Kétféle döntés volt: vagy nekimegyünk a felüljárónak, vagy alatta repülünk át. Ahhoz, hogy felette átrepüljünk, már túl alacsonyan voltunk. Még akkor is próbálgattam a gázzal játszani, azért is nem süllyedtem be jobban, mert még bíztam abban, hátha esetleg beindul a motor, és át tudunk emelkedni fölötte, de ez sajnos nem történt meg. A növendékem azt mondta, hogy neki fogunk menni a hídnak. Nem válaszoltam neki, én ugyanazt láttam, amit ő, de az utolsó pillanatig próbáltam a motort újraéleszteni. És amikor láttam, hogy ha beindulna, akkor sem tudnánk már átemelkedni a híd fölött, akkor nyomtam meg a gép orrát.
Láttam, hogy előttem van egy pár autó, de mivel a sebességünk körülbelül megegyező volt, attól nem féltem, hogy utolérjük őket. Hogy mögöttem ki volt, azt nem láttam. Szerencsére elég távol voltak tőlem, nem volt kamion a közelben, így a felüljáró alá be tudtam nyomni a gépet, és azzal a mozdulattal együtt nyitottam teljes fékszárnyat. De ezek ösztönös dolgok voltak, nem gondoltam végig, hogy nekem erre most szükségem van, azért csinálom. Ezek csak úgy jöttek.
További részletek az Iho.hu portálon.