„Vagyonadót a milliárdosoknak!” Kevés politikai szlogen működik ilyen jól. Erkölcsi egyszerűség, világos ellenségkép, taps a közönség soraiból. A gond csak az, hogy ahol a vagyonadót tényleg megpróbálták komolyan bevezetni, ott a történet rendszerint rosszul végződött. Jó esetben maradt egy üres kampányígéret. Rossz esetben nekimentek a megvalósításnak, és az állam, a gazdaság, sőt néha az alkotmánybíróság mondta ki a halálos ítéletét.
A vagyonadó, amely felfalta a saját hitelességét
A francia ISF évtizedekig a „szolidaritás” szimbóluma volt: éves adó a nagy vagyonokra, progresszív kulccsal, a gazdagokra célozva. Papíron. A gyakorlatban a rendszer annyira bonyolult lett (ingatlan, értékpapír, üzletrész, erdő, műkincs, mind más szabállyal, mentességgel), hogy egy sima nyomtatvány-módosítás után látványosan „eltűnt” a bevallott vagyon egy része. Nem azért, mert hirtelen elszegényedett a francia elit, hanem mert lazább lett a nyilvántartás, és a szürke zónában maradt, ami tudott.
Közben felépült a narratíva a fiskális kivándorlókról. Tehetősek költöznek Belgiumba, Svájcba, Londonba. Az ISF a teljes adóbevétel töredékét hozta, miközben a francia politika egyik legtoxikusabb vitatémája lett.
Macron végül 2018-ban gyakorlatilag beismerte a kudarcot. Az ISF-et kivégezte, helyette csak ingatlanvagyonra vetett ki szűkebb adót. A szolidaritás jelszava megmaradt, a vagyonadó lényege viszont a múlté lett.
Hatvan év vita pár rúpiáért
India 1957-ben vezette be vagyonadóját, és 2015-ben adta fel. A törvény elvileg luxusvagyonokat célzott. Ingatlant, ékszert, autót, jachtot. A gyakorlatban minden egyes ingatlannál, műtárgynál, gyémántnál meg kellett becsülni a piaci értéket, amiből véget nem érő viták, fellebbezések, perek lettek.
A végjáték kiábrándítóan prózai. A bevétel a személyi jövedelemadóhoz képest elhanyagolható volt, miközben a rendszer fenntartása egész iparágat tartott el értékbecslőkből és adóügyi jogászokból.
A kormány végül megértette, hogy nem éri meg a sok hűhó. Maradt egy egyszerűbb pótlólagos jövedelemadó-kulcs a magas keresetűekre. A nagy igazságtételből adminisztratív zsákutca lett.
Az alkotmánybíróság kaszája
Németországban nem az adókulcs ölte meg a vagyonadót, hanem a statisztika. A rendszer a hatvanas évek szintjén befagyasztott ingatlanértékekre épített, miközben az értékpapírokat nagyjából piaci áron vették figyelembe. Két azonos nettó vagyonú háztartás tehát egészen más terhet viselt attól függően, hogy téglában vagy papírban tartotta a vagyonát.
Az alkotmánybíróság 1995-ben kimondta, hogy ez a különbségtétel sérti az egyenlő bánásmód elvét. A politikának választania kellett volna. Országos újraértékelés, teljes rendszer-átépítés, vagy a vagyonadó csendes elengedése.
Az utóbbit választották. A vagyonadó törvénye formálisan ma is létezik, csak éppen nem szednek be keretében semmit. A politikai szlogen fennmaradt, az intézmény kiürült.
Egyszeri vagyonadó
A Covid alatt Argentína egy egyszeri szolidaritási hozzájárulással próbálta megadóztatni a nagyon gazdagokat, kivetve a sarcot nemcsak belföldi, hanem külföldi vagyonra is. Ambiciózus cél, gyenge információval megtámogatva. Egy olyan ország szeretett volna globális vagyon-adatbázisra építeni, amelynek évtizedek óta gondja van a tőkemenekítéssel és az offshore számlákkal.
A törvény szövege zavaros volt, alapfogalmak nem voltak rendesen definiálva, a visszamenőleges hatály és a külföldi vagyonra rakott extra terhek pedig özönnyi pert indítottak.
Végül néhány tízezer adózóról beszéltünk egy 45 milliós országban. Azaz hatalmas politikai vihart kavartak egy meglehetősen szűkös adóbevételért.
Amikor két vagyonadó is kevés
Spanyolországban már létezett regionális vagyonadó, amikor a központi kormány 2022-ben bevezetett egy országos szolidaritási adót a nagy vagyonokra. A két vagyonadó részben ugyanarra a vagyonra vonatkozott, ám külön szabályokkal, eltérő mentességekkel, bonyolult beszámítási mechanizmusokkal.
A régiók (különösen Madrid) azzal érveltek a vagyonadó ellen, hogy a központi kormány megkerüli a fiskális autonómiájukat, ráadásul kétszer adóztatja ugyanazt a vagyont.
Közben az is kiderült, hogy a nem rezidensek kezdetben nem kapták meg ugyanazt az általános adómentes sávot, mint a rezidensek. Ezt utólag kellett rendelettel kijavítani. Jogászoknak aranybánya, az adózónak rémálom.
Mi a közös a történetekben?
Ha lehántjuk a politikai mázat, ugyanaz a minta rajzolódik ki.
Nehéz a nyilvántartás. Az államnak tudnia kellene, ki mit birtokol és hol – Indiában, Spanyolországban, Svájcban ez önmagában külön hatósági univerzum.
Bonyolult az értékelés. Az ingatlanoknak, a nem tőzsdei cégeknek, a műtárgyaknak, az erdőknek évente újra és újra ki kellett számítani a piaci értékét. Németországban az ingatlanok alulértékelése döntötte be az egész rendszert, Franciaországban a főlakás-kedvezmény és a műkincs-mentesség torzította a képet.
Az offshore vagyon nehezen látható és adóztatható. A vagyon legfelső rétege jelentős részben adóparadicsomokban parkol. Argentína példája mutatja, mit jelent globális adót tervezni lokális információval.
Komoly költség és jogi kockázat. India hat évtized után bevallotta, hogy a vagyonadó több problémát okoz, mint amennyit megold. Németországban az alkotmánybíróság, Spanyolországban és Franciaországban a bíróságok és jogviták jelölték ki a határokat.
Likviditási gondok. Nem mindegy, hogy valaki bankszámlából vagy tőkéhez kötött vagyonból fizeti az adót. Norvégiában cégtulajdonosok kényszerülnek extra osztalékra, Franciaországban nyugdíjasok ülnek papíron milliárdokat érő lakásokban, készpénz nélkül.
Kivándorlás. Akinek tényleg nagy vagyona van, az országot is könnyebben vált. Norvég, francia, spanyol példák mutatják, hogyan költöznek adózók Svájcba vagy más, enyhébb rezsimek alá.
Szlogen vagy komoly adópolitika?
A vagyonadó tehát nem egyszerűen egy a gazdagokra kivetett igazságos adó. Aki komolyan fontolgatja, annak országos vagyonmérleget kell vonnia, és évente újraértékelnie milliónyi eszközt. Át kell világítania az offshore struktúrákat, és közben túlélni az alkotmánybíróságot, a bírósági pereket, a tőkekivonást és az adminisztratív káoszt.
Kijelenthetjük tehát, hogy a vagyonadó jó esetben csak egy kampányfogás. Olyan jelszó, amelyet a plakáton könnyű szeretni, de a pénzügyminisztériumban már senki nem fogja komolyan venni.
Rossz esetben viszont nekimennek a megvalósításnak. És akkor kezdődik az igazi káosz. Bonyolult és átláthatatlan adórendszer, jogbizonytalanság, menekülő adózók. Miközben a költségvetésben mindez csak kerekítési hiba lesz.
A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense