Milyen Budapest így 2019 elején arculatát, városképét vagy akár szerethetőségét tekintve?

Európa egyik legfiatalabb fővárosa, 1873-ban egyesült három nagyobb városrész és tízes nagyságrendű falu. A Közmunkák Tanácsa Podmaniczky báró útmutatásai alapján egy hatalmas karmesteri pálca beintésére hihetetlen fejlődés indult, lényegében ennek a hagyományaiból élünk ma. Azért lett ez a város annyira népszerű, mert elképesztő adottságokkal bír, gyönyörű történelemmel.

Mitől egyedi Budapest arculata?

Az a nagyvonalúság, amely urbanisztikailag Budapesten létrejött, olyan spirituális háttérrel bír, ami rabul ejt. Ez a szellemiség még az átlagembert is magával ragadja. Egy olyan embert pedig, aki ebben a városban él és dolgozik, és igyekszik a nagy építészpályákat is követni, pedig kimondottan felelősséggel terheli.

Van egy szellemisége Budapestnek, ez a szellemiség változatlan, nem tudtuk egyelőre még elrontani, bár mindent megtettünk.

Ez már az élhetőség?

Pontosan. Azért ne felejtsük el, az emberek még nincsenek annyira elromolva, mint a nyugat-európai városokban, ahol családok már nem szállnak föl a metróra két gyerekkel, hanem külön kocsiban utazik az anya az egyikkel és az apa a másikkal, mert félnek, egyszerűen más hangulata van már a városnak, nincs bizalma az egyik embernek a másikban. Ebben még naivak vagyunk. Én nem mondom, hogy hosszú távon Budapest meg fogja tartani ezt a befogadókészséget, de általában véve az emberek szerintem sokkal nyitottabbak. Nem tudom, meddig tart ez a turistaáradat-befogadás, de az biztos, hogy a város egyelőre jól reagál rá.

Megfogalmazható az, hogy mitől lesz élhető egy nagyváros? Mi az, amitől jó ott élni, lakni, dolgozni? Amitől szerethető?

Egy akusztikai szemponttal fogok élni. Ma nem tudjuk megmondani még épületfizikai szempontból, hogy mi az a terembársonyos hangzás, halljuk ösztönösen, de fizikailag nem tudjuk leírni. Vannak mutatók nyilvánvalóan, a tömegközlekedés, az egészségügyi ellátás, az, hogy hányszor vágnak át egy étteremben, hogy hány maffiózó taxis rohangászik. Ezekből össze lehet rakni egy Excel-táblázatot, de a lelkét egy városnak így nem lehet megközelíteni. Tehát

vannak materiális tényezők, és ebben Budapest nem áll rosszul, és vannak spirituális tényezők, amiben szerintem Budapest a világ egyik legjobb helye.

Ilyen miliő, amit Budapest megteremtett ezalatt a 140 év alatt, nagyon kevés helyen van.

Jó tíz évvel ezelőtt született az ön által jegyzett Kiáltvány Budapestért, és ebben azt írja, hogy a belvárosi autópályákkal, a gyalogos közlekedés kiiktatásával lényegében kitiltottuk a városlakókat az utcákról, az autók és az ember csatájából az autók kerültek ki győztesen. Ez érvényes tíz év elteltével is?

Nem változott semmit. Azt mindenki megérti, hogy egységnyi autónak a Rákóczi úton el kell mennie. Ahhoz, hogy ezt biztosítsák, levették a villamost és kiirtották a fákat. Senki sem gondolta azt végig, hogy a város turisztikai megjelenése egy ilyen főútvonal autópályává alakításával rossz döntés. Senki sem meri bevállalni, hogy a felüljárókat elbontja a belvárosban, hogy elmagyarázza, hogy a négysávos útból egyszer egysávos lesz, és úgyis lesz ott piros lámpa.

Amit Zoboki Gábor mond, az az, hogy nem a városban kell ezt a forgalmat megfogni, hanem meg kellene határozni azt a gyűrűt, ameddig az autóval érdemes menni...

Igen, csak most ugye az a szerencsétlen helyzet van, hogy tömegközlekedési tengelyek is a a belvároson haladnak keresztül.

Nekünk nincs Károly-hidunk, ott a Lánchíd, nem akarjuk megérteni tíz éve, hogy le kell zárni, a Lánchíd, azon átmehet a régi vicinális földalatti föl a Királyhágó térig vagy a várba.

Erre vonatkozóan önöknek voltak terveik, a kisföldalattit meghosszabbítanák és az menne át a Lánchídon, összekötve a pesti belvárost a budai várral.

Ennél olcsóbb metrót nem is tudna elképzelni az ember. Följönne a térszínre egy gyönyörű millenniumi műtárgy, amely reprezentálná Budapestnek azt a csúcskorát, amikor a kontinensen először csináltunk földalattit. Végre gyalogosítanánk a belvárost. Miért engedtük meg, mikor a rakpartot átépítettük, hogy a Széchenyi téren fölkanyarodjanak az autók? Normális városok nem engedik meg, hogy a célforgalom bejöjjön a belvárosba. Ilyen alapvető döntéseket sem tudunk elfogadtatni. Ha úgy döntünk, hogy a belváros és a budai vár legyen gyalogos, akkor

nagyon kellene egy erős politikus, aki azt mondja, hogy nincs a várban egyáltalán autóforgalom. Maga szerint ezt ki meri ma valaki mondani?

Jó értelemben vett víziók is kellenek, és nemcsak mérnöki számítások egy asztalnál?

Ez hiányzik a legjobban. Tele vagyunk praktikus műszaki megoldásokkal. Ezeknek az az együtteséből viszont nem áll össze egy város. Magyarán: én mindig azt állítom, hogy téves az a posztkommunista szisztéma, amit ma mi építészek használunk, hogy előre meghatározzuk adott területek beépítési paramétereit, funkcióját, zöldfelületi mutatóit anélkül, hogy leraknánk egy nagyon tiszta városi funkciórendszert, amely az örökségünkből adódik.

Ehelyett mi tulajdonképpen pulóvereket horgolunk foltokból.

Kellene egy összvárosi beszélgetés, amire rengeteg külföldi példa van. Nem fél évről, nem négyéves politikai mókuskerekekről beszélünk, hanem hosszú távú, független, szakmai alapokon zajló városbeszélgetésről, ahol az író, a balettművész, az építész, a közlekedéstervező, a gasztronómiai szakember mind bedobálja a saját ötleteit. London úgy hívja, hogy a testamentum, és olyan dolgokat döntenek el, hogy nincs egyirányú utca, mert az egyirányú utcában fölgyorsul a forgalom. A diagnosztikát meg kell csinálnunk, amin nem estünk még túl. Ahhoz, hogy egy építész el tudjon kezdeni dolgozni, ennek a szakmai grémiumnak dolgoznia kéne minimum egy évet. Ezt én rendszerváltásnak hívom, mert a rendszerváltás óta ilyen típusú nagy stratégiák nem készültek, mert ezeket a dolgokat nem bírja a négyéves ciklus elviselni. Mi ilyen gyorslövöldében vagyunk Budapest döntéseit tekintve, és ez szerintem a legnagyobb baj, mert mikor már kész a ház derül ki, hogy a MÜPA-ba nem lehet behajtani, hogy a térre nem tud felállni egy nagyköveti autó, hogy a tűzcsap rossz helyen van. Ezek az elhamarkodott döntések végül is előbb-utóbb egy másik nagyon drága folyamatot hoznak létre. Még mindig olcsóbb megtervezni valamit és utána esetleg azt mondani, hogy kuka, mint elkölteni utána milliárdokat egy olyan beruházásra, amire azt mondjuk, hogy ez mégsem jó.

Kinek lenne a feladata víziókat alkotni Budapestről?

Mi létrehoztunk a főépítészség intézményét. A főépítész innentől kezdve egy városmenedzser, egy polihisztor, aki legalább annyira közlekedéstervező, mint amennyire építész. Ha ez a főépítész nagyon erősen a politika befolyása alatt dolgozik, akkor szerintem nem tudja ezeket a vérbő elképzeléseket felvetni, mert mindenki megijed.

Lánchídról levenni a forgalmat? Megőrültetek?! Ehhez kell a bátorság.

Többször beszélt és írt is arról, hogy a városnak vissza kellene szereznie valamilyen formában a kezdeményezőkészségét.

Ez egy hosszú, participatív munka. Ma Budapest föl van darabolva kerületekre, bizonyos érdekek egymás ellen mozognak, holott – nagy politikusok szokták mondani – mindenki ugyanabban a zsebben turkál. Legelőször azokat az embereket kell megkérdezni, akiknek van kedvük egyáltalán a városról beszélni. Én azt látom, mikor egy-egy házunk elkészül, mondjuk, most a Nemzeti Táncszínház, akkor az az embereket érdekli. Fel kell kelteni az emberek érdeklődését, hogy mitől jobb egy város, elmondani azokat a hatásmechanizmusokat, ami Európában az ilyen történeti ízű városoknál gyakorlat. Abban a pillanatban ki fognak nyílni olyan csatornák, amelyekről nem is tudtunk.

Óhatatlan az lehet az ember érzése, hogy a város legtöbb szakaszán elvették a Dunát a budapestiektől. Visszaszerezhető a Duna valamilyen formában?

Igen, de ez egy árvízvédelmi és tömegközlekedési probléma is. Ha a villamost lesüllyesztjük az alsó rakpart szintjére, abban a pillanatban kiszabadul a fölső rakpart és ott ki lehet ülni meginni egy kávét. Egy olyan városban, mint Budapest, ahol ilyen mágikus ereje van a Dunának mint a város főutcájának, ez egy megoldás. De nem az a megoldás, hogy az alsó rakpartról, ami artéria rangú közlekedési intézmény, levesszük a forgalmat, mert akkor tényleg bedugul a város. Közben a mértékadó árvízszint évről évre nő, és ez összefügg az egész rakpartproblematikával. Komplex feladatról van szó, és nagyon megoszlik a szakértők véleménye.

Ha az a cél, hogy élő belvárosunk legyen, akkor sajnos az autóforgalmat el kell távolítani.

De nem úgy, hogy megbénítjuk a várost, hanem létrehozzuk ezt a bizonyos P+R gyűrűt. A Budaörsről érkező forgalom P+R parkolója reggel 7 órára megtelik. Ez egy elég pontos statisztikai adat...

És a pesti oldalon hasonló a helyzet.

Ez mind-mind probléma. Elvi döntések kellenek, utána lemolyolja a szakma, hogy ezt hogyan kell praktikusan megoldani, de nagyon bővérű, nagyon tiszta elveket föl kéne rakni, és akkor ez a térkép egy pillanat alatt puzzle-szerűen összerajzolható lenne.

Beszélgettünk ötletekről, víziókról, álmokról, de az építészetben ugyanakkor meg ott vannak a milliméter pontosságú tervezés szabályai és a precíziós számtan. Ez mindig összeegyeztethető?

A szakmánk kettősségére hívja fel ez a kérdés a figyelmet. Például eldöntjük, hogy a déli városrészbe építünk egy nemzeti hangversenytermet, és elkezdik keresni a megfelelő helyet, és rátalálnak egy olyan telekre, amely egyébként parkolóháznak lett urbanisztikailag előállítva és a tetején 75 százalék zöldfelületet kell csinálni. Nincs a világon az a kulturális intézmény, amelynek a teteje 75 százalékban beparkosítható, tehát kap az ember egy feladatot, de már addigra bizonyos alapvetések eldőltek egy meghatározott városrészről, és

a mai napig a millenniumi városközpont befejezetlensége az urbanisztika és az építészeti szakma párbeszédének a hiányát tökéletesen mutatja.

Ha koncerttermet tervez az építész, akkor egy kicsit karmesternek kell lennie? Ha táncszínházat tervez, akkor egy kicsit táncosnak, ha meg kórházat, mint ahogy most majd az új centrumkórházat tervezik, akkor egy kicsit orvosnak?

Pontosan így van. Vannak a mi vágyaink, amit formailag, esztétikailag megálmodunk, és vannak a kegyetlen előírások, hogy ne szakadjon le, hogy legyen benne friss levegő, hogy a beteg ágya beférjen a liftajtón. Ahhoz, hogy például Zoboki Gábor ezeket a reáliákat jól tudja, rengeteget kell tanulnia, mert ő inkább a másik, humánabb oldalnak a képviselője. Egy MÜPA-nál azért egy operarendezővel, egy állatszelidítővel, aki új cirkuszprodukciót csinál, le kell ülni, mert különben az ember nem érti meg a feladatot. Nincsenek olyan könyvek, amiből egy hangversenyterem tervezését mint egy receptet el lehetne olvasni. Nincs ma Magyarországon például kórháztervezői szakma,

az építészeknek gumós zápfoguk van, mindent kell tudni csinálni, a lakóháztól egészen a templomokig.

Az építészségnek ez a fajta polihisztorsága egy örök dolog. A kórháztervezésnél, elárulom, nemcsak az orvostechnológusokat kell megkérdezni, hanem olyan embereket is, akik most már más módszerekkel, az új világ szellemében gyógyítanak.

Ez így történik a centrumkórház tervezésnél is?

Nem tudom, a többi kolléga mit csinál. Én biztos, hogy elmegyek minden olyan emberhez, aki azt mondja, hogy az onkológia ma már nemcsak a méregivásról szól. Az orvoslás nem arról szól ma már szerintem, hogy valaki bemegy hulla betegen és átadja a testét egy embernek, aki majd felír egy gyógyszert, hanem ez egy közös akció. Az építészet is egy közös akció.

Ez az építész szemszögéből mit jelent?

Például, hogy vannak olyan termek, ahol az ember, ha halálos beteg és tudja, hogy két hét múlva meghal, mondjuk, be tudjon menni egy koncertre. Vagy találkozzon a hozzátartozóival olyan körülmények között, ami méltó, vagy le tudjon ülni az orvosával, és ne a folyosón egy véres köpenyben mondják meg neki, hogy két hét. Ez komplex, holisztikus látásmódot igényel, és

ha nincs park és nincs mókus, akkor már megette a fene azt az egész kórházat.

A kivitelezői munkában az építész feladata meddig terjed?

Az építészet valahol kommunikáció is, és nagy probléma, hogy az építész- meg a mérnöktársadalom nagyon keveset beszél arról, hogy ő mit csinál. Nekem meggyőződésem, ősi ügy az, hogy

a kommunikációval át kell hidalnom a három egyetemi diplomás ökológus és a nyolcelemis kőműves közötti intellektuális különbséget.

Van építész, aki fölmegy a tetőre az ács mellé, és meg akarja érteni, és van, aki hófehér köpenyben szépen ül és rajzolgat. Mind a kettőnek valószínűleg van eredménye. A fehér köpenyben rajzolgatónak biztos, hogy kell egy fordító. Én szeretem a beton szagát, én nem a rajzokért rajzolok házat.

Tehát akkor fölmegy az állványra?

Nekem ez a turizmus. Óriási élmény fölmenni egy bambuszállványra Kínában,onnan ránézni a városra, és látni, hogy papucsban dolgoznak Belső-Kínából odahívott, semmilyen nyelven nem beszélő egyszerű emberek, és megépítenek egy elképesztő kulturális központot, mert van mégis valamilyen szellemi erő, ami ezt összetartja.

Aki elhagyja a matériát, és csak a rajznak él, az nyilván utópisztikus gondolatokat ad a kollégáinak, de abból nem lesz ház.

Én hiszek a használható házban. Akkor vagyok boldog, ha a Nemzeti Táncszínházban Kiss János, a Győri Balett vezetője odajön hozzám, hogy csináljunk egy képet a színpadon a táncosaival, mert mindenki úgy érzi, hogy ez a ház az övé. Szerintem iszonyú fontos, hogy a habarcsokkal ugyanannyit foglalkozzak, mint Budapest szerkezetével.

Milyen most az a szakembergárda Magyarországon, amellyel például önök dolgoznak?

Fantasztikus! Van egy árnyékvilág, amelyik a mai napig tartja a szakmai hitelét, és még mindig megvan az a bádogos, az az asztalos, akit, ha az ember kettőt telefonál, megtalál. De a nagy házaknál ez a fajta személyesség eltűnt. Ma nem látom az építőiparban ezt a spirituális elemet, de nem igaz, hogy mindenki elment meg máshol dolgozik, szerintem minden munkára meg lehet találni a megfelelő embert. Most egy kicsit nehezebb helyzetben van az építőipar, mert sokkal többet kell csinálni. De mint minden, utána balanszot teremt.

Javában tart az Operaház felújítása, ez is az önök irodájának a nevéhez fűződik. A korhű állapot visszaállítása a cél?

Igen, beszélünk folyamatosan a jövőről, de ugyanakkor időben vissza is kell menjünk. Annál nagyobb izgalmat nem tudok elképzelni, mint mikor az embernek Ybl Miklós csúcsalkotásában az alkotói mechanizmust is meg kell értenie, meg azokat az ihlettörténeteket, ahonnan ő merített. Ybl Miklós eredeti tervei nincsenek meg. Három tervváltozatot készít a Magyar Állami Operaházra, és folyamatosan változtatták a költségvetés és a színházi tragédiák függvényében. A bécsi Ringtheater négy évvel az opera megnyitása előtt égett le, és ezért lett teljesen más a nézőtér és a zenekari árok elrendezése, mint az ő eredeti tervén. Legegyszerűbb példa: azért van két járás az Operaház nézőterén, mert Yblnek nem engedték meg, hogy 12-13 szék legyen egy sorban, mert a nézők nagy része a sorokból nem tudott kijutni a Ringtheaterben.

Most a nézőtér meg fog változni aszerint, ahogy Ybl elképzelte?

Igen, ahogy eredetileg elképzelte, és amit nem csinálhatott meg. Bele kell menni ilyen hallatlan izgalmas kérdésekbe és

Ybl Miklósnál yblmiklósabbat kell csinálni most,

mert a három átépítés mind csak rontott az eredeti hagyományokon.

Igaz, hogy még egykori számlákat is átnéznek, hogy milyenek lehettek a drapériák vagy a díszítőelemek?

Több művészettörténész járja a Pesti Napló, az Operaház legfurcsább irattárait, hogy megtudjuk, hogy milyen színű volt az a bársony, ami fönn volt, mert csak fekete-fehér kép van. Marad a számla, amire rá van írva, hogy szín.

Összeegyeztethető a korhűség a korszerűséggel?

Igen, a hagyomány megváltozott, az énekes teljesítőképessége megváltozott, a zenekari hangszerek megváltoztak. Ez az ethosz, ez a küldetés az öreg házaknál valóban kettős. Egyrészt meg kell feleljünk egyfajta örökségvédelmi kérdésnek, de meg kell változtatnunk sok mindent. Ez egy óriási elméleti vita, hogy mi berakjuk-e a XXI. századot rezzenéstelen arccal egy történeti térbe, vagy megpróbálunk Ybl fejével gondolkodni, és azt kérjük, hogy

„Miklós bácsi, ülj mellénk, 2019 van, hogy csinálnád meg a mai technológiával a házadat?”

Milyen lesz vagy lehet a vár a következő 15-20 évben? A Hauszmann-program meghirdetett célja az, hogy a vár több legyen, mint turisztikai látványosság és az emberek mindennapjainak is a részévé váljon.

Buda volt mindig is a spirituális, szakrális és politikai képviselője a magyarságnak, utána jött a XIX. század és a Hősök terével létrehoztuk a város civil főterét, aztán azzal, hogy a budai várból leköltözött a politikai vezetés és az adminisztráció a Kossuth térre, tulajdonképpen kiürült a várnak ez az üzenete. Azért épült ott az első színház, azért zongorázott ott Beethoven, azért van ott a Mátyás-templom, mert valami miatt az a hely nekünk fontos. A 30-as években magyar akropolisznak Szent György tér, én mindig azt mondom, a nemzet főtere. Itt volt a Mátyás-Holubár csata, itt fejezték le Hunyadi Lászlót, minden városban csak egy ilyen tér van, és nálunk az a Szent György tér. És a háború utolsó hónapjainak a pusztítása óta nem tudtunk vele mit kezdeni. Én nyilvánvalóan a díszletnek nem vagyok pártján, és ezt a Karmelita kolostorral be tudtam bizonyítani, itt is jól kell balanszírozni a történelmi tisztelet és a korszerű elvárások között.

A budai vár akkor kapna méltó helyzetet, ha a Szent György tér visszakapná ezt a szakrális karakterét, tehát hogy ott semmi nincs, ott csönd van, az egy szent hely, mint az Akropolisz Athénban, ha kinézek a házak között, csak a horizontot látom. Ez szerintem egy fantasztikus lehetőség.

A palotaépületben, ahol most ott állnak tízezrével a négyzetméterek és amely alkalmatlan képzőművészeti kiállításra, ki kell találni, mi legyen. Egyrészt helyet adhatna az állami reprezentációnak, lehetne a nemzet díszterme, ahol a Kossuth-díjakat adhatnák át, és mellette lehetne egy modern történelmi kiállítás, ahol nemcsak a magyarok, hanem a külföldiek is megtudják, hogy tulajdonképpen mi kik vagyunk.