Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.
Tóth Ildikó
| Tóth Ilona | szigorló orvos (1932-1957) | Domonkos utcai kisegítő kórház | 1957. 06.28. |
Életpálya
„Orvos akartam lenni, mert szerettem az életet, harcolni akartam a szenvedés és a halál ellen” –vallott magáról kegyelmi kérvényében Tóth Ilona, a „Csalogány” – ahogyan a védője, Kardos János nevezte.
Tóth Ilona szinte halála pillanatában szimbólummá vált. Pere, amelyben „a magyar büntető igazságszolgáltatásban párját ritkító, ponyvaregénybe illő brutális gyilkossággal” vádolták a fiatal orvostanhallgatót, mind a berendezkedő kádári hatalom, mind az azzal szembeforduló csoportok számára — ugyan ellenkező előjellel — de ugyanazt szimbolizálta: a brutális kegyetlenséget. Tóth Ilona és társai ügye a rendszerváltást követően közéleti és szakmai viták középpontjába került: volt-e igazság magva a vádnak vagy a beismerő vallomások ellenére egy ravaszul kimódolt koncepciós eljárás során ítélték halálra őt és vádlott társait. A per propaganda értéke vitathatatlan volt, három hónappal a forradalom leverését követően, páratlanul nagy nyilvánosság előtt, a filmhíradó és a nyugati újságírók szeme láttára folyt a tárgyalás. Tóth Ilona és társai pere az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorlás egyetlen igazi, hatásos látványpere volt.
Tóth Ilona 1932-ben született, csonka családban nőtt fel, kitűnően tanult az orvosi egyetemen is, sportos, kissé zárkózott lányként tartották számon. 1956 augusztusában kezdte meg kórházi gyakorlatát, legutolsó állomáshelye október 23-ig a Szövetség utcai kórház gégészeti osztálya volt. Október 23-án, a születésnapján nem vett részt a tüntetésen, a Gólyavárban megtartott „orvos” vitára viszont édesanyjával együtt ment el. A forradalom kitörésekor azonnal jelentkezett az Önkéntes Mentőszolgálatnál, ahol sebesülteket, kötszereket, élelmiszert szállított. A mentőszolgálat vezetője, Lambrecht Miklós kinevezte a Domonkos utcai kisegítő kórház vezetőjének, ahol egy rendőrségi razzia során 1956. november 19-én letartóztatták. Két hét múlva részletes beismerő vallomást tett egy gyilkosságról. Lényegében ez alapján a beismerés alapján — amelyet mindvégig fenntartott — ítélték első- és másodfokon is halálra, majd végezték ki 1957. június 28-án. Az elsőfokú ítéletet a Fővárosi Bíróság B.-né Tóth Matild vezette tanácsa mondta ki gyilkosság és izgatás bűntettében, másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Radó Zoltán elnökölte Népírósági Tanácsa emelte jogerőre, amely egyúttal az izgatás minősítését szervezkedésben való részvételre súlyosbította.
A per gyakorlatilag három történet összekapcsolásával vált sokszereplőssé, a gyilkosság mellett egy, a Domonkos utcai kórházban működő röplapterjesztő csoportot, valamint egy gyilkossági kísérlettel vádolt csoport történetét kapcsolták össze. Ami Tóth Ilonát illeti, a vád szerint két társával a kórházban brutális módon meggyilkoltak egy általuk ÁVH-snak gondolt embert, mert attól tartottak, hogy az lebuktatja a kórházban működő ellenálló csoportot. A bestialitás, amivel a medika az orvosi etikát félresöpörve végzett az áldozattal, a per során végig hangsúlyos maradt, hiszen illett abba a koncepcióba, ahogyan a kádári megtorlás demonstrálni akarta a forradalom brutalitását és lejáratni a forradalmi értelmiséget. Maga a per ellentmondásoktól hemzsegett. Noha a vád a terhelőtanúk sorát vonultatta fel és tárgyi bizonyítékokkal is igyekezett alátámasztani igazát, valójában a klasszikus koncepciós pereket idéző bőséges önvádló beismerő vallomásokon kívül nincsen olyan bizonyíték, amely egyértelműen bizonyítaná a gyilkosságot. A tárgyi bizonyítékok hamisnak bizonyultak. Az exhumált holttesten a belügyi laboratóriumokban elvégzett vizsgálatok adatai egyértelműen cáfolták mindazt, amit Tóth Ilona és társai vallottak a feltételezett gyilkosság körülményeiről. Hamis tanúvallomásokat tettek a terhelő tanuk is, és feloldhatatlan ellentmondásokkal vannak tele a vádlottak beismerő vallomásai. Hogy pontosan mi történt '56 novemberében a Domonkos utcában, azt máig nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy a bíróság valójában meg sem próbálta ezt tisztázni. Tóth Ilonát és társait egy valójában soha nem bizonyított gyilkosság miatt, köztörvényes bűnözőként ítélték halálra.
Jogi rehabilitációjuk 2000-ben, az Országgyűlés több mint 92 százalékos támogatásával, a 4. semmisségi törvény elfogadásával történt meg.