Törvény készül a kutatási hálózatról, amely úgynevezett sajátos jogállású jogi személyként definiálja majd a szervezetet, az alapítványokra vonatkozó szabályok szerint működik majd, ha a készülő törvény másképp nem rendelkezik. Miért látják szükségét egy új, átfogó jogi szabályozásnak, méghozzá törvényben?
A Magyar Kutatási Hálózat, amely valójában 1949-ben, a Magyar Tudományos Akadémia újjászervezésekor alakult, mint hálózat, az Akadémia keretein belül, 2019-ben elszakadt az Akadémiától egy kormányhatározat útján. Azóta ez úgy működött, hogy a magyar parlamentnek voltunk felelősek, mint önálló költségvetési szerv, de valójában a definíciónk soha nem volt tiszta az elmúlt öt évben. Az úgynevezett KFI, a kutatás-fejlesztés-innovációs törvény egyik paragrafusa rendelkezett rólunk, de ebben nem volt tiszta az, hogy a magyar államháztartás, illetve a magyar közigazgatás rendszerében pontosan mi mi is vagyunk. Lényeges kérdés lett a jövőnkre nézve, hogy valójában nekünk mi a szerepünk a magyar kutatási, fejlesztési ökoszisztémában. Mi csak egymástól bizonyos szempontból függetlenül működő – hiszen 21 jogi személyként működik a magyar kutatási hálózat – önálló jogi személyeknek, amelyeknek feladata a kutatás elvégzése, a halmaza vagyunk, avagy nekünk kiemelt szerepünk, mondjuk így ki, amire mi aspirálunk, „a magyar kutatás zászlóshajója” szerepünk van. Mi azt szeretnénk, a kutatási hálózat összes tagjával, akikkel eddig konzultáltunk, főigazgatókkal, igazgatókkal, munkatársakkal egyetértésben, hogy mi a magyar kutatási innovációs ökoszisztéma zászlóshajójaként tudjunk működni a jövőben. Ehhez meggyőződésünk szerint önálló jogállásra van szükség, amely definiálja azt, hogy a Magyar Kutatási Hálózat, a HUN-REN, egy olyan sajátos jogállású jogi személy, amelyik ezt a feladatot minden szempontból el tudja látni a magyar kutatási, innovációs ökoszisztémán belül.
Milyen konkrét kutatással kapcsolatos problémákat látnak orvosolhatónak azzal, ha neve van a gyereknek?
A néven felül jogállást is jelent. Azaz a törvény definiálja mindazokat a jogosítványokat, jogosultságokat, azt a törvényi feltételrendszert, amelyben a Magyar Kutatási Hálózat a jövőben működni tud. Miért fontos ez? Mert a kutatási hálózatnak, ahogy a neve is mondja, a fő feladata a kutatás. Azonban a jelenben, illetve a múltban a kutatási tevékenységeinket, azok hatékonyságát jelentősen beárnyékolta az, hogy egy bizonyos szempontból régimódin működött a kutatási hálózat, rengeteg adminisztrációs teher terhelte a kutatókat, az igazgatókat, a főigazgatókat. A támogató rendszereink nem voltak kiépítve, hogy csak egy példát mondjak, még 2024-ben is papír alapon megy az adminisztrációnk. A világban kutatási ágazatban még nem láttam ilyet, hogy papír alapon történnek mondjuk a kifizetések, a bérelszámolás, és sorolhatnám. Azonkívül persze nyilvánvaló, hogy vannak támogató rendszerek is, de mivel 21 jogi személyből áll a hálózatunk, rengeteg, nem egy, hanem jó pár különböző számítógépes támogató rendszere van, mondjuk, a pénzügyi elszámolásoknak, vagy a vagyonnal kapcsolatos intézkedéseknek. Ezt egységesíteni kell. Le kell venni a kutatók válláról azokat a terheket, amelyeket nem nekik kell viselniük. Ezt tisztázni szeretnénk, és egyértelművé tenni a törvényben, hogy a kutatók feladata a kutatás, és minden, ami a kutatást támogatja, azokat a rendszereket egységesíteni kell, összpontosítani, egy kézben tartani, amit lehet. Amit nem lehet, az maradjon a kutatóknál vagy az intézetigazgatóknál, de amit le lehet venni a vállaikról, mint terheket, azt meg egy olyan szervezet vigye, támogassa, amelyik ezzel foglalkozik főállásban, professzionálisan, a legmodernebb támogató rendszerek segítségével. Így a kutatási fő tevékenységünket jelentősen meg lehet erősíteni.
Azt értem, hogy huszonegy bérszámfejtés helyett akkor egy lesz. A vezetési szinteket hogy tudják úgy meghatározni, hogy a helyi vezetők még azt érezzék, hogy rájuk is szükség van, és nem kell azt is a központból megmondani, hogy mi legyen az irány? Mi a modellnek a rajza?
Amikor a modellen gondolkodtunk, ez egy nagyon hosszú folyamat volt, hiszen az elmúlt egy évben több különböző átvilágítást is végeztünk, hogy kialakíthassuk a saját modellünket, hogy az a lehető legeffektívebben és a magyar közigazgatási viszonyok között a leghatékonyabban tudjon működni. Közel száz világhírű, nemzetközi szakértő segítségével megnéztük azt, hogy intézeteik hogy működnek, milyen szinten van a tudományos tevékenységük, és hogyan támogatják mindezt az intézetek szintjén lévő támogató rendszerek, például a bérelszámolás, az emberi erőforrások, a vagyongazdálkodás és így tovább. Ezt a tudományos átvilágítást strukturális, pénzügyi, innovációs átvilágítás is követte, és ezzel egy viszonylag jó, amennyire lehet, tökéletes képet kaptunk arról, hogy mi van a kezünkben. Mindemellett végeztünk egy úgynevezett benchmark analízist is, a világ huszonegynéhány hasonló típusú kutatási hálózatával. Nyugat-Európában, Közép-Európában, illetve Izraelben és Délkelet-Ázsiában lévő intézethálózatokkal való összehasonlításban megnéztük, hogy ők hogy működnek, és mi hogyan működünk. Végül, de nem utolsósorban minden intézetünkből válogatott kutatók, főigazgatók, igazgatók, illetve külső és belső szakemberek segítségével átvilágítottuk a működésünk néhány alappillérét, struktúra, emberi erőforrás, gazdálkodás, a kutatói életpályamodell és sorolhatnám. Ez egy nem tudományos típusú, nem strukturális típusú, hanem a koncepcióinkat, az alappilléreinket érintő átvilágítás volt, és ezen átvilágítások összessége kihozott egy olyan képet, aminek alapján megtudtuk, hogy mik is vagyunk pontosan. Ebből kijött az, hogy a mi esetünkben igenis lehetséges megtartani az intézeti szinteken azokat a feladatokat, amelyek az intézetek speciális kutatási jellegénél fogva arra a legjobban alkalmazható feladatkörök, tehát a kutatással kapcsolatban természetesen a témaspecifikus feladatokat, a kutatás irányítását, a kutatás értékrendszerének a meghatározását. Azokat a mutatókat, amelyek alapján monitorozni, értékelni tudjuk a kutatás eredményét, ott kell tartanunk az intézetek szintjén, hiszen az intézeteink speciális területekkel foglalkoznak, legyen az fizika, kémia vagy humán tudomány. Ugyanakkor mindazon feladatköröket, amelyek támogató feladatkörök, lehet központosítani, és ez nem azt jelenti, hogy központosítunk általában, hanem azt, hogy a funkciókat célszerűen újraszervezzük. A kutatással kapcsolatos közvetlen funkciók az igazgatóknak, főigazgatóknak a feladatkörébe tartoznak, és az intézet szintjén maradnak. A támogató funkciókat tudjuk egységesíteni, és ezzel a fő tevékenységünket jelentősen meg tudjuk támogatni.
Lefordíthatom úgy, hogy az igazgató a tudománnyal foglalkozik, de nem kell az egyes intézetekben mondjuk létesítmény- meg gazdasági igazgató, mert azt megcsinálja a központ?
Illetve, ha szükséges, mondjuk egy-egy nagyobb kutatóközpont területén is, legyenek mondjuk a létesítménygazdálkodással kapcsolatos munkatársak, de az irányításuk, azoknak az egységes rendszerbe szervezésük legyen a központban, hiszen ha 49 kutatóintézetről beszélünk, és ennyiről beszélünk jelen pillanatban, akkor a koncepciót lehet egységesíteni. A létesítménygazdálkodással kapcsolatos feladatokat lehet egységbe szervezni, és így sokkal effektívebben történik a létesítménygazdálkodással kapcsolatos funkciók kivitelezése, végrehajtása, minthogyha ezt 49 intézet esetében 49 különböző módon végeznék az intézetek.
Hogy tudták meggyőzni az intézetigazgatókat arról, hogy jobb lesz, hogyha a központból kapnak meg mindent, és nem nekik kell küzdeni még 12 oxigénpalackért? Ahhoz szokott hozzá, hogy azért ő megküzd minden évben.
Két oldalról közelítem meg a kérdést. Egyrészt mi rendszeresen tárgyalunk a főigazgatókkal, igazgatókkal, illetve a munkatársakkal. Mi az abszolút transzparencia, az áttekinthetőség, a bevonás és a dialógus jegyében végezzük ezt a munkát, a megújulás munkáját. De ehhez nagyon fontos szempont az, hogy a világban nagyon jó mintákat látok. Mint említettem, megnéztünk több mint húsz hasonló típusú, nagy nemzetközi kutatási hálózatot. A működésük szempontjából, a teljesítményük szempontjából, nemcsak, hogy hogyan, hanem hogy milyen struktúrában, milyen jogi formában működnek. Kiderült, hogy messze a legtöbb, és hivatkozhatnék a francia CNRS-re, a német Max Planck intézethálózatra, vagy a Frankfurter vagy Helmholtz intézethálózatokra, a japán RIKEN-re, a szingapúri ASTAR-ra vagy a koreai KAIST-ra, egy jogi személyként működnek. A Max Planck intézethálózat például 86 intézettel tud egy jogi személyként működni, úgy, hogy minden intézet azt végzi, ami a feladata egy-egy tudományterületen: a kutatás. És az adott intézet igazgatói minden jogosítvánnyal rendelkeznek, ami ahhoz kell, hogy önállóan tudjanak felvenni munkatársakat, pályázhassanak nemzetközi pályázaton, vagy az intézetükkel kapcsolatos összes olyan feladatot saját hatáskörükben tudják elvégezni, amely a kutatásukhoz kell. De mondhatom a francia CNRS-t, 32 ezer munkatárssal, benne 13 ezer kutatóval, és mégis egy jogi személyként tud úgy működni, hogy egész Franciaország területén egységes rendszerbe van szervezve az intézethálózatokkal kapcsolatos összes támogató funkció, miközben a különböző intézetek, mivel különböző tudományterületeken kutatnak, a saját tudományterülettel kapcsolatos kutatási irányításukat a saját igazgatójuktól kapják.
Nincs olyan átszervezés, aminek ne lenne valamilyen teljesítményelvárási része. Ki és mit fogalmazott meg az intézetek vezetői felé?
Pontosan itt van annak a jogosultsága, hogy a Magyar Kutatási Hálózat, a HUN-REN egyetlen jogi személyként lépjen fel a kormány mellett mint partner. Ugyanis a kormány elvárása az, hogy ha egy jogi személyként, egy ütőképes, tárgyalóképes szervezetet hozunk létre, akkor a kormány velünk egy teljesítmény alapon történő, hosszú távú finanszírozási rendszerben gondolkodik, és megköti velünk azokat a típusú finanszírozási szerződéseket, amelyek hasonlóak a nagy nyugati modellekhez. Említettem a franciákat, a németeket, de említettem, ugyanígy a japánokat, koreaiakat, szingapúriakat. A teljesítményalapú finanszírozási rendszernek a lényege az, hogy vannak elvárások a finanszírozó részéről, és az elvárások teljesítése alapján fizeti ki azt az összeget, amiben megállapodunk a szerződés megkötésekor. Miről van szó? A teljesítményalapnak az a lényege, hogy van egy teljesen egyértelmű alaptámogatás, amit ugyanúgy megkapnak a kutatóink, a kutatóintézeteink, mint ahogy most megkapják bázisalapon a finanszírozásukat.
Hogy tudjanak dolgozni, hogy legyen folyamatos mozgás.
Ugyanakkor, ha valaki jobban teljesít, teljesítményének megfelelően sokkal jobb fizetést kap, vagy sokkal több kutatási támogatást kap. Tehát a teljesítmény növelésével nő a kutatásra szánt összeg, illetve az egyéni bérezés is. Emellett nyilvánvalóan minden finanszírozónak vannak elvárásai azzal kapcsolatban, hogy miket szeretne kapni azért a pénzért, amivel támogatja a kutatásokat. Magyarországon nagyon egyszerű a helyzet, de a világban mindenütt így működik a támogatási rendszer. A támogatási összegeket a magyar adófizetők pénzéből kapjuk. Tulajdonképpen a támogatás mögött a magyar adófizetők, a magyar állampolgárok állnak. Ők szeretnék azt elérni, hogy a Magyar Hutatási Hálózat eredményei visszacsatoljanak az ő életükbe, visszacsatolás legyen, mondjuk, az egészségük. A jobb gazdasági feltételrendszer, amiben élnek. A biztonságosabb élő és élettelen környezet. Az adófizetők elvárása, hogy a pénzünkért jobb szolgáltatásokat kapjunk, biztonságosabb környezeti feltételeket, mondjuk egészségesebb élelmiszert, a gazdasági környezetünk javuljon, és sorolhatnám a példákat. A teljesítményalapú finanszírozásnak nemcsak az a lényege, hogy teljesítményt várunk, hanem bizonyos értelemben irányítjuk azt is, hogy milyen területeken várunk kiemelkedő teljesítményeket. És akkor most előjön a kérdés, hogy vajon ez sértheti-e az úgynevezett akadémiai szabadságot? Nem, hiszen a kutatók a világban mindenütt, ahol teljesítményalapú finanszírozási rendszer van, így dolgoznak, és soha, sehol nem sérti az akadémiai szabadságot. Több oknál fogva. Az egyik az, hogy minden ilyen rendszerben van egy arány, az úgynevezett misszióvezérelt kutatások, tehát bizonyos értelemben egy célrendszerben történő kutatások, és az úgynevezett white space, tehát fehér terület, mondjuk így ki, tehát tiszta.
Alapkutatásnak hívják. Nem tudjuk, mi lesz az eredménye, lehet, hogy semmi.
Így van. De az a kíváncsiság vezérelte kutatások. Például a francia esetben, a CNRS esetében egyharmad kíváncsiság vezérelte és kétharmad misszióvezérelte kutatásról beszélünk.
Nálunk is ez lesz az arány?
Amerikában 20-80 százalék, Szingapúrban 15-85 százalék. Nálunk az arányról még nem is gondolkodtunk, hiszen az a következő hónapok kérdése, hogy a kormányzattal a hálózatunk milyen módon egyezik meg. Ebben a megegyezésben gyakorlatilag az összes intézetünk, az intézetvezetőik, főigazgatók, igazgatók révén bele fog tudni szólni.
Van-e arra valamilyen módszerük, hogy a különböző tudományterületeken elért minőséget egymással összehasonlíthatóvá tegyék? Szathmáry Eörs elér valamit az evolúcióbiológiában. Azt nehéz összehasonlítani azzal, minthogyha az atommagkutatóban felfedezik a hideg fúzió olcsóbb módját.
Ez egy abszolút alapvető kérdés, ezzel nagyon sokat foglalkozunk. Ugyanis a természettudományok, az élettelen és élő természettudományok területén viszonylag egyszerűbb ezek mérése, mert mondjuk Szathmáry Eörs barátom felfedez valamit az evolúcióban, annak az értékét úgy lehet mérni első körben, hogy megnézzük, milyen színvonalú újságokban publikált, azoknak van egy úgynevezett impact factora, azt látjuk, hogy milyen magas az impact factor, tehát milyen jelentős újságokban tudta lehozni a közleményét, és megnézzük, hogy hányan idézik. Van egy egészen jól mérhető metrika, egy metodológia, amely ezt tudja mutatni, és ezeket a különböző tudományterületekre az élő és élettelen természettudományok esetében lehet súlyozni. Tudjuk azt például, hogy a molekuláris biológia most nagyon kurrens tudományág, ott nagyon sokan idéznek bármit. Tehát azt egy bizonyos szorzószámmal kell, mondjuk összehasonlítani az evolúcióbiológia területével, ahol sokkal kisebb a tudományterületnek az idézettsége, mert kevesebben művelik. Ezeket az arányszámokat használva lehetséges egy egyértelmű összehasonlítás a különböző tudományterületek között. A kihívás ezen a téren viszont a társadalomtudományok és a humán tudományok területén van, hiszen ott teljesen más típusú a tudományteljesítménynek a mérése. De erre már az elmúlt években nagy nemzetközi konzorciumok különböző, szerintem egyre jobb és egyre jobb módszereket dolgoztak ki. Vannak olyan nagy nemzetközi konzorciumok, például az úgynevezett CoARA koalíció, amelynek mi, magyarok is tagjai vagyunk, kifejezetten a tudományterületek különböző mérési metodikájával, benne a humán- és társadalomtudományok mérési metodikájával foglalkozik, és évről évre egyre jobb ajánlásokkal jön elő. Úgy tűnik, hogy kialakul a nemzetközi gyakorlat alapján is egy olyan mérési metodika, amellyel össze tudjuk hasonlítani a teljesítményeket a különböző tudományterületeken. De van itt még egy másik nagyon fontos szempont! Mi nem szeretnénk megmondani, hogy milyen metodikát kell használni, hanem ebben a folyamatban a rendszer megállapításakor szeretnénk az adott tudományterület képviselőit megkérdezni. Már meg is indítottuk ezt a folyamatot. Azt szeretnénk, hogy a jövőben ők mondják meg, hogy az ő területükön mi az a metodika, amely alapján a teljesítményalapú finanszírozási rendszernek működnie kell. Ez egy folyamat, amelyben minden résztvevő aktívan vesz részt, és a végső eredmények kialakításában szeretnénk a legnagyobb egyetértéssel, a kutatóinkkal és természetesen az asztal másik oldalán ülő kormányzattal egyeztetni és konszenzust kialakítani.
Ki fogja végül megmondani, hogy mondjuk a mindent is kibíró kukorica-vetőmaggal kell-e foglalkozni, vagy a nyelvészetnek egy olyan ágával, ami csak akkor lesz fontos, ha találkozunk egy idegen civilizációval, de akkor nagyon? És az csak ott fog kiderülni.
A kutatói kreativitás, meggyőződésem szerint, végtelen. Egy példát mondanék, én Szingapúrban éltem hosszú időn keresztül, az egy kis, bár rendkívül gazdag ország, kicsiny városállam, de megmondja a kormányzat, hogy mik a fő kutatási célkitűzések egy ötéves periódusban. Ezek mindig az ország életbevágóan fontos egzisztenciális kérdésével kell hogy foglalkozzanak, például az öregedéssel, például azzal, hogy Szingapúr 750 négyzetkilométer, nincs mezőgazdaság, az élelmiszert hogyan tudjuk legjobban biztosítani a közel hatmilliós lakosság számára, és sorolhatnék még néhány olyan nagy kihívást, amelyre a kutatási pénzek túlnyomó többségét fordítják.
Nyolcvanöt százalékát.
Nyolcvanöt százalékát. Ha mondjuk orvoskutató vagyok, és Szingapúrban neurológiai, pszichiátriai, illetve idegtudományi alapkutatásokkal foglalkoztam, akkor találkozik az én kutatói kreativitásom az ő elvárásaikkal. Két példát mondok, amivel én magam is konkrétan foglalkoztam, az öregedéssel kapcsolatos kutatásokat végzek, hiszen az egyik legnagyobb kihívás nemcsak Szingapúrban, Magyarországon is az, hogy az öregedést hogyan tudjuk a lehető legjobban abba az irányba terelni, hogy az egészségben eltöltött éveink száma a lehető leghosszabb legyen.
Tehát a kíváncsiság vezérelte kutatást valamennyire idomítani kell?
Idomítani tudjuk, vagy a másik terület, amit úgy hívunk, hogy a humán potenciál legjobb elérése. Gyermekkortól kezdve a lehető legjobban tanuljon a gyerek. Vannak metodikák, hogy az élethossziglan tartó tanulási folyamatokat kutatni tudjuk annak érdekében, hogy a lehető legeffektívebben tanuljon a gyermek, a fiatalember, vagy a felnőtt, illetve az idős ember. Ezeket az alapkutatási koncepciókat lehet ezen irányokba terelni. De amint említettem korábban, emellett mindig ott van Szingapúrban is, a white space, az a nyitott terület, ahol bárki, bármit benyújthat. Itt az arány volt a kérdés. Visszatérve a hazai állapotokra, mindezek természetesen itthon is hasonló módon fognak kialakulni abban az új rendszerben, amit szeretnénk bevezetni. Nevezetesen a kormányzat megfontolásait a mi kreativitásunkkal, illetve a mi megfontolásainkkal fogjuk összehangolni annak érdekében, hogy a kutatóink kapacitásait, kreativitását a lehető legjobban tudjuk azokba az irányokba terelni, amelyek a kormányzat elvárásai. Mik a kormányzat elvárásai? Jól megfogalmazottak a tavaly meghirdetett, úgynevezett Neumann János Program kereteiben. Egy keretrendszert állított fel, hogy Magyarország számára a kutatás mely területei azok, amelyekbe maga a kormányzat is több pénzt szeretne beletenni annak érdekében, hogy nagy nemzeti kihívásokat próbáljunk megoldani. Ilyenek az egészséges élettel kapcsolatos kihívások, bennük az egészséges öregedéssel kapcsolatos kihívások, vagy ilyen a digitalizáció és a mesterséges intelligencia használata, avagy hivatkozhatnék a zöld átmenetre, illetve az energiakérdésekre. Viszonylag könnyen hadrendbe lehet állítani ezek irányába a kutatásokat, hiszen tehetséges kutatóink kreativitása mindig megtalálta azt az utat, hogy, mondjuk, egy matematikai alapkérdés megválaszolásával hogyan tudunk segíteni egy digitalizációs folyamatot, hogyan tudunk a mesterséges intelligenciában újabb és újabb áttöréseket hozni, vagy olyan társadalmi kérdéseket megoldani, amelyek ebben a kihívásrendszerben a kutatóktól várnak válaszokat.
Említette, hogy a kormányzati elvárásokat, meg a kutatói skilleket, kíváncsiságokat össze kell valahol hangolni. Hol lesz ebben az új szervezetben az a kuplung, ami ezt a kettőt össze fogja tudni hangolni? Valahol fönt az intézetigazgató, vagy akár maga a kutató fog töprengeni azon, hogy az elvárást hogyan tudná a saját területén valahogy kielégíteni? Hogyan fog működni?
Amióta én vagyok a kutatási hálózat elnöke, rendkívül intenzív kapcsolat alakult ki a HUN-REN vezetése és az intézetek, illetve a kutatók között. Az elmúlt másfél évben öt stratégiai műhelyt, workshopot rendeztünk. Háromhavonta szerveztük meg ezeket, amelyen az igazgatók, főigazgatók, illetve kiválasztott kutatók voltak jelen, mindegyiken legalább 150 kutató. Emellett kimentünk minden intézetbe, egy nemzetközi szakértőkből álló bizottság minden intézetünket meglátogatta. A vezetőkkel rendszeres a dialógus, a kapcsolat, a bevonásuk teljesen biztosított, és ezt a folyamatot a jövőben még intenzívebbé szeretnénk tenni. A lehető legdemokratikusabban működő hálózat képe lebeg előttünk, ahol meghalljuk mindenkinek a szavát, aki a tudomány terén hozzá akar valamit tenni a nagy egészhez. Ez fontos, hiszen a tehetségek nem ismernek korhatárt, vannak kiváló idős kutatóink, abszolút kiváló fiatal kutatóink, minden korosztálynak meg kell tudni jelennie ebben a szimfonikus zenekarban, és a hangjukat meg kell hallanunk. Arra törekszünk a vezetésben, hogy a lehető legintenzívebb kapcsolat legyen a jövőben is a vezetés és a munkatársak, a kutatók között. Ennek érdekében mindenképpen egy olyan mechanizmust fogunk kidolgozni, amelyben mindenki szava hallható lesz, és eljut hozzánk. Említettem, hogy öt úgynevezett stratégiai workshopunk volt, már most, decemberben átalakítjuk ezeknek az eddigi rendszerét. A jövőben abszolút rendszerességgel humán szimpóziumokat tartunk a munkatársaink bevonásával, ahol az életünkben nagyon fontos, lényegbe vágó kérdéseket fogunk megtárgyalni. Ilyen például a kutatói életút megtervezése. Egyelőre nincsen tervezett kutatói életút a hálózatunkon belül. Ki kell, hogy mondjam, ami most van, azt egy szóval jellemezhetném: szamárlétra. Belép valaki, segédmunkatárs, munkatárs, főmunkatárs, de ez nem egy igazi életút, kutatói életút, életpálya. Ezt a modellt ki kell dolgozni. De említhetnék sok más példát, benne azt is, amiről nemrég beszéltünk, hogy melyek azok a témák, melyek azok a területek, amelyeket pozícionálni szeretnénk a jövőben annak érdekében, hogy a kormányzati elvárásokhoz közelítsünk a munkáinkkal. A bevonás, a dialógus, a vezetés és a munkatársak között rendkívül intenzív lesz a jövőben is.
Azt látják-e már, hogy mitől lesz vonzóbb egy kutató számára Magyarországon a HUN-REN kutatási hálózatban kutatni, mint bárhol máshol? A kutatók közül sokan, a legkiválóbbak mindenképpen, tulajdonképpen ott kutatnak, ahol akarnak.
Ez így van, de a nagy kérdés, és ezt rendszeresen felteszik nekem, hogy a pénzhiány az, ami miatt veszítünk kutatásokat, értékeket? Meggyőződésem, hogy a pénznek kritikusan fontos szerepe van, de az első szempont nem az. Az első szempont a tehetség, az, hogy itt tehetségek legyenek, a tehetségeknek kiváló gondolataik, koncepcióik, modelljeik, kutatási témáik legyenek. Amennyiben a tehetség jó kutatási témával kapcsolódik össze, akkor arra felfigyelnek a fiatalok is, vonzó lesz ez a kutatás, és nemcsak a hazai fiatalokat, a mieinket tudjuk megtartani a jövőben, hazajönnek majd mindazok, akik esetleg külföldre mennek, mondjuk egy posztdoktori vagy egy doktori ösztöndíjjal. Nagyon fontos, hogy ott is tanuljanak, hiszen össze kell hasonlítani a különböző országokban a témákat, a működéseket, meg kell tanulni, hogy ott milyen szisztémában dolgoznak, nagymesterek mellett kell tanulni, de még arra is számítunk, hogy ide tudjuk vonzani a világból, az egyéb országokból is nemcsak a külföldre szakadt magyar tehetségeket, hanem külföldről, az ott született tehetségeket is. Mi a rendszerben nagyon a tehetségre, a kutatóra szeretnénk koncentrálni. A jövőben két nagy oszlopa lesz a HUN-REN filozófiájának, a koncepciónknak. Az egyik maga a kutató, a kutató lesz abszolút a központban, és mindent a kutató érdekében fogunk megtenni. A támogató funkcióink, amelyekről oly sokat beszéltünk, őket támogassák meg, és ne a kutatónak kelljen napi több órában adminisztrációval foglalkozni, hogy a kutató a kutatását a lehető legjobb körülmények között végezze, ezért mind egyéni szinten, a bérezésben meg legyen becsülve, de ne csak a bérezése legyen jó. A kutatási támogatás is ott legyen mögötte, az infrastruktúra, a lehető legjobb műszerekkel, a legjobb feltételrendszerben, a HUN-REN saját vagyonában ülve tudja a kutatásokat végezni. A másik nagy pillér, amire számítunk, hogy központi szerepet játszik, az maga Magyarország. A Magyar Kutatási Hálózatnak a magyar adófizetők pénzéből a magyar adófizetők értékrendszerét kell kiszolgálnia elsősorban. Természetesen a kutatás, ahogy az angolok mondják, egy global village. Amit itt felfedezünk, az a világban mindenütt hasznot fog hajtani, mindenütt beépül a tankönyvekbe. A tudománynak a nagy épületébe mi is beleteszünk sokat. De itthon, Magyarországon nekünk azt is nagyon fontos figyelembe venni, hogy mi elsősorban a magyar adófizetők pénzéből végezzük a kutatásokat, ezért azokat az elvárásokat, amelyeket ők támasztanak irányunkba, hogy az ő életük jobb legyen, hogy Magyarország élete jobb legyen, abszolút a figyelem központjában kell tartanunk. Tehát a két nagy oszlop, maga a kutató és az, hogy ez Magyarországon történik, központi szempont lesz a jövőben.
Említette a saját vagyon jelentőségét. Ez tisztázott? Egykoron akadémiai vagyon volt, és még az utóbbi években is lehetett hallani, hogy utóvédharcok vannak, akár egyes épületek sorsáról. Az Akadémia nem akarja adni, ami a sajátja volt.
Jelen pillanatban a Magyar Tudományos Akadémia épületeiben dolgoznak a kutatóink, és a kormánytól megtudtuk, hogy az Akadémiával nagyon jelentős tárgyalásokat folytat annak érdekében, hogy ezt az akadémiai épületvagyont megvegye, nagyon jelentős összegért, az Akadémiától. Mi ebben a tárgyalássorozatban nem veszünk részt, hiszen ez a magyar kormány és a Magyar Tudományos Akadémia között folyik, és ahogy hallom a kollégáktól, köztük barátomtól, a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Freund Tamástól is, nagyon jó hangulatban folyik ez. Mi azt tudjuk a velünk kapcsolatot tartó Kulturális és Innovációs Minisztérium vezetőitől, hogy amint ez a megegyezés megszületik a kormány és a Magyar Tudományos Akadémia között, a magyar állam a tulajdonába kerülő épületvagyont átadja a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózatnak annak érdekében, hogy a jövőben a mi kutatóink a saját épületeinkben, a saját ingatlanjainkban tudják elvégezni a kutatásaikat.
Saját vagyonnal lehet gazdálkodni. Arra hol építenek be garanciát, hogy csak jól lehessen gazdálkodni a saját vagyonnal? A piacon lehet rosszul is gazdálkodni a saját vagyonnal.
Nyilvánvaló, hogy a HUN-REN vezetésében erről mi már sokat gondolkodtunk. Magam több mint négy évtizedes külföldi tapasztalattal, a világ legjobb kutatóintézetei közül néhányban, Oxfordban, Cambridge-ben, Leuvenben, Stockholmban, a Kazinczy Intézetben és Szingapúrban dolgoztam, láttam jó pár példát, ezeket magammal hoztam. Vezérigazgatónk, Jakab Roland úr, huszonhárom éves „ericssonos” múlttal, mint az Ericsson korábbi közép-európai vezérigazgatója, számos hatalmas szervezet tagja, illetve vezetője az ipari téren és a kormánnyal való különböző tárgyalások terén, mint vezető tárgyalófél, óriási tudással, tapasztalattal jött a szervezetünkbe. Sőt, számos olyan további vezető munkatárs van, aki behozta mind az akadémiai életből, mind az ipar, a gazdaság területéről azokat a tapasztalatokat, amelyek alapján egy komoly, új rendszerben gondolkodunk. A vagyongazdálkodásunk körvonalai kezdenek kialakulni a vezetésen belül, és egyértelművé vált, hogy nagyon felelős a fő funkcióink érdekében végzett vagyongazdálkodásról gondolkodunk. Ennek természetesen a törvény által adott keretei nyilvánvalóan adottak, ugyanakkor mi mindent azért teszünk meg, hogy a fő funkcióinkat támogassa minden, ami nemcsak a gazdálkodásunkkal általában, hanem a vagyonunkkal kapcsolatos.
Mindig gyarapítani kell? Ezt lehet így fogalmazni? A piacon ez egy nagyon bátor kijelentés volna. Mert ott kockázat is van.
Szeretnénk gyarapítani is, annak érdekében, hogy a kutatási hálózat a jövőben még tovább tudjon gyarapodni önmaga is. Miért mondom mindezt? A múlt héten két nagy nemzetközi, európai esemény helyszíne volt Budapest, köztük a legfontosabb európai uniós konferencia, az Európai Tanács ülése is. Annak zárónyilatkozatában egy a versenyképességgel kapcsolatos fontos megállapítás hangzott el. Nevezetesen, hogy az Európai Unió országaiban a jövőben el kell érni a nemzeti jövedelem 3 százalékát a tudományos tevékenységekre, a kutatásra fordítandó részaránynak. Magyarország is elkötelezte magát amellett, hogy nemzeti jövedelmének legalább 3 százalékát kutatásra, innovációra fordítja a jövőben. A jelenlegi 1,5 százalék helyett. Vagyis megduplázódik. A kormány elkötelezett, hogy a jövőben ez az az összeg, amit kutatásra, innovációra fog fordítani, abban a keretrendszerben, amit a múlt héten elhangzott nyilatkozat szelleme sugall. Erre nekünk is föl kell készülnünk, hogy a jövőben egyre több kutatási feladatot, egyre több innovációs feladatot kell végeznünk a nemzeti célok elérése érdekében. Ehhez tehát nemcsak alapvagyonra van szükségünk, hanem fejlődési képességre, arra a készségre, hogy ezt tovább tudjuk fejleszteni annak érdekében, hogy a jövőben megnövekedő kutatási és innovációs tevékenységünket el tudjuk végezni. Abban gondolkodunk, hogy nemcsak a majd megkapott ingatlanvagyont működtetjük, hanem tovább tudjuk ezt fejleszteni, a kutatásaink, az innovációs tevékenység érdekében.
Ha sajátos jogállású jogi személy lesz az alapítványok mintájára a humánkutatási hálózat, kizárható-e az, hogy ugyanaz történik vele, mint a közérdekű vagyonkezelő alapítványokba átment egyetemekkel: kizárják európai programokból?
Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ennek veszélyét nem látjuk, ugyanis mi nem alapítvány leszünk, bár a törvényben van egy megjegyzés, miszerint a mögöttes jogi feltételrendszer az alapítványokra érvényes jogi feltételrendszer. A Magyar Kutatási Hálózat, a HUN-REN önálló jogi személy lesz, sajátos jogállással. A sajátos jogállást három szóban foglalható össze: magyar, kutatási, hálózat. Tehát ez egy önmagában definiált jogi entitás, amelynek a különböző szempontjait maga az új törvény fogja meghatározni. Azonban egy új törvény, legyen akármennyire kiterjedt, részletes, nem tud mindent kodifikálni, hiszen a jog hatalmas terület. Mindig lehetnek egy ilyen definiált körben olyan kérdések, amelyre az adott jog, az adott törvény nem ad pontos válaszokat. Ezért mindig kell egy sajátos jogállású szerv mögé egy úgynevezett mögöttes jogállást tenni, amely azokra a kérdésekre felel, amelyre az adott törvény nem tud. Ez a mi esetünkben az alapítványi jog, de ez nem a KEKVA. Tehát az egyetemek, amelyek kekvás egyetemek, a KEKVA-törvény alá tartoznak. Mi nem, és nincs is közvetlen kapcsolat a mi jogállásunk és a kekvás egyetemek jogállása között.
Csak mögöttes jogszabályként.
Csak a mögöttes jogszabályként. Alapítványi jogrend van, és nem kekvás jogrend, ezt szeretnénk nagyon hangsúlyozni, mert a kettő nem ugyanaz. Annak ellenére, hogy a KEKVA-ban benne van az alapítvány szó, de az önálló, külön törvényben került meghatározásra. Ha mi átkerülünk a saját önálló jogállási törvényünk által meghatározott keretrendszerbe, nem leszünk kekvás intézmény, ezért nem lesz ránk érvényes az a, mondjuk így, tiltás vagy kizárás, ami – sajnos – a kekvás egyetemeinket Brüsszel részéről illeti.
Mennyire lehetnek biztosak a mindenkori állam, a mindenkori kormány hosszú távú finanszírozási szándékában? Nagyobb lesz a teste a HUN-REN kutatási hálózatnak, mintha széttagozódott volna, de azért a kormány mégiscsak a kormány, a parlament meg mégiscsak parlament, költségvetést ők csinálnak.
Ez igaz, de a jelenlegi költségvetési helyzetben rendkívül pozitív helyzetbe kerültünk. A kormány közvetlenül 18 milliárd forinttal növeli meg következő évben a költségvetésből jövő támogatását. Ez azt jelenti, hogy április 1-jétől 50 százalékkal meg tudjuk emelni a saját költségvetési hozzájárulásunkat a kormány részéről, azért április 1-jétől, mert előtte szeretnénk a szervezetet olyan állapotba hozni, hogy fogadóképes legyen a megemelt költségvetési támogatáshoz. 2027-ig pedig megduplázza a kormányzat a központi költségvetési támogatását a HUN-REN felé, erről kormányhatározat van. 2027-ben már, és ez felmenő módon fog a következő években növekedni, 97 milliárd lesz a közvetlen költségvetési támogatása a HUN-REN-nek. Teljesítményalapú finanszírozási szerződést kötünk a kormánnyal, ennek a szerződésnek a kerete 25 évre szól. Az első hatéves periódusra. Ennek a hatéves periódusnak az első felében, az első három évben a jelenlegi költségvetési támogatásunk megduplázódik. A harmadik évtől, tehát 2027-től, a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik évre már biztosított lesz a 97 milliárdos költségvetési támogatásunk. Nyilvánvaló, hogy utána a következő hat évre ismét egy teljesítményalapú költségvetési szerződést kell kötnünk az állammal, és ez így megy a következő négy alkalommal is, hiszen ha hatéves periódusokról beszélünk, és 25 év a keret, akkor négyszer hat év már garantált ebben a szerződésrendszerben. Úgyhogy van egy nagyon egyértelműen meghatározott következő negyed évszázad, amire biztosítva lesz a HUN-REN megemelt költségvetési támogatása. Ehhez hadd tegyek hozzá még egyet. A törvény nemcsak garantálja a központi költségvetési támogatásnak ezen emelését, hanem egy növekvő pályát is beleírt a törvényhozó. Nyilvánvalóan ezt még jóvá kell hagynia a parlamentnek, de nemcsak a megemelt költségvetési támogatás garantált, hanem a növekvő pálya is, törvény által.
Egy-másfél évvel ezelőtt tért haza Szingapúrból. Mi lepte meg itthon a legjobban a hazai kutatás állapotában? Vagy látta, hogy egyébként hogy működik, mert a kutatás egy nagy globális falu, tudta, mondjuk, hogy mi van Debrecenben?
Számomra a legmeglepőbb az a nagyon elavult tudománypolitikai, tudományfilozófiai modell volt. Ha megengedi, visszatérnék két szóban arra, hogy ez hova megy vissza a múltba. A modern tudománypolitikának a megalapozása az a második világháború alatt történt, az Egyesült Államokban, amikor rájöttek arra, hogy háborúznak. A háború megnyerése érdekében mindent be kell vetni, a tudományt is. Akkor dolgozta ki az akkori elnök tudománypolitikai tanácsadója, Vannevar Bush, aki korábban a Massachusetts Institute of Technologynak, a világhírű MIT-nek volt a rektora, azt a klasszikus tudománypolitikai elgondolást, hogy a tudomány művelésében van alapkutatás és van alkalmazott kutatás. Az alapkutatásban az alapkutatók, a felfedező kutatók vegyenek részt, azok találjanak fel valamit, találjanak ki valamit, találjanak meg valamit a természetben, ezt publikálják, és köszönjük szépen, ezzel megvagyunk, és ez a közös jó érdekében történik, és mi ezt megfizetjük. A másik oldalon ott van az alkalmazott kutatás, ahol valamit meg kell oldani, azt a mérnökök szokták általában megoldani, azok a mérnöki tudományok, vagy az alkalmazott tudományok, vagy sokszor úgy hívjuk, transzlációs tudományok. De a két vonal nem volt egybekötve. Mindez már az Egyesült Államokban is, bár az elején rendkívül jól működött, a hetvenes évek végére bizonyos értelemben káoszt, katasztrófahelyzetet hozott. Mivel a két oldal nem volt egybekötve, nem hozta meg ez a nagyon komolyan kialakított tudománypolitikai támogatási rendszer a jó eredményeket. Akkor rájöttek, és ezt törvényben is korrigálták, hogy egységes értékláncban kell gondolkodni. Nem ér véget egy kutatás ott, hogy publikáltam egy gyönyörű felfedezést, és köszönöm szépen, megállok, hanem azt tovább kell vinni az úgynevezett értékláncba, át kell vinnünk egy kutatási eredményt az alkalmazások területére, az alkalmazásokból, ha lehet, produktumot, tehát terméket kell csinálni, vagy társadalmi hasznosulása kell, hogy legyen a dolognak, mondjuk ki őszintén. Egy példával élve, például ha egy kémikus felfedez egy nagyon fontos vegyületet, amelynek van élettani hatása, nézzük meg, hogy abból lehet-e gyógyszer, és ha lehet gyógyszer, akkor fejlesszük is ki azt, alkalmazzuk. Az értékláncot egészben kell tekintenünk, lehet ugyan szakaszokra bontani, de nem lehet ott leállni, hanem egységben kell gondolkodni. Az effajta gondolkodás, sajnos, nem volt meg Magyarországon, amikor visszaérkeztem, számomra megdöbbentő volt, hogy vannak ugyan kutatók, akik ezt értik, meg is próbálják végigvinni, de általában abban gondolkodunk, hogy aki alapkutató, az ott leáll és köszönjük szépen, publikáltunk és megvagyunk, az alkalmazott kutatók pedig inkább csak fejlesztéssel foglalkoznak. Ez számomra nem elfogadható, szeretnék egy nagy modellváltást behozni a magyar kutatói gondolkodásba. A legfejlettebb országokban már így gondolkodnak a kutatók. Mindannyiunknak abban kell gondolkodni, hogy a felfedezéseink, az új eredményeink hasznosuljanak, menjenek át az értéklánc további szakaszaiba. Ha valaki, mondjuk, kémikus és felfedez valamit, abból legyen akár gyógyszer, akár valamiféle új anyag, egy új polimer, egy új műanyag. Vagy annak, aki a társadalomtudományokban van, a felfedezése hasznosuljon az életünk során egy társadalmi, mondjuk így, hatásmechanizmus révén. Vagy aki a kultúrában kutat, a magyar irodalomban, a magyar történelemben, annak a kutatásait hasznosítsa a társadalom azzal, hogy a kultúránkat megemeljük az eredmények révén, hogy a múltunkat jobban megismerjük, hogy ennek legyen a mindennapi életünkben hatása. Azt szeretném elérni, hogy az értéklánc teljes egésze legyen a gondolkodásunk előterében a jövőben.