A britek ősei nem futamodtak meg a nehézségek elől - ha főzni kellett. A csalán csípős leveleit árpaliszttel, sóval és vízzel keverték össze, majd párolt húshoz adták, és gombócot formáltak belőle.
Amikor éppen nem csalánt ettek, akkor sünre vadásztak. A sünt kizsigerelték, valószínűleg fűszerezték, majd a húst megszárították. Ezután agyagba zárták vagy fűvel beburkolták, majd nyílt tűzön megsütötték.
Időszámításunk előtt 5000 körül azonban az árpakenyér volt a leggyakoribb étel. Háromezer évvel később már elterjedt a füstölt hús és hal, a szalonna és a tej, de csak a rómaiak, majd a többi számtalan hódító nép "adományai" révén alakult ki a változatos angol konyha - figyelmeztet a kutatást vezető Ruth Fairchild.
A rómaiak ismertették meg a helybéliekkel az édességeket és szoktatták rá őket az órákig tartó lakomákra.
Az 1. századtól kezdve lett a fogások alapja a garum - apró tengeri halak, leginkább a tintahal zsigereiből és véréből készített pikáns mártás - és a liquamen (sós halból főzött fűszeres lé). Érdekes, hogy egy sor ma is népszerű étel származik ebből az időből. "Magunk is meglepődtünk, milyen régiek a hagyományos ételeink" - tette hozzá a kutató.
A húspudingot is kedvelték nyolcezer éve; a többféle húst - főleg belsőséget és zsírt - bélbe töltötték - ez több ma is népszerű eledel őse a virslitől a haggisig (a töltött birkagyomor a skótok nemzeti étele).
"Õseink annyi húst, növényi levelet és bogyót ettek, amennyit csak tudtak. S ez sokkal táplálóbb volt, mint sok mai étel. Ráadásul túl sem ették magukat, hiszen rengeteg időt vett igénybe a víz forralása és az árpa őrlése; akkoriban nem volt gond az elhízás" - hangsúlyozta Ruth Fairchild.