Színházi évad kezdetén beszélgetünk, az egy kicsit a rákészülés, egyfajta izgatott öröm és várakozás időszaka egy színházban?
Természetesen, az elmúlt három évre visszatekintve pedig fokozott izgalom és fokozott várakozás.
Az azért feladta a leckét a színházaknak.
Igen, kiszámíthatatlan, hogyan reagál a néző a nehézségekre, amelyekkel szemben találja magát nap mint nap. A Vígszínház esetében meg elég speciális helyzetben vagyunk, mert egy ilyen befogadóképességű színház, ahol még a kamaraszínház is az egyik legnagyobb pesti színház, nyilvánvaló módon nagy repertorárral tud és kell hogy részt vegyen a budapesti színházi életben, és ahhoz, hogy ez a repertoár színes legyen, ahhoz bizonyos előadásokat egyszer-kétszer tudunk lejátszani, amikor még mindig több ember látja, mint más színházakban akár egy éven át. Ez azt jelenti, hogy felújító próbák időszaka egybeesik az első premierrel, ezt kell nagyon jól kisakkozni, és ilyenkor aztán nagyon fontos, hogy az üzemmenet ne temessen minket maga alá. Egy színházi előadásnak az életében nagyon fontos, hogy egy előadással szinten tartod egy hónapban, ha becsületes vagy, kettővel, már újabb gondolatok születhetnek, tehát az a fajta egészséges életútja egy előadásnak, ami talán egyszerűbb volt még a pályakezdésem környékén, hogy egy premiernél nyolcszor-kilencszer lejátszottál egy előadást, összeért, és aztán kezdte el a saját életét élni, ezek most mind plusz nehézségek és plusz izgalmak.
Mi a tapasztalata, visszatértek a nézők? Volt a pandémiás időszak alatti színházi zárlat, amikor nem is lehetett menni, de utána is volt egyfajta félelem az emberekben, hogy be merjenek-e ülni, különösen egy ezerfős nézőterű színházba. Utána megugrottak a rezsiköltségek, elszabadult az infláció, még a rendszeresen színházba járók is meggondolták, hogy színházjegyet vegyenek vagy a sárga csekket fizessék-e be.
Igen, mi is ezt a képet láttuk magunk előtt és meghatottan, a teljes szakmám nevében kell mondanom, hogy egy évvel ezelőtt, mikor remegő gyomorral vártuk a visszajelzéseket, a jegyvásárlást, akkor nagyon kellemes meglepetésként kiderült, hogy a nehézségek ellenére jöttek az emberek színházba.
A bérletesek is megvannak?
Igen. Az egyik legfontosabb pillére a Vígszínház létezésének a bérletrendszer. Nagyon nagy öröm, hogy a 2019-es békeévhez képest már több bérletet adtunk el most szeptemberben, mint akkor december 31-ig. Ez nagyon fontos visszajelzés és nemcsak gazdasági, nemcsak praktikus okokból, azt jelenti, hogy 200-300 néző már garantáltan ott van egy előadáson. Ez egy nagyon jó érzés. Hogy aztán mi lesz, azt most megint nem tudjuk, a gyomor megint kicsike, összeszorult, mert nem tudjuk, hogy meddig tart ki ez a fajta kiállás a színház mellett.
Több fővárosi színház, főként a kizárólag fővárosi fenntartású színházak, jelentős jegyáremelésre kényszerültek most az évad kezdetén, ráadásul kevesebb bemutatót is tartanak. A Vígszínházban nyolc bemutató van három játszóhelyen. A korábbi években is hasonló számok voltak, ez rendben lévőnek tűnik.
Látszólag tűnik ez rendben, mert a Pinokkiót tavalyról hoztuk át, épp a kiszámíthatatlanság miatt úgy éreztük akkor, hogy egy ilyen produkcióba nem merünk belevágni. Alulkalkuláltuk szerencsére a nézőszámot. Nagyon sok pénzt fogtunk meg a rezsivel. Az összes kollégánk nyilván harcolt ezzel, szinte az észszerűség határán mozogtunk.
Nem is kell már annyira figyelni a holland gáztőzsde jegyzését?
Most egy árnyalattal jobb szerződéseket sikerült kötnünk, akkor nagyon kiszolgáltatott helyzetben voltunk, kínos vigyor volt az arcomon, nem hitte volna az ember, hogy színházzal foglalkozó honpolgárként a holland gáztőzsdét figyelnie kell, de úgy néz ki, ezt dobta az élet. Visszatérve az alapkérdésre, a bérleteseink száma nőtt, ez jó érzés. Az első bemutatóval megvagyunk, ami szintén nagyon jó érzés, Molnár Ferenc: Üvegcipő.
Kellett-e jegyárakat emelni?
Természetesen minket is sújt a jelenlegi gazdasági helyzet, és a jegyáraknál nagyon nehéz döntés volt ez. A Vígszínház egy népszínház, közszolgálati hely, ahol az elitizmust és a gagyit elkerülve próbál az ember egy vékonyka mezsgyén haladni, ahol nagyon fontos, hogy egyetemisták és kispénzű emberek is be tudjanak jönni. A bérletet nem bolygattuk, 14 százalékot emeltünk még tavasszal, most nem nyúltunk a jegyárakhoz, hogy fönt a karzaton lehessen nagyobb családdal is nagyobb fájdalom nélkül beülni, és alul pedig, a polgárságnak azon részének, amelyik ki tudja fizetni, ott az első tíz sorban magasabbak a jegyárak. Próbáltunk valahogy ebben az ügyben is lavírozni.
A közös fenntartás, hogy minisztériumi és fővárosi fenntartású a Vígszínház, helyzeti előnyt jelent? Vagy anyagit?
Hogy tiszta legyen a helyzet, az épület a fővárosé, a működésre kapjuk a pénzünket, a rezsiköltségre, az előadásokra az államtól.
Akkor a főváros része csak annyi, hogy az ő tulajdona a színház?
Így is kapunk gesztusokat, de összességében az egy nagyon komoly kihívás és az a nem is távoli jövő zenéje lesz, hogy az 1993-ban felújított épületben minden évben megpróbálunk Illyés Ákos főmérnökkel és a többi kollégával együtt rámutatni a legfájóbb pontokra és azokra valahogy elkülöníteni pénzt. Mindenki bajban van, ezzel tisztában vagyunk és nem is tartom elegánsnak, hogyha mi nyafogunk, de az a tény, hogy közben meg vannak bizonyos kötelezettségek, és a város kulturális életében betöltött szerep mégiscsak egy kiemelt helyzetet jelent. Az ember megpróbál visszafogottan érvelni, de előbb-utóbb erre sort kell keríteni, hiszen az előadások veszélybe sodródnak, mert technikailag elakad a forgó, elakad a világítás, nem beszélve az egyéb biztonsági berendezésekről. Nyilván az égető dolgokat mindig megcsináljuk, de egyre nehezebb közben előadásokat készíteni.
Vajon hol kell, vagy hol lehet leginkább ebben az évadban meghúzni a nadrágszíjat? Világítani kell, nagy fényű lámpákkal előadásokat és próbákat is, jelmez, díszlet kell, ráadásul egy vígszínházi méretű színpadhoz elég nagyméretű díszletek kellenek.
Mind a két rendezésemnél megpróbáltam példát statuálni és a díszlet Az öreg hölgy látogatásánál és most a Szeget szeggelnél is gazdasági értelemben visszafogott. Ez nem jelenti azt, hogy nincs látvány, mert csodálatos fényekkel operáló szakembereink vannak és lehet képet varázsolni. Tanultunk ebből a spórolásból, tehát mi, magunk is odafigyelünk erre és még sok mindenen gondolkodom, hogy lehet ezt a szellemi kapacitást, ami a Vígszínházban van, hasznosítani, akár forintokra váltani saját szellemi termékként. Ahogy létrehoztuk a Lesz, ami leszt, mint egy improvizációs estet, a mi fejlesztésünk, a jogdíjak nem terhelik, a nézők szeretik és ennek a további életét is tervezzük. Ez a mi szellemi termékünk, közben egyszerre, mondjuk ki, üzleti vállalkozás is. Tehát egyfelől spórolunk, megpróbálunk előre gondolkodni és olyan évadot összerakni, amely mágnesként tud funkcionálni. Ilyen nehéz helyzetben biztos, hogy a nagy címek kellenek, és olyan rendezők, akik a már akár sokszor látott darabot a saját szemüvegükkel, saját gondolatmenetükkel átforgatva egy mai előadást tudnak létrehozni.
Ez a nem könnyű előző két-három év a társulat szempontjából mit jelenthetett? Azt gondolnánk, hogy egy ilyen időszak még inkább összekovácsolja a közösséget.
Ez történt. Büszke vagyok az egész társulatra, és a társulat szó most már teljesen egyértelműen a portástól a jegyszedő nénin keresztül, a lakatostól a titkársági dolgozóig mindenkit jelent, ez nyilván így természetes, de ebben a szétfelé tartó, molekuláira bomlott világban ez nem annyira természetes. Ezt egy nagyon nagy erénynek tartom, ami az egész társulatnak az erénye, nem az enyém. És az a sok kihívás vagy szétejt kapcsolatokat a magánéletben, vagy összeránt. Az az érzésem, hogy mi összerántódtunk, és ez a legfontosabb mondat.
Azt a szót, hogy társulatépítés, gyakran használják rendezők és igazgatók talán még inkább, de ez mit jelent Rudolf Péter olvasatában? Figyelni azt, hogy ki hol tart, kinek milyen színészi feladat jönne most éppen jól akár a következő évadban?
Ez a legfontosabb. A társulati létnek az az értelme, hogy hosszú távon gondolkodunk egymásban. Tudunk egymásról bizonyos dolgokat, bizonyos utakat nem kell bejárni, amikor instruálsz és a befogadó is tudja, hogy bíznak benne. Olyan, minthogyha egy regénynél már elolvastad volna a bevezető részt. Ez egy nagyon fontos eleme. És ha bíznak egymásban a szereplők, a színház vezetősége és a színészek, akkor azt tudod mondani, hogy itt, ebben az évadban ez a feladatod és ezt kéne megcélozni, most ebbe az irányba kéne, hogy menj, most egy korosztályos váltáshoz jutottál vagy most nézzük meg erről az oldaladról.
Aki színészként lesz igazgató, az jobban érzékeli ezt?
Szerintem, aki színházvezetésre adja a fejét, az másképp nem futhat neki. Az, hogy én minden pontján megfordultam a szakmában, nyilván nem jön rosszul. Az empátia néha persze szinte még nehezítés is, de nyilván jó, hogy az ember minél többet rendez, normális esetben, annál alázatosabb, amikor színész, hiszen erre rácáfol például az autós-gyalogos logika, hogy gyalogos vagy, szidod az autósokat, és abban a percben, hogy tudod, de ha tudatosítja magában az ember, hogy most ő színész, tehát játszom, mondjuk, a Barátom, Harveyban, nagyon élvezem, és semmiféle kihívást nem jelent. Tehát én is figyeltem magam, de nagyon élveztem, hogy ott vagyok a kollégákkal.
Az évadtervezés mindig közös gondolkodás? Műhelymunka? Van erre egy csapat? Gondolom, nem ül az igazgató egyedül a magára zárt igazgatói irodában a feltornyozott szövegekkel.
Nem, természetesen, ott van a dramaturgia, ott vannak azok a rendezők, akiket felkérek, akiket bevonok bizonyos szinten, még akkor is, ha nem a színház tagjai.
De a Vígszínháznak nincs egy, mondhatni, állandó rendezői gárdája.
De ifjabb Vidnyánszky Attila, aki most tulajdonképpen bizonyos értelemben nagyobb felelősséget vállalva, hívjuk úgy szintén, tanácsadóvá vált, ezzel tulajdonképpen csak hivatalossá tettük azt, ami eddig magától értetődő volt, hogy ültünk és beszélgettünk a jövőről, az évadról. Most ennek immár hivatalos kerete is van. Az egész dramaturgiai munka ezt jelenti, de a művészeti tanácsot is érdemes meghallgatnom, fölbukkannak rendezőnevek, kikkel dolgoznának együtt. Én általában olyan szellemiségű rendezőket szeretnék a Vígszínházhoz csábítani, akik tudom, hogy közösségformáló erők, akikkel várja a színész, hogy együtt dolgozzon, és ennek egy egészséges arányát megtalálni a társulatban, az fontos, hogy vannak fix pontok, de be kell, hogy jöjjenek új arcok. Az is egy szempont, amit én megéltem annak idején Eszenyi Enikővel, Alföldi Robival, Hegedűs D. Gézával Marton László alatt, akkor még nem volt ez ennyire evidencia.
Az jutott eszembe, hogy Bálint András mesélte, hogy amikor átvette a Radnóti Színpadot Keres Emiltől, rácsodálkozott, hogy az igazgatói irodában garmadával sorakoznak a Salvus vizes üvegek. Ebből azt nyugtázta, hogy a színházigazgatás nyilván gyomorpanaszokkal és gyomoridegességgel, ne adj isten, esetleg majd gyomorfekéllyel jár.
Nyilván ez egy folyamatos feszültség, ha közben a másik oldalon örömöd van benne, mint ahogy örömöm van előadásokban gyönyörködni és állni a háttérben, figyelni a nézőket, nyilván a mérleg másik oldalában pedig az ország legnagyobb prózai színházának az igazgatója lehetek, tehát kicsit savas vagyok, de hát mondd már! A bérleti rendszerben az az érdekes, hogy egyszerre kell látnod a plakáton a darabokat. Tehát együtt adnak ki egy gondolatot, és ez befolyásolja a darabválasztást. Miről akarunk beszélni az évadban.
Ez a gondolat most megfogalmazható? Mi a hívó szava, esetleg mondata ennek az évadnak?
Nyilván tetszetős lenne, ha azt mondanám, hogy egy gondolat mentén raktuk össze az előadásokat. Nagyon érdekes, tulajdonképpen az évadnyitóra készültemben jöttem rá, hogy bár nem oktrojálva minden egyes előadásunkra, de ha egy szót kell mondanom, akkor az a manipuláció. Úgy kell végiggondolni a Vígszínház évadtervét, bérletrendszerét, hogy legyen benne kockázat, biztonságra, tutira soha nem lehet menni. A színház egyik legszebb és legijesztőbb része, hogy hiába rakod össze a darabkákat, a puzzle minden egyes darabja valamilyen irányba mutat, aztán a végén, amikor összeáll, egyáltalán nem biztos, hogy az lesz, amit te vélsz és egyszer csak, amit kockázatosnak gondoltál, az elszáll vagy fordítva, tehát erre biztosíték nincs.
A nagy színpadon lezajlott az első bemutató, Molnár Ferenc Üvegcipője, mondhatjuk azt, hogy a szerző hazatért a Vígszínházba. Ha jól tudom, egykor itt volt az ősbemutatója ennek a darabnak, Darvas Lilivel a főszerepben, ráadásul a színháztörténet feljegyezte, hogy ezt tulajdonképpen neki írta Molnár Ferenc, beleszőve a saját életének ezt a különös szerelmi háromszögét is.
Molnár Ferenc egyszerűen része a Vígszínháznak, nem is mondom, hogy hazatért, hanem valahol folyamatosan ott van a szellemisége, valamelyik dramaturgi irodában biztos ott van. Minden korszaknak megvan a maga ikonikus Üvegcipő-előadása.
Volt egy ikonikus, Pap Verával, a hetvenes évek elején.
Igen, most is itt volt az ideje és Mohácsi János személyében pedig egy olyan rendezőt kértünk föl, aki pedig garantálta, hogy ezt az egyébként Vígszínházhoz tartozó darabot mégis a mához igazítva anélkül, hogy a lelke, szíve-lelke elpárologna, színpadra tudja állítani. És arról beszélgettünk, hogy épül a társulat egy ilyen helyzetben. Abban is biztos voltam, hogy az ő munkamódszerével ez a darab úgy fog létrejönni, hogy ebben sok-sok-sok boldog színész lesz.
Ráadásul nem először dolgozik a Vígszínház társulatában.
Így van, talán az Istenítélet volt ezelőtt, ami szintén óriási siker volt.
Salemi boszorkányok néven ismertebb talán.
Igen, olyannyira, hogy előtte én rendeztem a Salemi boszorkányokat még ugyanabban az intézményben. Minden korszaknak megvan a maga Sipos ura, most nyilván Stohl András személyében ott van Sipos úr, Waskovics Andi, Irma, Kovács Patrícia, Adél és Császár úr pedig Medveczky Balázs. A Moha-féle színházban egy olyan hátsó élet, valódi élet minden másodpercében működő élet jön létre, amiben nagyon nagy alázattal kell működnie a színészeknek, viszont Moha tud olyan játékkedvet teremteni, hogy ez ne egy kötelező, kellemetlen kűr legyen, hanem öröm lenne benne. Így most olyan az előadás gyakorlatilag egy a film, amit úgy készítenek el, hogy 360 fokban egy speciális szemüveggel tudja az ember nézni, hogy nézheti a fő csapásirányt, de ha egy kicsit balra fordítja a fejét, akkor egyszer csak egy részletet lát. Ugyanilyen most ez az üvegcipő, és az a legfontosabb, hogy közben ez egy társulatkovácsoló előadás is: itt most nem kiragyogni kell a karból, hanem magának a karnak kell ragyognia és akkor lesz meg mindenkinek a saját sikere is, az nem olyan egyszerű egy polgári színház polgári társulatánál, és ez most megtörtént. Az üvegcipő elkészült és szemlátomást, ahogy most nézem a jegyeladásokat is, jó híre van, szeretik, és úgy jött létre, ahogy gondoltuk. Ez nagyon ritkán történik meg. Ez egészen ritka helyzet. Természetesen ehhez az is kellett, hogy ez úgy tudott létrejönni, hogy mi már dolgoztunk az előző évad végén. János gyakorlatilag lejátszotta az előadást, ebben állapodtunk meg június elején. Felújító próbák, és most így tudtuk ezt hamar bemutatni, és elkezdünk játszani is a felújításokkal.
A következő nagyszínpadi bemutató a Pinokkió, Presser Gábor és Sztevanovity Dusán zenés darabja. Borítékolható a sokéves telt házas sikersorozat. Ez, gondolom, nem a kockázat kategóriába tartozik.
Minden kockázat. Ez a lényeg. Nem szabad ilyet mondani. Tudva, hogy kik a szerzők, hogy Keresztes Tomi a maga polihisztor módján, aki egyszerre zenész, színész és artista és táncos és író, hogy hogyan találkozik ezzel az anyaggal, és ez a mi Pinokkio-történetünk kell, hogy legyen. Nagyon sok változata volt már, de nyilván ez akkor érdekes, ha ez nem egy utánlövés, hanem ezt a csodálatos mesét mint mítoszt használjuk és közben mégis ide szól és mégis anélkül, hogy belenyúlnánk és fölöslegesen aktualizálnánk, létrehozzuk úgy, hogy a családok eljöjjenek, hogy rángassa a gyerek a papa zakóját, de a papa se érezze azt, hogy jobb lett volna megnézni a BL-döntőt. Ahhoz az kell, hogy többrétegű legyen az előadás, és ez egy nagyon komoly kihívás. Reméljük, hogy ugyanazt az utat járja be, mint a szerzőpáros eddigi munkái.
A Padlás már több évtizedes múlt.
Természetesen, hát az legenda, de tilos újabb legendát emlegetni, és ezt a súlyt sem a szerzők, sem az alkotók vállára én nem tenném. Decemberi bemutató lesz, helyenként már dupla szereposztással, mert ezzel is törődni kell, azért előre gondolkodunk, úgy gondoljuk, hogy sokat fog menni. Ha a Vígszínházban haladunk előre az időben, március elején, január közepi próbakezdéssel jön David Doiasvilivel az Ármány és szerelem.
Aki szintén visszatérő rendező.
Igen, és láttam, tudtam, érzékeltem, mennyire szerettek vele a színészek dolgozni.
A Sirályt rendezte.
A Sirály is még itt van velünk, játsszuk, és ez nagyon fontos eleme a színházunknak.
A Pesti Színházban közeleg az első bemutató.
Igen, Levin izraeli szerzőnek nagy sikerrel ment már előadása a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezte és most is megy a házi színpadon Az élet mint olyan. Érdekes módon, ez egy hetvenes évek közepén írt darab, és Valló Péterrel nyilván apaként sokat beszélgettünk arról, hogy a gyerekeink generációja mivel találja most szembe magát, mit hagyunk rájuk, mit toltunk eléjük, és ez a darab benne van a levegőben, ez világos, Mundruczó Kornél rendezte Stuttgartban. Nagyon érdekes, hogy egy izraeli, 1970-es darab története most ilyen szinten rímel a mára. Én tényleg azokat a történeteket szeretem nézőként is, ahol nagyon nehéz eldöntenem, hogy sírjak vagy röhögjek, vagy ezeket nagyon gyorsan váltogatom. Fájdalmas kérdéseket boncolgat. Ennek lesz hamarosan a Pesti Színházban a bemutatója.
Az eredeti terv egy kortárs magyar darab lett volna Székely Csabától a Kalandfilm, Kincses Réka rendezte volna, de aztán ez nem lett .
Igen, a színház életében benne van ez a darab, nem készült el.
Voltak feszültségek, legalábbis a színház és a szerző között.
Természetesen, a színházban ez benne van, Csaba életében is benne van, nem ez az első eset, amikor egy darabja nem kerül bemutatásra.
Az Örkény Színházban hasonló esete volt.
Igen, azért mondom, a színházi létben ez benne van.
Székely Csaba nyilatkozott többször, több helyütt, azt a szót használta, hogy elgyávult a Vígszínház, mert napjaink Magyarországának társadalmi megosztottságáról szólt volna ez a darab.
Ez arról szólt volna és magam kértem, hogy erről szóljon, nagyon fontos elem, hogy nem arról van szó, hogy bekopogtatott egy író egy anyaggal. Egyrészt nem volt anyag, hiszen nem készült el, arról volt szó, hogy Kincses Rékával beszélgettem, akinek a Pentheszilea című darabját a házi színpadon máig játsszuk és az ő munkamódszere, a vele való beszélgetések azt sugallták számomra, hogy egy kortárs darabot vele, a színészekkel együtt fejlesztve létre kell hoznunk, engem ez régóta feszít. Minden nyilatkozatomban évek óta elmondom, hogy a színházi szakma megosztottsága egyszerűen perverz, ez lehetetlen, és megint azt mondom, hogy ezt nem hagyhatjuk a fiatal színészekre. Átadom a Junior Prima-díjat, és nézem az arcokat, és tényleg ezt szeretném oda örökül hagyni ennek a nemzedéknek? Nem, nem ezt szeretném, de nem a szakmáról akartam én darabot, mert nem köldöknézős történetet szerettem volna, hanem éppen arról beszélni, hogy sejtekig hatol már ez a gyűlölet és családokat és barátságokat ver szét. És Kincses Réka színházalkotói munkásságának része, hogy a színészek gondolataiból, kitárulkozásából kezd el építkezni. Ő vetette föl, hogy hívjunk ehhez írót, és bemondta Csabát, örültem, hiszen egy nagyszerű kortárs szerzőről van szó. Mindenki rámegy idegileg erre a fajta társadalmi kettéosztódásra, ez nem elviselhető állapot. Szerettem volna egy darabot, amelyik ezt sugallja és amely valamiféle felkiáltójelet tesz, hogy ez így nem mehet tovább. Hát ennél szomorúbb történetet nem tudok elképzelni, minthogy ennek kapcsán szeretnék létrehozni egy anyagot. Most ennek kapcsán nem is akarok belebonyolódni, mert el nem készült darabok fesztiválját, hogyha majd megcsináljuk, akkor beszéljünk róla tovább, szívesebben beszélek arról, ami történik utána, de kénytelen vagyok reflektálni erre. Nem szívesen, mert ettől önmagában egy nagyobb történet kerekedik ki, csak az igazságomat nekem is érdemes lenne azért elmondani és ez mint jelenség nagyon érdekes, hogy egy Facebook-poszt hogy tud létrehozni egy alternatív valóságot és anélkül, hogy bárki utánaérdeklődött volna, meg lehetett volna tudni, hogy pontosan mi történt, hamar véleményt formál. Inkább a jelenség az érdekes, és ez nagyon szomorú, ami történt. Praktikusan a színészek kitárulkoztak, olyan személyes történeteiket mondták el, ami csak egy alapja szabadott volna, hogy legyen egy darabnak, mert ezek olyan személyes ügyek, amelyekért én nagyon büszke vagyok az én kollégáimra, hogy ezt megtették, vagyis nyilván Kincses Réka személyiségéből is következik és tehetségéből, hogy ők megnyíltak, de ebből darabot kellett volna írni, színdarabot, ami játszható lenne a világ számos pontján húsz-harminc év múlva is, viszont ha ezek egy az egyben szerepelnek, akkor azok már személyiségi jogot sértenek, ráadásul nem tekintem írói munkásságnak. Nekem azért nem jó a helyzet, mert létrejön valami, amiben nekem kell magyarázkodnom, pedig magyarázkodnia annak kell, aki nem fejezett be egy munkát és ennek a részletébe azért nem érdemes tovább bonyolódni, mert ez ennél sokkal egyszerűbb történet, mint amire most én kénytelen vagyok a Vígszínház évada kapcsán reflektálni.
Lépjünk is akkor tovább. A Pesti Színházban lesz még két bemutató, az Amadeus mindenképpen egy húzó cím.
Így van, Hegedűs D. Géza rendezi, aki régen rendezett már, abszolút itt volt az ideje, és egy olyan fontos kérdést feszegető történet, szintén amíg az emberiség működik és amíg művészet van a világon, az egy érdekes kérdés lesz, hogy mi a viszonyunk a zsenihez. A zseninek mi a viszonya a környezetéhez, hogyan lehet kihasználni a zsenit, a zseni visszaél-e azzal, hogy ő zseni. Csodálatos szerepeket kínál ez is: ifjabb Vidnyánszky Attila játssza Mozartot, és Ötvös Andris játssza Salierit. Egyszerre egy lírai, realista előadás körvonalazódik előttem. Ennek a bemutatója lesz november végén. A következő évben, még ebben az évadban Goldoni A hazug című színdarabját rendezi Horváth Csaba a Pesti Színházban, és még két bemutatónk lesz. Ezek aztán low budget produkciók.
Házi színpad.
Valló Péter Magyar Elektrát rendez, és Dino Benjamin második rendezésével Schwajda György Csoda című darabja. Na, most a manipuláció.
Igen, merthogy az évad végére értünk, ez hogyan is illeszthető be?
Gyakorlatilag itt van az orrunk előtt a mesterséges intelligencia, az egyik legérdekesebb, amit Harari mond, a legnagyobb veszélye nem az, hogy terminátorok fognak ránk rontani, hanem ahogy becsap minket, ahogy kihasznál. Mit jelent a Manipuláció, ami a saját életünkben is most ennek a darabváltásnak a kapcsán az emberben fölmerül. A Goldoninál, ahol egy hazugságmániás figura van, aki szinte saját magát is becsapja, manipulálja a környezetét. Szinte Romeo és Julia története, ahogy a hatalom manipulálja az Ármány és szerelemben, nem hagyja, hogy egymásé legyen két ember, és itt politikai gépezet működik és szól bele a mindennapjaikba. Salieri manipulálja Mozartot, az Üvegcipőben a túlélésért kötött kompromisszumban manipulál mindenki mindenkit gyakorlatilag, csak egy tiszta lélek győzedelmeskedik a mitikus mesében. Irma, aki a szerelmével keresztül vág mindenen és kitartóan ott áll és néz, szeretem, én pilótám, mondja, de közben mindenki kompromisszumot köt és manipulál. Az egész világunk jelenleg arról szól, hogy nem tudjuk, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, hányban vagyunk, mit írunk, mi igaz, mi nem, mi történik a háborúban, mi történik a világban. Ebben az információözönben a színházra különösen nagy szerep hárul és így utólag éreztem rá, hogy tudat alatt szinte mindegyik darabban ott van, a Pinokkióban is ott van, ahol ki akarják használni azt a naivitást, ahol ez a furcsa kis bábu, ez a nyitott valaki, ez a valami most érkezett meg a világra, hogyan ismeri meg a homo sapienst mint olyat és hogyan igazodik el benne. A manipuláció, amivel mindannyiunknak meg kell küzdeni.
Említette, hogy nagyon is kellenek húzócímek. A Vígszínházban meg talán különösen nem mellékes a húzónév és a színész. Ennek kapcsán az jutott eszembe, amit Latabár Kálmán mondogatott nemes egyszerűséggel, hogy színház ott van, ahol ő van. A színházban mégiscsak a színész a legfontosabb, a színész van a középpontban. Szerintem rendezőkre viszonylag kevesen vesznek jegyet, de Kern Andrásra meg Stohl Andrásra igen. A húzónév nagyon fontos ebben az évadban is.
Létrejött a hetvenes éveken a rendezői színház, kiírsz egy rendezőt, egy üres térben áll két ember és valamit akarnak egymástól, az színház, és az onnantól kezdve akkor is színház, hogyha semmi nem történik és generálszaftban megy le és nincs világítás. Nyilván a korszak polgára elvárja már a látványt is, és nagyon fontos, hogy a mi kollégáink, díszlet- jelmeztervezők, akikről több szó kell hogy essék, hogyan szolgálnak egy ügyet, de alapvetően az a lényeges, hogy hogy néz egymás szemébe két ember, mi a mondat, amit mondanak, mit képvisel egy intézmény, így együtt adja ki a Vígszínház és minden színház a maga módján azt a szellemiséget, ami alapján az ember azt mondja, hogy ma én ide megyek, és nem maradok otthon. Természetesen a Vígszínházban nagyon fontos, hogy fölnőjön egy olyan generáció, amelyet még nem ismernek, tehát a színháznak magának kell felépíteni. Ez is a társulati építkezés része, hogy lépdel előre valaki, hogy kerül egy olyan helyzetbe, amikor már tudják, hogy ő ő, és ilyen értelemben ezek a gyerekdarabok azért is fontosak, mert itt színészek is felépülnek. Ezek a gyerekek színházba járókká lesznek, nem is feltétlenül a Vígszínházéba, tehát minden gyerekelőadással közben az egész szakmának drukkolnia kell a másik színháznak, hogy színházba járó embereket neveljen, és akkor ezek a gyerekek már kapcsolódni fognak.
Amikor legutóbb beszélgettünk, színészként nem volt jelen a Vígszínházban, csak rendezőként, de mondta, hogy szándéka visszatérni a színpadra. Ez meg is történt a Barátom, Harvey főszerepével. Most ez egyensúlyba került? Igazgatás, rendezés, színpadi játék, rendezés mellett igazgatni, igazgatni és játszani, játszani és rendezni, ez most egyensúlyban van?
Én nem tudom, hogy az egyensúly szót lehet-e használni. Valószínűleg egy kicsit ez olyan, mint egy vitorlás, ahol egyszer csak ki kell dőlni az egyik irányba, hogy ne boruljon a hajó, aztán a másikra átfutni és átcsomózni a köteleket. Mindenesetre nagyon nagy örömöm van benne, hogy a Barátom, Harveyben játszhatom, lehetőséget ad arra is egyébként, hogy más szempontból, egy másik szögből lássam a színház működését. Tehát segít az igazgatónak, de nem okozott gondot megnyomni a gombot és együtt lenni, nyilván nem jópofáskodom, de tényleg szívesen szidom az igazgatót is velük együtt akár. És most is fogok majd játszani. Egy évben vagy rendezek, vagy játszom, nyilván nagyon nagy kihívás, egyszerűen matematikailag a nap 24 órájában ezt így összeegyeztetni. De olyan munkatársak vesznek körül, akik ilyenkor tisztában vannak azzal, hogy át kell vállalni bizonyos terheket. Nem egyszerű, de aztán tényleg az lenne az abszurd, ha én nyafognék.
És ez utána valamikor letehető? Azt szokták mondani, hogy a színészt este fél 10-kor leszúrják a színpadon, aztán 10 órakor otthon vacsorázik a feleségével. De ott már kiiktatható a színház? Különösen, ha valaki igazgat és rendez és játszik is? Át lehet vagy át is kell zsilipelni?
Át kéne zsilipelni, de egyelőre nem megy.
Különösen úgy, hogy azért a családban a felesége és a két lánya szintén színészek.
Igen és a fiam pedig filmrendező.
Igen, ő is kötődik ehhez.
Enyhén szólva, igen. Hasznos képesség elengedni tudni aznapra a dolgokat. Színészként nyilván az ember ezt már megtanulta, meg amíg a gyerekek kicsik voltak, olyan nagy döntési helyzetben sem voltunk. Hazamentünk, és akkor kész, az élet azt megoldotta…
Ők ezt a zsilipet megnyitották.
Igen, ezzel nem volt probléma, azonnal legóztam vagy mesét olvastam. Színészként van egy lecsengése nyilván, de én nem szeretem azt, aki a közértben is hordozza magával az otellói indulatokat. Csodálatos szakma, egy egész különleges helyzet, ahol az ember a saját testét és a lelkét használja, de attól még szakma, és persze, ugyanúgy, mint minden megszállottat, pont annyira kell, hogy foglalkoztasson. Nyilván egy orvos is, ha hazamegy, akkor megpróbálja elengedni magát, de ha aznap megmentett valakit vagy megszületett valaki, egy nehéz helyzetet megoldott, azt nyilván viszi. Most a fájdalmas részét nem kívánom ide rángatni. Mindenki, aki megszállottan teszi a dolgát, az tovább él vele, de praktikusan valóban kell üresjáratokat teremteni. Megpróbálok kerékpárral járni, kutyámmal futni és tagadhatatlan, hogy amikor semmi nem megy, akkor nézek filmeket, az is része az életemnek.
A filmekről egy dolgot meg kell kérdeznem. A Facebookon van egy csoport, úgy hívják, hogy Százezren az Üvegtigris 4-ért.
Ezt nem tudtam.
Igaz, csak 80 követőjük van, de a csoportnak ez a neve. Lesz Üvegtigris 4?
Ha százezerig jutnak, akkor mindenképp. Nem akarom ezt elviccelni. Szerintem fontos, szép dolgokról tudnánk beszélgetni, önmagában az eltelt húsz év lírai humorokat tudna szülni, hogy egy ilyen közösségre hogyan hatottak az elmúlt évtizedek. Alapvetően az írón múlik természetesen. Játszunk rendszeresen a gondolattal, leülünk, beszélgetünk róla, kicsit félünk is újra nekifogni. Van mondandóm ezzel kapcsolatban. Ha az író is úgy érzi, hogy tud csatlakozni ehhez a mondandóhoz, akkor lehetséges, ha ő úgy érzi, hogy ezzel nem tud azonosulni, akkor nem. Mindenáron nem. De én is folyamatosan érzek egy ilyen nyomást az utcán járva. Nagyon kellemes érzés természetesen, de csak akkor érdemes nekifogni, hogyha valami újat tudunk vele mesélni ugyanerről a csapatról vagy akár stílusában egy kicsit megbolygatva az egészet. Most ezen pillanatban nincs terítéken.