A történész a második világháború után kialakult állapotokra vezeti vissza a forradalom és szabadságharc kitörését. A jaltai egyezmény Magyarország és a térség többi nemzete számára is szabad választásokat írt elő, amit 1945-ben meg is tartottak hazánkban. Ekkor a kommunista pártra csupán a választók 20 százaléka szavazott. Kijelenthető tehát, hogy a társadalom többségének akaratával szemben bontakozott ki az új kommunista rendszer.
A terror eszközét is bevető hatalom Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála – és Rákosi első titkári pozíciójáról való lemondása – után számtalan eljárást indított magyar állampolgárokkal szemben. Arra kérdésre, hogy miért nem akkor tört ki a szabadságharc, a történész szerint történelmi tapasztalataink adnak választ. A Dózsa-felkelésnél is azt láttuk, hogy „nem akkor van robbanás, amikor legerősebb a prés és a robbanás, hanem akkor, amikor ezeket a szorító bilincseket kicsit meglazítják”. 1956-ban is ez történt, amikor Rákosi helyére Nagy Imre került. Ő sem akart demokratikus államberendezkedést, csak racionalizálni kívánta a gazdaságpolitikát, enyhíteni a politikai terrort.
1955-ben újabb fordulat: Gerő Ernő megerősítette hatalmát, majd a következő évben a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán elhangzik a sztálini diktatúrát leleplező beszéd, ez bátorítólag hat a fiatalokra, munkásokra és parasztokra.