Jamie Stewart nagyapja naplójának egyik másolatát találta meg, amelyet Alexander Stewart kapitány azután gépelt le három példányban, hogy egy sérülés miatt hazaküldték a frontról.
A férfi 39 évesen, 1915-ben került Franciaországba: a brit hadsereg skót ezredénél harcolt, a C század vezetésével bízták meg.
Borzalmak humorral
A kapitány naplójában a háború borzalmait különös fanyar humorral írta le: beszámol arról, hogyan tépte szét bajtársait egy, a közelükben becsapódó gránát, majd vicces megjegyzéseket tett saját sérüléséről, amely miatt két éves szolgálat után 1917-ben hazaküldték a harctérről.
Egy alkalommal arról írt, mennyire felbosszantotta, hogy egy német katona, aki valahogyan bejutott a brit lövészárokba, megzavarta a dohányzásban: kénytelen volt lelőni.
"A harmadik vagy negyedik lövésem után észrevettem, hogy a pipám fejéből felszálló füst lassan ellepi a látómezőmet, mivel akkor épp egy kicsit lefelé céloztam. Alighogy elsütöttem a fegyvert, egy férfit láttam a lövészárokban, amint nyugodtan letérdel és célra tart. Még ebben a pillanatban hallottam, hogy tüzel, de valami csoda folytán elvétette" - írta.
Azt is megörökítette, mit érzett, amikor egy repesz eltalálta a torkát. "Köhögni kezdtem, feljött némi vér, meg a gránát egy repesze, amely megrongálta a légcsövemet. A segédem felvette a sárból és később átadta nekem. Megjegyezte, úgy gondolta, talán meg akarom tartani. Így tettem, most a feleségemnél van."
Különleges emlékek
Stewart kapitányt gyógyulása után visszarendelték volna a frontra, addigra azonban véget ért a háború, a tiszt így naplója sokszorosításával töltötte az idejét. Nem nagyon beszélt arról, amit a kontinensen átélt: súlyos poszttraumás stresszben szenvedett. 1964-ben hunyt el, 88 éves korában.
"Meg akarta örökíteni, milyen volt, és meglehetősen jól írt. A háború után még hosszú évekig előfordult, hogy sikoltozva ébredt álmából, de sosem beszélt arról, mi történt vele" - mondta a kapitány most 84 éves fia, Thomas Stewart.
Az ő fia, Jami találta meg az elfeledett emlékekkel teli kötetet, és azt tervezi, hogy kiadatja.Naplórészletek
1916. június 2-a: "A fedezéknek ezt a részét ellepték a patkányok. Átbóklásznak az embereken, amikor azok alszanak. Sok bajom volt velük, jöttek és lenyalták a hajamról a brillantint, éppen ezért kénytelen voltam felhagyni a pomádé használatával. Sosem hallottam, hogy bárkit is megharaptak volna."
1916. november 9-e: "Nagyon idegesítenek az emlékeztetők, amelyeket a főparancsnokság küld. A nap bármely órájában beeshetnek, lehet nappal vagy éjszaka; nem is tudom kialudni magam ezek miatt, nagy részük pedig butaság és meglehetősen lényegtelen. Amikor már nagyon fáradt vagyok, és próbálok elaludni, küldönc érkezik egy üzenettel, amelyben azt kérdezik: hány pár zoknija volt a csapatomnak egy héttel ezelőtt. 141 és fél, válaszolok. Amint elalszom, jön a riposzt: 'magyarázza meg, hogyan tudott ilyen pontos választ adni ilyen hirtelen". Azt írom: 'egy emberem elvesztette a lábát'."
1917. október 29-e: "Õrültség volt megkísérelni a támadást. Ez csak egy magasabb parancs lehetett, amelynek kiadója egyszerűen ránézett a térképre, rábökött egy pontra és közölte: 'itt támadunk'".