta, ezért frusztráló a republikánusoknak és kimondottan a trumpi szárnynak, mert így nagyon nehéz olyat mondani vagy olyat tenni az orosz–ukrán háború vagy általában Oroszország kapcsán, ami, úgymond, általános elfogadottsággal bír. Ilyen környezetben arra, ha a kamerák előtt kell kitárgyalni valamit, amit nem terveztek betenni a megállapodásba, érzékenyen reagálnak. Én nem mentegetni akarom őket, csak azt mondom, hogy van egy erős belpolitikai olvasata ennek az egész találkozónak, és ezért volt az, hogy látszólag oda nem illő dolgokat kezdett J. D. Vance Zelenszkij elnök pennsylvaniai látogatásával kapcsolatban kiemelni. Eléggé kényes területre tévedtek a beszélgetések, belpolitikai kontextusban. Csak egy nagyon konkrét gondolat. Azt követő héten volt Donald Trump elnöknek a kongresszus két házában elmondott beszéde. Az unió helyzetéről szóló beszédnek szokás mondani, de úgy nehéz évértékelő beszédet tartani, hogy még három hónapja sincs hivatalban. Abban a beszédben a republikánusok direkt nézték, és a kommentátorok meg aztán végképp erről sokat beszéltek, hogy melyek azok a kérdések vagy témák, ahol a republikánus képviselők tapsolnak, és melyek azok, ahol a demokrata képviselők tapsolnak. Egyetlenegy téma volt, ahol a demokraták végül is határozottan tapsoltak, ez Ukrajna támogatása volt. Tisztán belpolitikai kontextusban a republikánusok egy része úgy gondolja, hogy az amerikai–orosz meg amerikai–ukrán kapcsolatokat azért fűtik demokrata körökben, mert nagyon jó fogást találnak politikailag Donald Trumpon, egészen 2016-tól kezdve. Ha megnézzük, hogy milyen témákat emelt be Zelenszkij elnök, és tegyük hozzá, hogy J. D. Vance alelnök is, politikailag abból nagyon rosszul jött volna ki a Trump-elnökség, akármiről is állapodik meg utána a háttérben. Valószínű, hogy egyébként támogatni akarta Ukrajnát, már csak azért is, mert volt az az ominózus idézet Trump elnöktől, hogy nincsenek nálad kártyák, ezt többféleképpen lehet fordítani, hogy neked nem osztottak lapot, vagy nincs ütőkártya a kezedben, de rögtön utána meg azt mondja, hogy velem viszont lesznek kártyáink. Arra akart, vélhetően, utalni, hogy ha megkötjük az ásványkincsekről vagy ritkaföldfémekről szóló alkut, akkor már lesz valami a kezemben, amiről Michael McCaul is beszélt, hogy akkor már az amerikai támogatást könnyebb lesz odahaza a republikánus hátországnak eladni.
Egyszerűen lehet, hogy arról van szó, hogy Donald Trumpnak tele a hócipője azzal, ha oroszpártisággal vádolják? Jóllehet szándéka szerint megpróbál valamit segíteni.
Ez is része. Emlékszünk, hogy 2014 és 2016 között az Obama-elnökség három elnöki rendelettel, illetve azon keresztül szankciókkal próbált kiállni Ukrajna mellett, Oroszország ellenében, meg látható eszközökkel, adott esetben takarókkal, meg párnákkal, meg egyéb módon próbálta támogatni az ukrán erőket. Azért nem akartak többet adni, és ezt nyíltan ki is mondták, mert nem akarták, hogy eszkalálódjon a konfliktus. Amikor 2017-ben a Trump-elnökség úgy döntött, hogy átadja a Javelin páncéltörő rakétákat, akkor maga Antony Blinken, a későbbi Biden-adminisztráció külügyminisztere írta azt egy véleménycikkben, hogy a Trump-elnökség meghozta azt a döntést, amit a mi csapatunk akkor még, 2014 és 2016 között nem mert. A republikánus körökben, nem annyira az izolacionisták körében, hanem akik aktívabbak a külpolitikában, meg ha úgy tetszik, a héják körében, él egy ilyen elképzelés, hogy a demokratáknak jobb a sajtójuk, ha Ukrajnáról vagy más ország támogatásáról van szó, de amikor ténylegesen támogatni kell, akkor a republikánusok még mindig hajlamosabbak bátrabban haladni. Nyilván ezt árnyalja a Biden-elnökség által nyújtott támogatás 2022 februárja és 2024 novembere között. Viszont ott is, ha megnézzük, a republikánusok egy részének az volt a fő panasza, ismét a héjákról vagy az aktívabb külpolitikát szorgalmazókról beszélek, hogy miért nem kap mondjuk Ukrajna F-16-osokat, vagy Ethereum rakétákat, amiket végül megkapott, de miért csak akkor kapta meg? Vagy miért van az, ha bejelenti a Biden-elnökség, hogy ad, teszem azt, Abrams páncélozott harckocsikat, összesen 31 darabot jelzett átadni, azokat miért olyan lassan adja át. Nyilván emögött logisztikai okok, meg adminisztratív okok, problémák és kihívások is voltak, de a republikánusok egy része erre panaszkodott. Egyébként Mike Waltz nemzetbiztonsági főtanácsadó is azt említette, hogy itt nem az volt a probléma, hogy támogatták Ukrajnát, hanem az ütemezés összességében visszafogott volt, és erre a narratívára erősít rá Donald Trump, mondván, hogy amikor én vagyok hivatalban és tényleg teszek valamit, akkor olyan rossz a sajtóm, hogy igazából teljesen mindegy, hogy mit csinálok, úgyis rossz lesz a megítélésem. Vélhetően ezért volt ingerült azon a megbeszélésen. Bár érdekes, hogy szokatlan módon Donald Trump volt majdnem a leghiggadtabb. Zelenszkij elnökön érezhető volt, hogy zavarodottan érezte magát úgy, hogy J. D. Vance alelnök tett fel kérdéseket, ott teljesen váratlanul, bizonyos szempontból Vance alelnök borította fel az egyensúlyt. Donald Trump is mondott erőseket azért abban a beszélgetésben, de ha megnézzük a teljes videót, nemcsak 15-16 percet, hanem az azt megelőző 50 percet is, amikor még egész jól elbeszélgettek, Trump valamennyire próbált konstruktív lenni egy bizonyos pontig. Utána valóban, ahogy tudjuk a sajtóból, annyira elmérgesedett a viszony, hogy végül elküldték az ukrán delegációt a Fehér Házból, és nem került sor annak az alku aláírására, amit vagy előkészítettek rendesen, vagy nem.
A ritkaföldfém-megállapodást miért gondolják az amerikaiak nagyon fontos elemnek ebben a folyamatban?
Vélhetően azért, legalábbis az eddig kiszivárgott információk alapján, mert ezzel lehet eladni odahaza a hátországnak, hogy miért támogatják Ukrajnát. Nagyjából Tajvannal hozzák párhuzamba. Kicsit sántít, mert külön kongresszusi törvény is van a hetvenes évek óta, hogy támogatja az Egyesült Államok Tajvant, és a hivatalos politika az, hogy nem fog automatikusan belépni egy háborúba az Egyesült Államok akkor, ha Tajvant esetleg a Kínai Népköztársaság lerohanná. Viszont annyi bizonytalanságot azért hagy a támogatásban, hogy nem szab határt hivatalosan, hogy milyen fegyverekkel és milyen mértékben nyújt segítséget Tajvannak. Azért szokás emlegetni a tajvani–ukrajnai párhuzamot, mert igazság szerint ott is nagyon komoly gazdasági érdekeltsége van az Egyesült Államoknak abban, hogy Tajvan ebben a formájában megőrizze a mostani státuszát. Ezt a modellt próbálják vélhetően éltetni, ezért is hangsúlyozzák ezt az alkut, hogy először legyen meg ez, és erre építve viszont lesz annyi kötődés gazdasági értelemben az országhoz, hogy még a szkeptikusabbakat is könnyebb lesz meggyőzni arról, hogy támogassák Ukrajnát. Egyébként meg, ha megnézzük a támogatások értékét, nem horribilis összegről van szó. Ha spórolni akar az amerikai kormányzat, és ez a Trump-adminisztrációnak kiemelt célja a következő négy évre, nem ezen fogja majd megvalósítani.
Az kiderült eddig bármilyen amerikai megnyilvánulásból, hogy milyen államként képzelik el Ukrajnát egy tűzszünet és egy béke után? Önálló államként, szövetségi rendszer részeként, ütközőzónaként, pufferterületként, állandó háborús befagyott konfliktusként?
Talán az utóbbi a legvalószínűbb. Kicsit oda kell figyelni az orosz–ukrán különmegbízottra, ő volt az egyik, aki foglalkozott a kérdéssel. Volt egy ilyen elképzelés még tavaly nyáron Keith Kellogg tollából, nyilván akkor még ellenzékből, hogy tíz évig jegeljük a NATO-tagságot. Valószínűtlen, hogy ezt tíz évre szólóan írják. Donald Trump azóta ki is mondta, hogy a NATO-tagságról nem lehet szó, legalábbis az amerikai elképzelés ez. Valószínű, és ez a fájdalmas rész, hogy területeket kell átadni Oroszországnak, az lesz az ára ennek, hogy az oroszok által megszállt területek egy részével kapcsolatban, de facto elfogadják, hogy az orosz fennhatóság alatt lesz, de jure, tehát jogi értelemben viszont nem. Ezt hangsúlyozta egyébként Keith Kellogg már tavaly nyáron, hogy ez nem azt jelenti, hogy örökre le kell mondani ezekről a területekről, hanem csak azt, hogy egyelőre ott ezt befagyasztják. De itt még nem tartunk. Annyi „előrelépés” történt most Szaúd-Arábiában, hogy most az amerikaiak irányítják az eseményeket, és nem az van, amire panaszkodtak. Az volt a Biden-elnökség mottója, hogy addig, ameddig csak szükséges. Akárhányszor megkérdezték, hogy miért pont ilyen fegyverrendszereket adnak, akkor az volt a válasz, hogy éppen ez szükséges. A republikánusok azt mondták, hogy nem arra kell gondolni, hogy most mi kell, hanem hogy hosszabb távon mire van szükség. Az amerikai elnök, a kormányzat szeretne egyről a kettőre jutni ennek a háborúnak a rendezésében, de az, hogy ebből ténylegesen béke legyen, az még odébb van. Szerintem a legnagyobb kérdés nem is az, hogy igent mondanak-e az oroszok, hanem ha igent mondanak, akkor betartatják-e a fegyverszünetet. Harminc nap alatt nem tudom, hogy mennyit tudnának egyről a kettőre lépni, hogy ha a tárgyalások lendületet nyernek, érdemben sikerül-e bármiben megegyezni, még mindig nincs meg az amerikaiak kezében ez a ritkaföldfém-megállapodás, ez majd biztos meglesz, ezt elkönyvelhetjük, és az is valószínű, hogy nem lesz benne az amerikai biztonsági garancia. De abban, hogy mennyivel jutottunk közelebb a békéhez, azért sokkal több a kérdőjel szerintem, mint gondolnánk.
A Trump-elnökség első két hónapjának mérlegét hogyan kell megvonni? A világpolitikai teljesítményből, Szaúd-Arábiából, belpolitikából, határkerítésből?
Én azt mondanám, hogy az elnöki rendeletek útján bevezetett változtatásoknak a mértékéből és a jelentőségéből. Utóbbit még nehéz felmérni, azt, hogy ezek jó vagy rossz irányba viszik az Egyesült Államokat, azért vannak vitatott döntések. De abban igaza van az amerikai elnöknek, amit a kongresszus két háza előtt tartott beszédében mondott, hogy ez az egyik legaktívabb elnökség. Rengeteg változtatást indított el, egy részét egyébként megállították, egy része meg vitatott, hogy ténylegesen kivitelezhető-e, de az biztos, hogy rengeteg olyan kezdeményezést indított el, nemcsak az elnöki rendeletek útján, hanem általában a különböző memorandumok meg iránymutatások alapján, amelyek gyökeresen megváltoztatják az amerikai szövetségi kormányzat működését. A legkomolyabb eleme a Trump-elnökség politikai irányának, hogy hogyan változtatja meg magát a szövetségi kormányzat működését. Néhány rendelet kifejezetten azzal a témakörrel foglalkozik, hogy a szövetségi kormányzatot hogyan lehetne, a hivatalos mondás szerint hatékonyabbá tenni, erről is vitatkoznak a demokraták meg a republikánusok, hogy ez most a hatékonyságról szól, vagy csak simán leépítésről.
Leépítés vagy tisztogatás? A kettő nem ugyanaz.
A politikai kinevezettek nyilván elmennek a váltással együtt, de a tisztogatást akkor szokták említeni, amikor olyanokat tüntetnek el, akik nem politikai kinevezettek, ugyanakkor politikailag ellentmondásos vagy átpolitizált témákban, mint például a 2021. január 6-i, washingtoni események ügyében eljáró ügyészeknek az esete volt, szerepeltek. Őket valóban eltávolították az igazságszolgáltatásból, vagy az igazságügyi minisztériumból. Átfogó tisztogatásról, szerintem, még nem lehet beszélni. Egy-két olyan intézkedés volt, ami ebbe az irányba mutatott, például volt olyan elnöki rendelet, amely elvette a titkosszolgálati tanúsítványt korábbi titkosszolgálati tisztviselőktől és John Boltontól.
Ezt külön kiemelte a rendelet.
Külön kiemelte az elnöki rendelet, látszik, hogy mennyire „lopta be magát” Trump elnök szívébe John Bolton. Nagyjából 50-55 embertől megvonták a tanúsítványt azért, mert úgy gondolták, hogy kifejezetten az amerikai–orosz kapcsolatok terén, akarva-akaratlanul, de lényegében hangolták az amerikai társadalmat az első Trump-elnökség alatt a különböző médiamegjelenésekben, egy-egy olyan ügy, amely nem lenne ellentmondásos, mégiscsak alapvetően a „Trump az oroszok embere” narratíváknak a tükrében került bemutatásra a sajtóban.
Napirenden tartották a kérdést.
Formálták a narratívát. Mondok egy példát, a Hunter Biden-ügy kapcsán is kifejezetten ez volt a szóban fogó elnöki rendeletnek az egyik központi eleme, hogy Hunter Biden laptopjának a mai napig rendezetlen az ügye. Nem tudjuk még, hogy mi van azon a laptopon, meg hogy Hunter Biden milyen üzletekben volt közvetlenül érintett, erről mit tudott, mit nem tudott az édesapja, Joe Biden. Lehet, hogy soha nem tudjuk meg. Az már megjelent 2020 októberében, hogy ez csak orosz dezinformáció. Később kiderült, hogy ez egy létező dolog. Vagy mondok egy másik példát, a 2016-ban előhozott úgynevezett Steele-dosszié, ami arról szól, hogy Donald Trump már az első megválasztását megelőzően Oroszországban járt mint magánszemély, és kompromittáló felvételek készültek róla különböző hölgyek társaságában, és ezzel folyamatosan zsarolható a háttérben. Erről sem tudtuk meg, hogy igaz vagy nem igaz, de elvitt, legalábbis a republikánusok szerint, legalább másfél évet az elnökségből. Másfél év elment azzal a narratívával, hogy Donald Trump az oroszok embere így vagy úgy, különleges ügyészt bíztak meg Robert Mueller személyében, hogy vizsgálja ki azt, hogy volt-e rendszerszintű összejátszás a 2016-os Trump-kampánycsapat, illetve az oroszok között. Végül Robert Mueller is arra jutott, hogy lát bizonyos szálakat, amelyek orosz érdekcsoportokhoz köthetők, de igazából rendszerszintű összejátszást nem tud bizonyítani. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem volt, de nem tud bizonyítani. Elégedetlenek voltak a demokraták, külön bizottsági meghallgatást tartottak, ahova be is hívták Robert Muellert, az volt a dolga, hogy a saját maga által elkészített jelentést foglalja össze, illetve arról beszéljen. Ettől sem lettünk sokkal okosabbak, és azóta nem is nagyon beszélünk a dologról. Viszont elment közben másfél év. Ezért indulhattak el bizonyos tisztogatások egyes esetekben, de átfogó tisztogatásról én nem beszélnék, inkább leépítés történik. Már az első héten, az egyik elnöki rendeletben jogszabálystopot hirdetett a Trump-elnökség, megtiltotta a különböző szövetségi ügynökségeknek, hogy a Fehér Ház jóváhagyása nélkül újabb szabályokat hozzanak. Konkrétan a home office-t megtiltotta, felajánlotta a felmondás lehetőségét azoknak, akiknek ez nem tetszik, létrehozta a kormányzati hatékonyságért felelős hivatalt, ez az úgynevezett DOGE, amit Elon Musk vezet. Azóta folyamatosan a szövetségi kormányzat különböző egységei vagy éppen programjai fölött ott lebeg Démoklész kardja, Elon Musk személyében. A leghíresebb vagy leghírhedtebb példa erre a USAID. Ott a szerződések 80-85 százalékát megszüntették, elküldtek több ezer embert, technikailag nem szántották be az ügynökséget, de ellehetetlenítették, nem tudni, mi lesz helyette.
Kell valami helyette? A republikánusok azt mondják, hogy ez egy demokrata érdekérvényesítő és hitterítő intézményrendszer, amerikai pénzen.
Szomorú, hogy erről nagyon nehéz higgadt beszélgetést találni akár amerikai, akár nemzetközi körökben. Marco Rubio azt mondta, hogy ő menedzseli az USAID áthangolását, végül is az ellehetetlenítéséről van szó, s bizonyos szempontból az ő dolga, mert a külügyminisztériumhoz kapcsolódik leginkább a kormányzaton belül. Az 1960-as évek eleje óta létező ügynökségről van szó, gyakran nem a saját programjait hajtja végre, hanem megvalósítja azokat a programokat, amelyeket adott esetben a kormányzat más része vagy minisztériuma finanszíroz. Ezért nehéz igazából eldönteni, hogy mennyire terjeszti a woke ideológiát, ahogyan a republikánus vagy a trumpi vád szól. Egyrészt meg kell nézni azt, hogy mennyit költenek olyan kezdeményezésekre, amelyek kifejezetten erről szólnak, meg kell nézni azt, hogy ez belülről, a USAID-ből jön, vagy pedig eleve már úgy kapták meg, mondjuk adott esetben a State Departmentből, hogy ezt hajtsák végre. Szerintem az a kulcskérdés, hogy amilyen programokat biztosított a USAID, azoknak a kivitelezésében irott vagy íratlan, ha úgy tetszik, elvárásként ott voltak-e különböző ideológiai elemek. Mondok egy nagyon konkrét példát. Az AIDS elleni programokban az Egyesült Államok pénzügyi támogatást adott különböző afrikai országoknak, hogy ott javítsák az egészségügyi ellátást. Az Egyesült Államokban törvény tiltja, hogy a szövetségi forrásból abortuszt finanszírozzanak. Az adott afrikai országban viszont nem tiltja a törvény. Ha hallani visszaélésekről, külön vita van arról, hogy tömeges visszaélések voltak-e vagy sem, de ha akárcsak egy, két vagy három vagy akárhány abortuszt végrehajtottak amerikai finanszírozásból, akkor ez azért történt, mert gikszer volt a rendszerben? Vagy azért, mert amikor végrehajtották a programot, akkor adott esetben mondjuk a demokratákhoz kapcsolható ideológiával vagy világnézettel jobban szimpatizáló adminisztrátorok mondták-e azt, hogy egyébként ilyen meg ilyen feltételekkel is használhatóak, mert nálatok végül is nincs betiltva ez. Nehéz ezt megmondani, mert látnunk kellene, hogy ezeket a programokat hogyan valósították meg. A diskurzus, az amerikai közbeszéd erre nem ad lehetőséget, itt különböző példák vannak kiemelve, amelyekről az amerikai elnök is beszélt a kongresszus két háza előtt tartott beszédében. Ezzel együtt hozzá kell tenni, hogy a USAID átalakítása már Trump első elnöksége alatt napirenden volt. Transzformációnak nevezték ezt. Az egyik irányelv az volt, hogy a fogadó országokat, amelyek kapják a különböző támogatásokat, megpróbálja az Egyesült Államok rávenni arra, hogy jobban megálljanak a saját lábukon. Ha úgy tetszik, megtanítjuk őket halászni ahelyett, hogy halat adnánk nekik, ez a hosszú távú cél. Akkor még nem volt szó arról, hogy ellehetetlenítenék magát az ügynökséget. Egyébként a Project 2025, a Heritage Foundation által támogatott program, amely arra vonatkozik, hogy hogyan kell a szövetségi kormányzatot átalakítani, sem beszél arról, hogy az egészet szükséges ellehetetleníteni. Trump első elnöksége alatt voltak olyan tisztviselők a Fehér Házban, akik úgy gondolták, hogy a lépésről lépésre tett fokozatos átalakítás nem elég jó. Ehelyett kifejezetten a mindennapi működést teljesen aláásó, keményebb, határozottabb átalakításra lenne szükség, még akkor is, ha ez fájdalommal jár az ügynökségnek. Csak aztán véget ért a Trump-elnökség, végül is nem tudjuk, hogy hogyan folytatták volna.
Most már tudjuk.
Most már tudjuk. Az eredeti kérdésre válaszolva, hogy szükség van-e erre, a Trump-elnökség a 2017-es nemzetbiztonsági stratégiában beemelte a köztudatba azt, ami ma már szállóigévé vált, hogy geopolitikai vagy nagyhatalmi verseny van. Tulajdonképpen ezt a Trump-elnökség is tudja jól, furcsállnám, ha valamifajta más ügynökség vagy hivatal ne jönne létre akár a USAID helyett, akár annak a hamvaiból, mert a puha hatalmi képességek érvényesítésére az Egyesült Államoknak kifejezetten szüksége van. Arra még bazírozhat a Trump-elnökség, hogy az a vákuum, amit kialakít azzal, hogy az Egyesült Államok hátralép bizonyos területekből, nem ad különböző segélyeket egyes országoknak, adott esetben belépési lehetőséget ad a kihívóknak, például a Kínai Népköztársaságnak, vagy lehetne bizonyos szempontból az Európai Uniót is említeni, csak nem kihívóként. De valószínűtlen, hogy ezt bárki meg tudná tenni, hogy rendelkezne olyan forrásokkal, vagy olyan kapcsolati tőkével, amit a USAID az elmúlt évtizedekben kialakított. Elképzelhető, hogy a Trump-elnökség úgy próbálja megúszni a dolgot, hogy úgysem fog senki más a helyükbe lépni. Nem vagyok benne biztos, hogy a kulcsfontosságú régiókban nem lenne kísérlet erre más nagyhatalmak részéről.
Segít-e a republikánus szenátorok újraválasztásában Trump elnök első viharos időszaka? Azt megtanultuk, hogy nekik ott, helyben kell megnyerni a csatát.
Így van. Trump uralja a pártot, és nyilván van, aki ezt pejoratív értelemben érti, de van, aki örül ennek. Annyira domináns erővé vált a republikánus oldalon, hogy igazából nem mernek ellenkezni a trumpi iránnyal. Mondok egy nagyon konkrét példát, a napokban szavazták meg az alsóházban azt a költségvetés-finanszírozási határozatot, amely lehetővé teszi azt, hogy hó végén ne álljon le az amerikai szövetségi kormányzat. Volt olyan republikánus képviselő, aki egyébként a nagypolitikában nem meghatározó név, de nyíltan kijelentette, hogy mivel mégiscsak egy csomó kiadásról van szó, és őt azért választották meg a körzetében, hogy megvágja a kiadásokat, ő nem fogja ezt támogatni. Az elnök konkrétan megnevezte, Thomas Massie-ről van szó, s elmondta, ha ezt nem szavazza meg, akkor ő maga fogja majd vezetni azt a kampányt, ami a jövő évi, félidős választásokon ennek a képviselőnek a kongresszusi helyébe kerülne. Inkább arra látunk példát, hogy hogyan tudja fegyelmezni Donald Trump a republikánusokat. Charlie Kirk, aTurning Point USA vezetője – ez a szervezet vette rá a fiatalokat, a huszonéveseket, hogy a republikánusokra, illetve Donald Trumpra szavazzanak – már hónapokkal ezelőtt elmondta, hogy azok a republikánus képviselők helyett, akik nem támogatják a szövetségi kormányzati átalakítási terveket, vagy a bevándorláspolitikát, a trumpi agendát, mást indítanak, vagy indítanak ellenük valakit, s elintézik azt, hogy már a republikánus térfélen kiüssék őket.
Ez elég világos beszéd.
Elég világos beszéd. Az alsóházban szinte biztos, hogy ilyen szempontból a Trump-faktor meghatározó. A szenátusban már kicsikét árnyaltabb a helyzet, mert ott hat évre szól a mandátum, ott alapvetően a Trump-elnökség jobban látja azt, hogy vannak úgynevezett lila, ingadozó államok.
Piros-kék.
Piros-kék keverék állam jelenti, hogy alapvetően a szenátor az republikánus vagy éppen demokrata, viszont maga az állam inkább a másik irányba húz. Mindkét oldalon vannak ilyenek. Ott valószínűleg nagyobb a tolerancia, vagy magasabb az ingerküszöb ilyen szempontból, hogy mit néznek el ennek vagy annak a szenátornak. Már csak azért is, mert a szenátusban kicsit jobban állnak a republikánusok, ha az arányokat nézzük. Ötvenhárom-negyvenhét fős többség van a republikánusok javára, az alsóházban mindösszesen négyfős többségük van, az borzasztóan kevés a 435 fős alsóházban. Az körvonalazódik, hogy az alsóházban próbálnak fegyelmet tartani.
Mi Donald Trump viszonya a nagy techcégekhez? Ott látni a fényképeken a hozzá közel törekvő vezetőket, de a Google-nak éppen most kell kiszállnia a Chrome-ból, vagyis el kell adnia.
Két olvasata van ennek. A trumpi olvasatot dióhéjban úgy lehetne összefoglalni, hogy miközben az Egyesült Államok igen komoly külkereskedelmi deficitet halmozott fel az elmúlt években, évtizedekben az Európai Unió irányába, Kína irányába, a szomszédos országok, Kanada vagy Mexikó irányába is, egy átfogó szektor van, a szolgáltatások szektora, ahol viszont többlete van az Egyesült Államoknak. Kifejezetten a techszektorban igen komoly előnye van az Egyesült Államoknak, a transzatlanti kereskedelmi kapcsolatokon belül is. Ezért nagyon érzékenyek arra, Donald Trumptól függetlenül is, az amerikai elnökök, ha mondjuk az Európai Unióban a Facebookot, vagy az Apple-t, vagy bármilyen más céget ilyen vagy olyan bírsággal sújt az Európai Bizottság vagy bármelyik európai uniós intézmény. Donald Trump esetében, mivel Elon Musk irányába kifejezetten van egy jó kapcsolat, ezért elképzelhető, ha ilyen ügyek felvetődnek, akkor sokkal jobban kiáll majd mellettük az amerikai kormányzat. A techszektorban csak a mesterséges intelligencia, ahol azért vitatható, hogy mennyire van dominanciája az amerikai szereplőknek, és mennyire jön fel Kína. Érződik egyébként, hogy bizonyos kérdésekben még nem világos, hogy konkrétan mi lesz a szakpolitikai irány, de már belép a szövetségi kormányzat azért, hogy ne maradjon le a versenyben. Mondok egy nagyon konkrét példát: kriptovaluták. Donald Trump külön elnöki rendeletben jelentette be, hogy kriptostratégiai tartalékokat hozna létre az Egyesült Államok, és megnevezett öt kriptovalutát, ezekből tevődne össze. Erről közgazdászok is vitatkoznak, meg arról is, hogy egyáltalán hogyan illeszkedik ez az erős dollárral alkotott politikájához. Pont a gazdaságpolitika az, ami a legvitatottabb a Trump-elnökségben, főleg az elmúlt napokban. Vsszautalnék az amerikai–ukrán megállapodásra, már csak azért is kell valamit felmutatni az amerikai kormányzatnak, mert például a gazdaságpolitika terén most már csökkent az elnök népszerűsége. Érdekes módon a bevándorlás kérdésében, most jött ki az Emersontól egy kutatás, konkrétan többen támogatják az elnököt a lakosság részéről, mint ahányan ellenzik kifejezetten az illegális migráció elleni fellépését, célzott szakpolitikáit. Viszont a gazdaság kezelése ügyében sokkal több a kritikus hang az amerikai társadalomban. Az elnök még azt is mondta, megdöbbentő bizonyos szempontból, hogy a recesszió sem kizárt. Ilyenkor a piacok elbizonytalanodnak, egyre többen mondják, demokrata körökben pláne, de republikánus körökben is, hogy nem igazán látják, hogy konkrétan mi a stratégia. Vannak olyan területek, visszautalva a kriptóra, ahol az Egyesült Államok sokáig szándékosan nem ment bele a kérdés szabályozásába. Ilyen a digitális jegybankpénz, a Biden-elnökség kifejezetten pedzegette azt a kérdést, hogy esetleg lehetne szabályoznia a Fednek. A Fed pedig mosta a kezeit és azt mondta, hogy amíg a kongresszusból nem jön egy ilyen mandátum, addig legfeljebb csak tanulmányokat végez, de nem megy előre a digitális jegybankpénz bevezetésének a lehetőségeit illetően, miközben egyébként a Kínai Népköztársaság meg elkezdett kísérletezni vele.
Donald Trump meg azt mondja, hogy aki megpróbálja a dollárt leváltani, az kap egy százszázalékos vámot a nyakába.
Így van. A digitális jegybankpénzhez még egy gondolat, Ron DeSantis, amikor még indult az elnökségért, kampányolt is azzal, hogy ezt semmiképp se vezessék be, mert ez megint a szövetségi kormányzatnak, bárki is irányítsa, egy extra információforrás arra, hogy megnézze, hogy az egyes amerikai állampolgár mire költi a pénzét. Nem érdemes hosszasan belemenni, csak azt mondom, hogy igazából nem volt rá étvágy az amerikai közéletben. S valóban ott a dollárdominancia, ami az amerikai nagyhatalmiságnak mindenképpen egyik pillére. Dollár alapú elszámolás van, például, a nemzetközi energiapiacon. Vagy mondjuk az IMF negyedéves statisztikája alapján, a különböző devizatartalékok a különböző jegybankokban a világban, túlnyomórészt amerikai dollárra épülnek. Az amerikai dollár, bár gyengült egyébként néhány nappal ezelőtt, de alapvetően az elmúlt években erősödött, mert van egy olyan furcsa helyzet, hogy külkereskedelmi deficitje van az országnak, tehát több árut adnak el neki külföldről, mint amennyit vásárolnak. Mert vagy dollárban fizet az Egyesült Államok, s amikor ezt a különböző országok megkapják, akkor adott esetben vagy tartalékba teszik, vagy pedig vásárolnak, amerikai államkötvényeket, mondjuk. Van egy róka fogta csuka helyzet a dollárral kapcsolatban, bizonyos szempontból érdeke az Egyesült Államoknak, hogy erős legyen a dollár, mert hiszen könnyebben jut a hitelekhez, meg könnyebben tud vásárolni. Más szempontból viszont az exportot megnehezíti, folyamatosan növeli az amerikai államadósságot. Donald Trump célként tűzte ki, hogy ezt a most már 36 ezer milliárd dollár értékű államadósságot csökkenteni kell, és akkor még nem beszéltünk a hiányról. Ebben az ügyben egymásnak ellentmondó kijelentések jelentek meg Donald Trumptól, Scott Bessenttől. Elhangzott a kampányban az, hogy aki nem dolláralapon számolja el mondjuk a kőolajimportot, számítson 60 vagy akár 100 százalékos védővámra. Scott Bessent pénzügyminiszterként megerősítette az elkötelezettséget az erős dollár meg a dollárdominancia mellett, aztán Donald Trump később azt mondja, hogy igazából lehetne gyengíteni is a dollárt, hogy az exportot jobb helyzetbe hozzák. Azt mondta, nem félünk a védővámoktól annak ellenére, hogy legtöbben úgy gondolják, hogy annak inflációs hatása lesz. Scott Bessent pénzügyminiszter ezt tagadja. Ott van a kriptostatégiai tartalék, ami bár előrelátható időn belül talán nem, de hosszabb távon mégiscsak olyan folyamatot indít el, ami azt sugallja, hogy más országok is a tartalékjukat ne dollárban, hanem valamilyen kriptovalutában tartsák. Vitatott kérdés, hogy egy ilyen értékében könnyen változó eszközben érdemes-e tartani államadósságot, vagy akár azzal finanszírozni államadósságot. Ilyen értelemben eléggé vitatott a Trump-elnökségi megállapodás, és valószínű, hogy a techvezérekkel ezért is próbál szoros kapcsolatot ápolni. Ez a trumpi olvasat. A demokrata vagy ellenzéki olvasat egy fokkal egyszerűbb, tulajdonképpen ők úgy látják, hogy a Trump-elnökség, miközben a szövetségi kormányzat hatékonyságáról beszél, valójában leépíti, vagy ellehetetleníti azt. Ott van a Medicare, Medicaid, a társadalombiztosítási programnak az esete. Ez demokrata olvasatban úgy szól, hogy azért küldenek el tömegével embereket a szövetségi kormányzatból, hogy azok a szociális ellátópontok, meg alrendszerek, amiket még ad az amerikai szövetségi kormányzat, ellehetetlenüljenek, ne lehessen őket hatékonyan működtetni. S amikor különböző anomáliákat fog ez generálni, nem működik jól a rendszer, évek múlva lehessen azt mondani, hogy eleve nem is érdemes állami vagy szövetségi kézben tartani, inkább privatizálni kell. Ha privatizálják, akkor adott esetben tőzsdealapú vagy részvényalapú befektetésekbe irányulnak ezek a programok, amelyeknek a gondozói vagy a tulajdonosai adott esetben a leggazdagabb techcégek lennének. Így szól a demokrata olvasat, hogy Elon Musk, meg Mark Zuckerberg, meg azok a milliárdosok, akik Donald Trump mögé beálltak, tulajdonképpen arra bazíroznak, hogy majd hosszabb távon, a privatizáció eredményeként a tőzsdén tudhatják majd az amerikai állampolgároknak a különböző megtakarításait, részvények formájában, és ha eljátsszák, akkor eljátsszák, láttunk hasonlót, a 2008-as pénzügyi-gazdasági recessziót, úgysem megy senki börtönbe. Ez a demokrata olvasat, hogy tulajdonképpen szándékosan leépítik a kormányzatot.