E sorok írója is bírálóként működött közre a Pannon Bormustrán, ezért megkísérli felvázolni, miért fogalmazta meg az egyik lengyel zsűritag azt a szélsőséges véleményt, miszerint a csúcsbornak kikiáltott magyar vörösök többsége "ihatatlan borszörny". A nem túl hízelgő véleményt a Művelt Alkoholista blog ismerteti.
A magyarok által istenített vörösborok esetében a lengyel zsűritag szerint "az alkoholszint elérte a 15 százalékot (néhány esetben 16 százalék szerepelt a címkén), a szőlő kései szüretből származott, és annyira túlérett volt, olyan alacsony savakkal, hogy inni nem lehetett, legfeljebb kortyolgatni, és jobban hasonlított egy fekete áfonyás Bacardi Breezerre, mint borra."
"A magyar bort dicsérni nem kell félnetek, jó lesz"
A verseny után a fentiekhez képest meglehetősen eltérő módon nyilatkozott két másik külföldi zsűritag, két "Master of Wine" (MW) képesítéssel bíró hölgy. Az ő értékelésüket idézte az InfoRádió Hordóminta magazinjának június 9-i adása: elmondásuk szerint a magyar borok minősége évről évre javul, jól kifejezik a termőtájat, és ráadásképpen ár-érték arányuk is kitűnő.
E sorok írója sem tapasztalt kirívó gyalázatot az elébe kerülő minták elbírálása után. Az a bizottság, amelynek én is a tagja voltam, mintegy 180 bort minősített a verseny három napja alatt, és ezek hozták azt a nívót, amely a Pannon Bormustrától elvárható. Bővebben kifejtve ez annyit jelent, hogy a bírált borok egy jelentős hányada átlagon felüli minőséget képvisel, a továbbiak pedig a "jó közepes", illetve esetenként az "erősen átlagos" osztályba voltak sorolhatók.
Pontokban kifejezve ez annyit tesz, hogy a nagyon jó borok 86-87 pontot, vagy ennél magasabb értékelést kaptak a 100 pontos bírálati rendszerben. A "jó átlag" pontjai 79-80 és 85 közé húztak, a 79 alattiak pedig a nem túlzottan emlékezetes kategóriát testesítik meg.
Én a három bírálati napból kettőn írtam fel pontosan magamnak is a bírálati lapokra bevésett pontjaimat. Személyes statisztikám tehát erre a két napra vetítve: 30 bor kapott tőlem átlagon felüli pontszámot, 55 tétel "jó közepes" osztályzatnak megfelelő pontot érdemelt, és 17 bort minősítettem 78 pontra, vagy az alá.
Pontszámaim alapján tehát túl sok kifogás nem emelhető a borok színvonalát illetően. A verseny végeztével néhány hazai és külföldi zsűritaggal egyeztettük az általunk adott pontokat, és ebből határozottan az derült ki, hogy alapvetően eléggé megegyezően "fogott a ceruzánk".
Pozitívan emlékezik meg blogjában a borokról Gazda Albert is, aki az egyik napon szintén a 2-es bizottság tagja volt.
"A magyar bort dicsérni nem kell, félnetek jó lesz"
Hol történt a baj, avagy miért alakult ki a lengyel bírálóban az általa publikált lesújtó kép?
A dolognak legalább két oka van. Az egyik egy nagyon prózai tényező: ki melyik bizottságban ült? Engem a szerencse a 2-es számú bizottságba ültetett, míg a csalódott lengyel kollégát az 1-es zsűribe sodorta a sors. A borok véletlenszerűen kerülnek egyik vagy másik bizottságba, és ez a véletlenszerűség most inkább a 2-es számú csapatnak kedvezett.
Elég csak annyit megjegyezni, hogy a három kategória (fehér, vörös, édes) legmagasabb átlagos pontot elérő bora kivétel nélkül a 2-es bizottságnál járt, de az 1-es zsűri néhány tagja a helyszínen is panaszkodott időnként arra, hogy az általuk bírált borok színvonala nem minden esetben szárnyal a kellő magasságban. (Igaz, többnyire a fehérborokat kritizálták, semmint a vereseket.)
Azt már a két MW idézett értékelése is jelezte, hogy a két bizottság esetleg némiképp eltérően látja a helyzetet. A 2-es zsűrit erősítő Caroline Gilby ugyanis lelkesültebb mondatokkal értékelt, mint a borok egyensúlyának és gyümölcsösségének időnként előforduló hiányosságát felhánytorgató Angela Muir, aki bizony a dühös lengyel kollégához hasonlóan az 1-es bizottságban tevékenykedett.
Tiéd a vár, kié a lekvár?
Az "egyesek" tehát némileg több olyan bort kaphattak, amelyben esetleg nem volt tökéletes a harmónia. Ennek azonban különböző a megítélése, és a lengyel bíráló értékelése vélhetően az egyik szélsőséget képviseli.
Tény, hogy manapság egyre kevesebben szeretik a "lekváros" borokat, vagyis azokat a tételeket, amelyek a magas alkoholnak (is) köszönhetően édeskés hatásúak, akár annak ellenére, hogy analitikailag nulla körüli érték a maradékcukor-tartalmuk.
Az ilyen borok megítélésének hazai és nemzetközi gyakorlata meglehetősen eltérő. Többnyire senki sem rajong már ezekért a tételekért, ám míg egyesek "csupán" azzal fejezik ki nemtetszésüket, hogy 93 pont helyett 90, vagy 89 pontra értékelik ezeket, más bírálók esetleg a harmónia, az egyensúly hiánya miatt sokkal alacsonyabb pontszámmal büntetik a "lekvárkirályokat".
A magyarországi gyakorlat többnyire a megengedőbb irányt követi, bár egyre többen megfogalmazzák, hogy ki kellene keveredni ebből a borkészítési zsákutcából, még akkor is, ha sok hazai fogyasztó rajong az ilyen "kövérkés" borokért.
Az InfoRádió bormagazinjának, a Hordómintának néhány hete egy meghatározó szekszárdi borász, Heimann Zoltán nyilatkozta, hogy a klímaváltozás hatására az ő borvidékükön is kihívást jelent a leszüretelt szőlők magas mustfoka, hiszen ennek következtében a kierjedt borok alkoholfoka is a jóval magasabb a korábbinál.
Szerző: Kovács András István