Érdemi üzenete biztos, hogy nem változott, maximum az ünneplésének a formája. A IV. századtól kezdődően ünnepli a katolikus egyház Jézus Krisztus megtestesülését. Azóta liturgikus ünnep, pontosan fogalmazva. Aztán a későbbiek során alakult olyanná, mint amilyennek már ismerjük. Tudjuk jól, nem újdonság, hogy a XIX. században jön be a karácsonyfa, ami mostanság az ünnep külsőségeit meghatározza, ami az ajándékozás. De a lényegi üzenete továbbra is ugyanaz, amit a kereszténység egyik alap hittételeként ismerünk és vallunk, hogy Jézus Krisztus megtestesült. A liturgiában is így ünnepeljük, hogy Jézus Krisztus megtestesülésének ünnepe, és azt valljuk, hogy az Isten fia emberré lett. Itt Pál apostolt tudnám idézni. A filippiekhez írt levelében azt mondja, hogy az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlen ragaszkodjék, kiüresítette önmagát, és emberré lett. Aztán kicsit másképp folytatódik, de Istennek ezt a hozzánk lehajló szeretetét, egészen különleges módon megvalósuló szeretetét ünnepeljük. Ezt a katolikus egyház, a keresztény ember mindig is vallotta, a keresztény embernek a hitvallásában ez egy alapvető állítás, aztán a későbbiek során ennek a formája természetesen változott.
Hogy látja, mennyire ünnepeljük valóban a szeretetet karácsonykor?
Az biztos, hogy a szeretet ünnepeként beszélünk általában a karácsonyról, függetlenül attól, hogy valaki hívő vagy nem hívő, gyakorló vagy nem gyakorló vallásos, és nagyon jó dolog, hogy a kereszténység üzenetéből elterjedt, hogy a szeretet nagyon is lényeges és fontos összetevője az emberi életnek, sőt, ha nem a leglényegesebb. És a keresztény ember is azt vallja, hogy a szeretet az nemcsak egy központi üzenete a hitünknek, hanem hogy az Isten a szeretet. Érdemes elolvasni János evangélistának a levelét. Ezt már valószínűleg ő öregkorában írta, és, mint egy öregember, csak a fontosra, a központi dolgokra koncentrálva nagyon egyszerű mondatokkal írja le, hogy Isten a szeretet. És aki szereti a felebarátját, az Istent is szeretni. És aki Istent szereti, az szereti a felebarátját. Azt hiszem, hogy amikor arról beszélünk: a karácsony a szeretet ünnepe, akkor a kereszténységnek a lényegét fogjuk meg, mert Jézus Krisztus is azért testesült meg, mert Istenben nagyon nagy szeretet van az ember iránt. Itt megjegyezném azt is, hogy jó arról is beszélni egy kicsit talán, hogy a Biblia a teremtés könyvében egy mesés elbeszélésben szól arról a bűnbeesés történetében, hogy az ember eltávolodott Istentől. Manapság is megtapasztalhatjuk ezt a fajta igazságot. Nyilván ez a történet sokféleképp és szimbólum által beszél erről a meglátásról, de nem arról van szó, hogy az Isten taszította volna el magától az embert. Õ zárta volna ki a kertből, a vele való közösségből, hanem hogy az ember volt az, aki maga akarta meghatározni, hogy mi a jó és mi a rossz. Hogy ő volt az, aki nem feltétlenül akarta elfogadni az Istennek az iránymutatását. Evvel az a közösség valamiképpen megszakadt, vagy nem olyan volt, mint kezdetben. És bár eltávolodott az ember Istentől, Isten utána megy. Amikor karácsonyt ünnepeljük, abban azt látjuk meg, hogy az Isten az ember után megy, és azért akar emberré lenni, hogy az ő hangján úgy szóljon hozzá, ahogy ő megérti. Ez valami hihetetlen nagy szeretetet, alázatot mutat. A kereszténységnek az istenképe ezért olyan, amilyen, hogy közeli a Jóisten, hogy jó hozzánk, hogy irgalmas. Tehát számunkra ezért is szeretetünnep, mert a Jóistenben látjuk meg azt, hogy ő hogyan közeledik hozzánk, és ez lesz számunkra a minta, ilyen módon szeretnénk, ez lesz számunkra az a példa, ami szerint nekünk is élni kell, ilyen módon kéne egymáshoz is viszonyulni attól függetlenül, hogy a másik mit tett, hogyan viselkedett felém, ettől függetlenül megelőző szeretettel lenni a másik iránt. Ez komoly feladat, nem is mindig sikerül, de meg kell próbálnunk ehhez a szeretethez a magunk szeretetét igazítani. Tehát ilyen szempontból azért a karácsony üzenete, ha keresztényi módon nézem, akkor a szeretetre tanít, hogy merjünk kilépni magunkból, merjünk megelőző szeretettel lenni a másik iránt. És ez, mint mondtam, komoly feladat, komoly meghívás, de nem példa nélküli. Tehát erre Jézus Krisztusban mi példát látunk, ezt kéne követni.
Ha a karácsony mai arcáról is beszélünk egy kicsit, hogy miközben, ahogy mondja, másról kellene szólni a karácsonynak, az adventi időszak sokaknak az ajándékok utáni rohangászást jelenti inkább. Miről kellene, vagy miről lenne jó Ön szerint, ha szólna ez a négy hét.
Azt hiszem, hogy teljes egészében nézve a karácsonyi időszakot, ünnepkört, adventet, a mai világot, az elvárásokat, akkor semmiképp sem megvetendő az, hogy emberek a karácsonyi ajándék után járnak, lótnak-futnak, próbálják lezárni az évet, hiszen sok munka van ilyenkor. Természetesen nem könnyű ilyen rohanó világban jól ünnepelni, jól megünnepelni a karácsonyt, és azt sem mondanám, hogy az ember ne keresse az ajándékot a szeretteinek, és ne igyekezzen azt megtalálni, aminek a leginkább örülne. Kétségtelen, hogy a mai városi élethez sajnos hozzátartozik ez a fajta rohanás. Meg kell keressük azokat az időket, amikor ebből egy kicsit kiszakadunk, amikor megállunk. Lehet, hogy ez nem lesz hosszú, sok idő, lehet, hogy alapvetően nem tudunk változtatni az életritmusunkon, de lehet, hogy nem is ezt kell megtenni, hanem talán a minőségen kell változtatni. A minőségen tudunk változtatni. Sajnos több időt nem tudunk teremteni, Jézusnak sincs olyan csodája, hogy valamikor több időt adott volna, de hogy az időt jól használjuk föl, hogy nagyobb figyelemmel legyünk a másik felé, ez viszont rajtunk múlik. Tehát én azt gondolnám, hogy nem feltétlen jelenti az advent azt, hogy teljesen át kéne írnunk a hétköznapjainkat, mert nem tudjuk átírni, mert van egy szükségszerűség, amiben benne vagyunk. De azt, hogy ezeken belül találjuk meg azokat a rövid kis időket, amikor megállunk, amikor elgondolkodunk, amikor nemcsak lótunk-futunk, hanem végiggondoljuk, hogy az ünnep miről szól. Az is egy nagyon szép dolog, hogyha elgondolkodunk magán az ünnepen. Az ember attól ember, hogy ünnepel. Tudjuk jól, hogy sok olyan jelzője van az embernek, ami őt emberré teszi. Hát a homo sapiens a legismertebb, hogy az ember az, aki gondolkodik és a szellemi kapacitását használja, de nemcsak ettől. Attól is, hogy munkálkodik, homo technicus vagy homo faber, aki képes bizonyos dolgokat megalkotni, de attól is, hogy, mondjuk játszik.
Homo ludens.
Homo ludens, így van, a játszó ember, vagy hogy ünnepel, homo festivus. Az ünneplésben kifejeződik az, hogy a létre reflektálok, visszacsatolok arra, hogy a lét az jó, és azt hiszem, hogy na, ehhez kell egy kis idő. Tehát ha nem állok meg, ha engedek annak, hogy elsodorjanak engem a teendők, akkor az ünneplésnek a lényegét veszíthetem el. Ez a veszély, ez megvan. Ennek kell valahogy helyet, alkalmat találni, hogy a létezés lényegét, a szeretetet valamiképpen meg tudjuk élni. Már a készülődésünk is szóljon erről. A katolikus egyházban szokás a hajnali misére való járás, a roráté. Igen, ilyenkor az ember korábban kel föl, az idejéből áldoz arra, hogy fölkészüljön a karácsonyra, és ez nagyon jó dolog, mert meg tud állni még a nap elején egy rövid időre, hogy már ünnepelje azt, ami majd karácsonykor beteljesedik. Tehát én azt gondolom, hogy van lehetőségünk, és ehhez talán nem kell sokat, vagy nem szükséges nagyon másképp tennünk. Igen, az advent szükséges, a készülődés szükséges ahhoz, hogy az ünnep maga jól sikerüljön. De ennek része az is esetleg, hogy teszek a másikért, például úgy, hogy elmegyek, és valami ajándékot veszek neki. Be kell valljam, nem nagyon szeretek vásárolni, nekem az egy kínszenvedés, de ettől függetlenül elmegyek. Én sem szeretem a tülekedést, a nagy tömeget, ugyanakkor nem akadályoz meg abban, hogy mégiscsak a szeretetemnek valami jelét adjam a szeretteim felé, még ha nem is nagy dolog. Én azt hiszem, az a legfontosabb, hogy az valahogyan személyesen neki szóljon. Nem kell soknak lenni, nem kell nagynak lenni, de mégis én jártam utána, nem csak valahogy leakasztottam valahonnan. Ennek éppen ez adja meg az értékét, hogy én fáradoztam érte, én személyesen kerestem ki, hogy ez személyesen neki szól. Amúgy ferences körökben szokás is az, amikor karácsonykor összejövünk, mindig húzzuk egymást. Általában egy rendházban többen szoktunk lenni. Az úgy nehezen megvalósítható, hogy mindenki mindenkinek mindent vesz, hanem egy-egy embert húzunk ki, egy-egy testvért húzunk ki, és akkor neki igyekszünk valami személyeset találni. És az már a ferences vidámsághoz hozzátartozik, hogy ilyenkor mindig írunk egy kis levelet vagy igyekszünk a komoly ajándék mellé valami vicceset is beletenni, amivel kifejezzük azt a személyes törődést, odafigyelést, hogy én tudom, hogy te ki vagy és tudom, hogy minek örülsz. De tudom azt is, hogy azért egy-egy vicc, az belefér, vagy egy olyan írás, amiben valami kis furfang van. Az ünnep lényegéhez hozzátartozik, hogy az ember önfeledten, vidáman a jelent meg tudja élni, a szeretetet ki tudja fejezni.
Egyébként Ön szerint időnk nincs, vagy a felhasználás technikáját nem ismerjük. Ön egy gimnáziumnak az igazgatója, a szentendrei Ferences Gimnáziumnak. Ott például a készülődés másként történik? A várakozás. Azok a fiatalok, akik ott tanulnak Önöknél, megtanulják ennek a technikáját is? Nyilván nem didaktikusan, de úgy távoznak az érettségi után, hogy tudják, hogy hogyan kell ünnepre készülni?
Remélem. Csak ezt tudom mondani. De természetesen segítünk nekik. Tehát például az osztályomban az a szokás, hogy adventben minden reggel úgy kezdjük a tanítást, hogy az adventi koszorún mindig az adott mennyiségű gyertyát gyújtjuk meg, és a gyerekek készülnek egy rövid imádsággal. Amúgy év közben is vannak imádságok, tanítás előtt van egy rövid ima, amit el szoktunk mondani. Tehát magának az imádságnak, a Jóistenhez való fordulásnak a módját megtanulja a hozzánk járó diák, de adventkor különösen, és külön formát adunk annak, hogy hogyan készüljünk a karácsonyra. Amúgy azt gondolom, visszatérve az első kérdésre, hogy időnk van-e vagy a technikánk nem az igazi, azt gondolom, hogy a európai városi kultúrkörben lévő életnek igenis van egy időigényes életvezetése. Nem tehet arról a családapa, aki reggel elmegy munkába, hogy este 7 felé megy haza. Egy kedves volt osztálytársam szokott néha meghívni házszentelésre, amikor a gyerekét kereszteltem. Négy gyermeknek az apja, és hát a munkájából este 7-re tér haza, és számára teljesen természetes az, hogy akkor a gyerekeivel tölti azt az időt, amíg ők le nem fekszenek. Az esti rituálénak mindenképp a része, és akkor este 9 óra lesz, és aztán ugye ő is megfáradt a munkában. Jó volna még, hogy a feleségével több időt töltsön, többet beszélgessenek, nagyon szeretnék, de egész egyszerűen addigra már, sokszor, ahogy mondani szokták, mint a mosott rongy, már csak elnyúlnak. De azt hiszem, az áldozat, amit ő hoz a családjáért, az idő, ahogy azt eltölti, abban mindenképp kifejeződik a szeretet. Nagyra becsülöm azt, aki ezt napról napra, hétről hétre így végzi. Tehát egyrészt az a válaszom, hogy sajnos nincs mindig elegendő időnk. Evvel nem tudunk mit tenni, aki például egy multinál dolgozik, vagy olyan munkaköre van. Amióta a vezetést rám bízták, azóta én is látom, hogy csak abba lehet hagyni a munkát, befejezni nem nagyon tudom, de evvel együtt azért mégiscsak időt kell szakítani azokra a dolgokra, amitől az emberi élet emberi lesz. Tehát igenis meg kell állni. Bár annak ellenére, hogy most vezetőként dolgozom, ugyanúgy a ferences közösség minden reggel a reggeli imádsággal indít, és azt hiszem, hogy az ünnepek, a rituálék nagyon jók arra, hogy az ember megtalálja ezeket az időket. Bár elfoglaltak vagyunk, bár egy rohanó világban élünk, de feladatunk az, hogy megtaláljuk azokat az időket, amikor meg tudunk állni. Én azt hiszem, hogy az életvezetésünket kell megtanulni. Papp Miklós görög katolikus atya tartott erről előadást, azt hiszem, a You Tube-on is fönt vannak az előadásai. Az életvezetésnek az erkölcstanáról beszélt, mert az idő, az mindig ugyanannyi marad, de hogy ezt hogy tudjuk jól megélni, hogy ebben a szeretetünket jól tudjuk kifejezni, hogy azok kapjanak megfelelő figyelmet, amik igazán fontosak az emberi életben, annak, igenis van egy technikája. Vagy a hangsúlyokat sokszor tudatosan kell elhelyezni, hogy ne sodorjanak el bennünket a különböző tennivalók, ezért talán tudatosabban kell az életünket vezetni, alakítani, egyfajta bölcsesség kell hozzá. És azt hiszem, hogy a katolikus, vagy egyáltalán a keresztény kultúrának vannak erre válaszai. Hál' istennek, elég sokféle könyv van, ami ebben, mondjuk segít, vagy lelki vezetők, vagy maga az, hogyha az ember gyakorolja a hitét és elmegy templomba, sok ötletet kap arra, hogy hogyan lehet jól vezetni az életét.
De vajon mennyire divat ma az egyházhoz vagy a hithez fordulni Ön szerint, amikor valakinek életvezetési problémái vannak, vagy szüksége lenne valami útmutatásra. És a másik oldal mennyire kész ahhoz, hogy ma egészen más formákban, dinamikában kell, vagy lehet ezeket jól célba juttatni, mint a korábbi évszázadokban. Hogyan találkoznak ma ezek a dolgok?
Szeretnék megemlíteni egy könyvet, amit most a Pasaréti Plébánián adtak ki A mi arcaink címmel. A szerző, vagy inkább úgy mondanám, a szerkesztője ennek a könyvnek azt találta, úgy látta, hogy ő mint világi hívő, ő mint civil ember, sokszor a vallás gyakorlásában nagyon passzív. Maga vallotta azt, hogy ezt megérezte, meglátta, hogy ez nincs igazán jól. Neki is tennie kéne azért, hogy azokat az értékeket, azt az életvezetést, amit a katolikus egyház hirdet, amit ő is megél, ennek az aktív továbbadásában részt kéne vennie. És azt találta ki, hogy az egyházközségben sok embert ismer, jó volna ezeknek az embereknek az életútját, életfelfogását, tapasztalatait valahogy a nagyvilág elé tárni. Így lett a könyv ötlete, hogy megmutassák az egyházközség sok jó emberének a hitvallását, tanúságtételét. Elment a plébános atyához, megbeszélték, és gyakorlatilag egy hónap alatt megszületett egy olyan kis könyvecske, amiben 25-30 hívő ember vall arról, hogy ő miért jár templomba, miért jár ebbe a közösségbe, mit kapott innen, a hitet ő honnan tudja megélni. Lehet, hogy néha csetlik-botlik, de mégis számára örömet jelent, erőforrást jelent az egyházhoz való tartozás, a hitnek a megélése. Számomra ez a könyv azért példa értékű és azért nagyszerű, mert azt hiszem, hogy az a forma, amire az imént kérdezett, az pont az lehet, hogy személytől személyig meg lehet szólítani másokat. Amúgy erre Ferenc pápa is fölhívja a figyelmünket az Evangélium örömhíre kezdetű enciklikájában, hogy úgy tudjuk átadni a mi örömünket, hogyha személyes párbeszédbe bocsátkozunk másokkal. Ha merünk vallani, nemcsak a pap az oltárnál, vagy a prédikálószéken, tehát nem egyedül hivatalos közegtől érkezik meg ez a fajta üzenet, hanem az egyes ember is el tudja mondani, és megvallja azt, hogy neki mi ad erőt, mi ad örömet a hétköznapokban, mi az életének az értelme, mi az, ami segít sokszor nehéz helyzeteken túljutni. A gimnáziumban mindig is a karácsony és húsvét előtti időszakban volt és van is lelki nap, amikor a gyerekekkel kicsit félretesszük a hivatalos tankönyvet, és megpróbáljuk az élet könyvét elővenni. Ezt újabban úgy szervezzük, hogy amellett, hogy van egy előadás, amit meghallgatnak, meghívunk különböző vendégeket. Sokféle programot kínálunk föl a gyerekeknek, ahol beszélgethetnek, imádkozhatnak vagy egyes vendégeket hallgathatnak meg. Sokféle módon hallgathatják azt vagy dolgozhatják föl, hogy miért jó hívőnek lenni? Mit ad az, hogyha valaki keresztényként nő föl? Hogy keresztény és normalitás, az nem egymást kizáró, hanem éppen egymást segítő fogalom. És most is, mint ahogy húsvétkor, meghívtunk négy tanúságtevő embert, aki amúgy gyerekeket nevel, aki, mondjuk más helyen is, a munkájában is helytáll, vagy érdekesebb életutat jár be, hogy a fiatalok lássák 10-20-30 év távlatából, hogyha ő most ezt az életvezetést választja, akkor az milyen gyümölcsöket terem. Azt gondolom, nagyon fontos ez a fajta tanúságtétel, ami ebben a könyvben például megjelenik, hogy 5-6 oldalon valaki elmeséli az életét, és azt, hogy mit adott neki a hit. Vagy ilyen emberek, akik eljönnek, hogy az előttük lévő fiataloknak elmondják, miként éltek korábban, de rosszul döntött, és már látja ennek a következményeit, amit így vállal föl. Vagy nagyon érdekes ezeknek a fiataloknak, akik többnyire katolikus, keresztény közegből származnak, hogy esetleg valaki felnőttként tért meg. Miért volt fontos számára az, hogy ő megkeresztelkedjen, hogy Krisztus tanítását az életében valóra váltsa, vagy miért akarja valóra váltani, mert ugye nem arról van szó, hogy ő már ezt megvalósította, hanem egy úton jár, és ezt jó hallani a gyerekeknek. Azt gondolom, ennek nagyon nagy ereje van.
Tehát fontos a közösségi élmény, Illetve egy közösségen belül fontos ezt látni, hogy a különböző egyének hogyan élik ezt meg?
Természetesen, azt gondolom, ez alapvető. Milyen módon lehet átadni a hitet vagy ezt a fajta szemléletet, az életvezetésre hogyan lehet nevelni a másikat, akkor először is azt állítanám, hogy párbeszédben, embertől emberig. Hogyha valakiben ott van az, hogy ő örül annak, hogy keresztény, ha ez benne valóban az életének az erőforrása, amikor párbeszédbe kerül másokkal, akkor ez vonzó lesz. Volt olyan csoportom, még a plébánián, ezt katekumen csoportnak hívjuk, akik felnőtt fejjel gondolkodtak el azon, hogy ők keresztények akarnak lenni, illetve döntöttek amellett, hogy keresztények szeretnének lenni, és kaptak egy bevezetést a keresztséghez. Mindegyikőjüknél fölfedezhető volt az, hogy valaki volt, aki megérintette őt, hogy ő az életében lévő nehézségekre, vagy a kérdésekre választ keresett, és találkozott valakivel, aki elhozta aztán egy ilyen csoportba. Tehát a személyes párbeszédet tartom elsősorban nagyon fontosnak. De természetesen ezek a személyes párbeszédek nem alakulhatnának ki, ha nem volna mögötte közösség. Ebben a könyvben nagyon sokszor az derül ki, hogy emberek azért csatlakoztak ehhez a plébániához, mert ott olyan befogadó, gondoskodó közeggel találkoztak, ami kifejezte számukra a kereszténység lényegét, vagyis olyan szeretettel, szeretet-megéléssel találkoztak, ami esetleg másutt nem ilyen formában volt meg. És igenis, a közösségek, azok szerintem rendkívül lényegesek, ott éljük meg a krisztusi tanítást. Ha ezek nem nagyon vannak, akkor bizony elég nehéz a kereszténységet megélni.Sokan azt gondolják, hogy a hit mégiscsak valami nagyon személyes dolog. Ez csak egy látszólagos ellentmondás? Hogy fontos a közösség, ahol ezt meg tudom élni, de a hit az mégiscsak igazából az enyém.
Igen, egyszerre mind a kettő igaz, tehát a kettő nem zárja ki egymást, nem vagy-vagy. Természetesen a hit nem azt jelenti, hogy van valamiféle bizonytalan tudás, és én elhiszem, hogy ez igaz, vagy én nem hiszem el, hogy igaz. A hit számunkra, számomra elsősorban egy kapcsolat. Kapcsolat az Istennel, egy szeretetteljes kapcsolat és bizalom az Isten felé, bizalom abban, hogy amit ő mond, aki megszólít, annak hihetek, arra rátehetem az életemet. És aki hívő ember, az elsősorban valahogy ezt éli meg a hétköznapokban. Vagyis a keresztény tanítás szerint szeretné berendezni az életét, aszerint alakítja a kapcsolatait, a hétköznapjait. Tehát a személyes vonatkozás nagyon fontos. Nyilván anélkül nem megy, hogy én magam ne lennék személyes kapcsolatban az Istennel. Fontos, hogy őt megszólítsam, illetve már ezelőtt az Úristen megszólít. Minthogy azt a beszélgetés elején említettem, elsősorban nem az ember volt az, aki az Isten után ment, hanem mi azt ünnepeljük karácsonykor, hogy az Isten keresi és megtalálja az embert, megszólítja. Mi olyannak tapasztaljuk az Istent, mint aki megszólít és képes hozzánk szólni. Nyilván ennek sokféle módja van a liturgiától kezdve a Szentíráson át. Az ember a saját szívében is meghallhatja, megtapasztalhatja a Jóistennek a szeretetét. Tehát nagyon is fontos az, hogy a személyes életemben, a szívemben erre a hívásra választ adjak. De a válasz az nem lehet csupán elméleti, az nem lehet csupán egy fohász, hanem annak ki kell fejeződnie a gyakorlati életben. És ezért elképzelhetetlen az, hogy ez ne közösségben történjen meg. Tehát nem véletlen az, hogy Jézus, amikor eljön és színre lép, akkor apostolokat, tanítványokat gyűjt, körülötte közösség alakul. És amióta a kereszténység létezik, azóta mindig is a közösség volt az, amely a hitet valamiképpen hordozta. Személytől személyig az ember megtapasztalhatja, megkaphatja azt a tudást, azt a szemléletet, azt a szeretetet, ami alapja lesz az ő hitének. A nagymamáknak nagy hála azért, hogy sokszor ők viszik el a gyermeket a templomba, sokszor az ő hitük az, ami az unokában szárba szökken, és aztán gyümölcsöt hoz. Vagy egy jó pap, egy jó közösség. Nagyon is szükségünk van egymás támogatására. Tehát azt hiszem, hogy az egyéni hit megélése és a közösségi hit, ezek egymástól elválaszthatatlan valóságok.
Hogy egy kicsit a gyerekek nyelvén is szóljunk, mennyire divatos vagy mennyire "cool" ma a hit a tinédzserek körében?
Azt nem mondanám, hogy cool dolog volna. A hit sokszor feladatokat állít elénk. Egyrészt nagyon sok ajándékot kap az ember akkor, ha hívő közösséghez tartozik. Ugyanakkor kihívás előtt is találja magát a mai fiatal, hiszen abban a világban, amelyben él, nagyon sokan nem így élnek. Tehát nem feltétlen tud alkalmazkodni a világnak vagy a korosztályának a felfogásához. Lehet, hogy sok csábítás éri, hogy sok mindent próbáljon ki, hogy bizonyos korlátokat döntsön le, hogy úgy éljen, ahogy éppen eszébe jut. Márpedig, hogyha valaki keresztény módon szeretne élni, akkor előrefelé kell tekinteni, akkor bizonyos korlátokat azért kell betartani, mert azok előrefelé vezetnek bennünket. Valahogy úgy, mint egy hegymászó, hogyha föl akar érni a csúcsra, akkor, ha vannak kitéve kapaszkodók, vagy korlátok vannak oldalt, azt nem úgy fogja megélni, hogy ez rossz, hanem tudja, hogy megvédi attól, hogy lezuhanjon a szakadékba. Nekünk az egyik legfontosabb feladatunk, hogy amikor ezen az úton vezetjük a fiatalokat, megmutassuk nekik azt, hogy ezek a korlátok értük vannak, nem ellenükre. Hogy az út, amin esetleg kapaszkodniuk kell, amin néha erőkifejtést kell tenniük, az azért van, mert valami nagyobb jóra vannak meghívva. Nem érdemes szétszórni az erőnket, nem érdemes szétesettnek lenni, mert lehet, hogy a pillanat örömét, gyönyörét talán megtapasztalja, de hogy ennek következménye van a későbbiekre. Ezért is hívunk sokszor tanúságtevő embereket, akik elmondják azt is, hogy ők esetleg hol tévedtek, hogy miért jó kereszténynek lenni. Hogy ez hosszú távon hogyan hoz boldogságot. Úgy látjuk, a keresztény ember úgy látja az emberi életet, hogy az akkor lesz teljes és boldog, hogyha nemcsak a jelen élvezetében oldódik föl, hanem az élete értelmes. Hogyha a másikkal való közösség, kapcsolat, az jól sikerül. Márpedig ezért erőfeszítést kell tenni, úgyhogy, azt hiszem, hogy ezt szeretnénk megmutatni, hogy egyrészt nagyszerű dolog keresztényként élni, mert teljes egészséges életet hoz, másrészt ennek természetesen ára van. Az emberségünknek ára van. Lehet másképp gondolkodni, lehet más életvezetést választani, de a következményeket is föl kell hozzá vállalni. Ezt pedig igyekszünk megmutatni, hogy milyen életvezetésnek, milyen szemléletnek, milyen döntéseknek milyen következményei vannak.
Nagyon népszerűnek tűnnek még a statisztikai adatok szerint is az egyházi középiskolák. Ez lehet a háttérben? Vagy másként is kérdezhetném, ön szerint mi az a plusz, amit az egyházi középiskolák adni tudnak?
Amint nézem a statisztikákat, úgy tűnik, hogy egyfajta színvonalat mindenképp keresnek azok, akik oda szeretnék beíratni a gyermeküket. Tehát hogy nem mondunk le arról, hogy valami nagyobbat, értékeset, tudást adjunk, és ezt megköveteljük. Természetesen annak van értéke, hogy valami igényességgel lépjünk a gyerekek elé. Ez, azt hiszem, hogy mindenképp vonzó tud lenni. Bár ebben nekünk is tanulni kell, hiszen nemcsak az egyházi iskolák vannak ott a legjobb iskolák között, hanem állami fenntartású iskolák nagyon jó eredményeket érnek el. Amit szerintem egy keresztény, egy katolikus iskola pluszban tud adni, az sok esetben az a közösség, azok a plusz programok, azok, amiről az imént beszéltünk az élet teljességére nyitó gondolkodás, ami szeretne a fiatalnak többet is mutatni. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az ismeretet, anyagot átadni, hanem olyan programokkal is eléjük lépünk, amivel az élet nagyobb dolgairól, vagy az ő személyes életéről is beszélgetünk. Hogy az istenkapcsolatukat hogyan alakítsák, vagy a párkapcsolatokat, a barátságokat. Ez a fajta hozzáállás az állami iskolában is megjelenik. Amikor bevezették az erkölcstan című tantárgyat, akkor valószínűleg ezt látta meg az oktatásirányítás. Nem jó az, ha csak a felekezeti iskolákban van ilyen típusú elgondolkodás, irányadás, hanem fontos, hogy mindenki gondolkodjon el azon, hogy hogyan viszonyul a családhoz, hogyan viszonyul a környezetéhez, hogyan viszonyul olyan emberekhez, akiket tolerálni kell, ami eddig nem volt benne így a tananyagban, mégis az életünk során nagyon sokszor előkerül. Tehát ezen el kell gondolkodni, ezekről beszélni kell. A katolikus vagy a felekezeti iskola abban egyedülálló, hogy egyértelmű állásfoglalást tesz ezekben a kérdésekben, vagyis, hogy a szeretet az első. Tehát minden ilyen helyzetben, problémás kérdésben úgy kell válaszolnunk, ahogy arra az evangélium tanít bennünket.
Tanítható ez, vagy a példa a fontos, amivel Ön és a kollégái elöl járnak, vagy, amivel a családok elöl járnak, például a nagymamák? Tanítható könyvből vagy a példaadás fontosabb?
Azt gondolom, mind a kettő fontos, bár természetesen elsősorban az a meghatározó, hogy ki áll ott, ki áll a gyerekek előtt. Ez a tanársággal együtt jár. Fontos, hogy hitelesen tudjuk megélni azt, amit mondunk. Tehát a kettőnek együtt kell lennie. Ugyanakkor azt is nagyon fontosnak tartom, főleg gimnáziumokban, értelmiségi embereket nevelünk, hogy mindig, ha a hitük felől kérdezik ezeket az embereket, vagy majd kérdezni fogják, akkor számot tudjanak adni arról, hogy miért hisznek. A Szentírásban Péter Apostol levelében is megtaláljuk ezt a gondolatot. Én azt gondolom, hogy egy értelmiségi embernek nagyon fontos, hogyha a világról széles, kiterjedt tudása van, akkor a hitéről is legyen ilyen tudása. Mert hogyha ez kicsiny marad, vagy nem reflektál, nem tekint vissza, nem alapozza meg a tudásában is azt a hagyományt, amit él, ha kihívások érik, és nem tud rá adekvát választ adni, akkor könnyen elveszhet az a hagyomány, az az érték, amiben fölnőtt. Tehát, azt gondolom, sok egyházi iskolás számára kihívás, amikor elhagyja a gimnáziumot, és más közegbe kerül, hogy tud tanúságtevő módon, keresztényként élni. Ez kihívás, de szép feladat. Korábbi osztályommal most fogok találkozni, összejövünk karácsonyozni. Õk már három éve elhagyták az iskolát, különböző egyetemeken tanulnak. Van, aki talán már külföldet is megjárta, és ezek az emberek összejönnek, szeretnek együtt maradni, együtt lenni, dolgokat együtt megbeszélni. Én azt hiszem, hogy sikerült bennük azt az igényességet kialakítani, hogy csak a felszínen éljenek, hanem van igényük arra, hogy a dolgokról beszélgessenek, hogy ünnepeljenek, együtt legyenek. Én azt hiszem, sikerült kialakítani azt a fajta közösséget, ami nemcsak a szórakozásról szól, és megérezték ezek az emberek ennek az örömét, ennek az értékét. És ennek nagyon örülök.
Lehet, hogy a találkozó után tudna erre jobban válaszolni, de mit gondol, azok a leendő értelmiségiek, akik elhagyják például az önök gimnáziumát és a többi, mondjuk akár ferences, akár más rendhez tartozó gimnáziumot vagy középiskolát, mennyire tudják megőrizni felnőtt korukra, amire majd szülők lesznek, ezeket az értékeket?
Itt természetesen az ő egyéni döntésükön is rengeteg múlik. Neki számot kell vetni azzal, hogy amit kapott és azok a kihívások, amik őt érik, azokban hogyan dönt.
Bocsásson meg, kihívás megőrizni ezeket az értékeket?
Sokszor kihívás, mert a körülöttük lévő világ nem így gondolkodik, a templomba járó, hitüket rendszeresen gyakorlók kisebbségben vannak. Egy huszonéves sok mindent ki szeretne próbálni. Úgy érzi, hogy azok a korlátok, amiket egy katolikus iskolában vagy családban fölállítottak elé, az minthogyha gátolná a kibontakozását. Biztos, hogy személyes tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy a hite előrefelé viszi. Nyilván neki magának kell eldöntenie azt, hogy ezen az úton előrehaladva szeretne kiteljesedni és ilyen életet szeretne élni, vagy egy másik életpéldát szeretne választani. De arra tanítjuk őket és azt szeretném, hogyha az emberek tényleg meg is néznék, hogy annak mi a következménye, az hova vezet, hogy ne csak egy hirtelen felindulásból elkövetett életmódot éljenek, ne csak a felszínen legyenek, hanem egy tudatos életvezetést éljenek. Én azt látom, hogy nagyon sokan, amikor maguk felelős helyzetbe kerülnek, amikor maguk lesznek családfenntartók, családapák, családanyák, még hogyha esetleg egy vargabetűt is tett az életük, nagyon sokszor visszatérnek ahhoz, amit tanultak, amit megéltek, mert látják, mert megtapasztalják, hogy ez ad igazi örömöt, ez ad egy olyan életmódot, amivel a másikkal együtt lehet élni. Tehát sokszor az életnek a kihívásai igazolják azt, hogy a keresztény életmód, az nemcsak hogy élhető, hanem talán annak a mentén lehet, vagy ezen az úton lehet mások számára is megtalálni a boldogságot, meg a maga számára is. És emellett, amit még fontosnak tartok, hogyha az egyházi iskolából valaki kilép, akkor találjon magának közösséget. És akkor ismét a közösség-témánál vagyunk, de én ezt nagyon fontosnak tartom, hogy legyen egy olyan hely, ahol a problémáikat megbeszélhetik.
Ahhoz, hogy ezeket az értékeket meg tudják őrizni felnőtt korban vagy fiatal felnőtt korban az önöknél végzett fiatalok, kell-e hozzá az, hogy valami módon, mondjuk a katolikus egyház vagy általában a keresztény egyházak korszerűsödjenek technikáikban is? Arra gondolok, hogy egy természetes élettere nyilván az önöknél tanuló gyerekeknek, mondjuk az internet világa. Mennyire kell ezt használniuk?
Igen, használjuk. A Facebook és az internet természetesen a kommunikációnak egy eszköze, de azt is fontosnak tartom, minthogy ezekről órák szólnak, és azt hiszem, nemcsak nálunk, hanem más intézményeknél és más iskolákban is, hogy hogyan lehet ezt jól használni, hogy ez mire való, mert emellett sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy személyes találkozások legyenek. Mi erre szeretnénk a hangsúlyt helyezni, mert nem pótolhatja az internet világa a cybervilág ezt a személyes találkozást. Természetesen megint nem vagy-vagy kérdés. Mind a kettőre szükség van a maga helyén, de én azt gondolom, hogy az internet vagy a Facebook az jó arra, hogy dolgokat megszervezzünk, de arra nem jó, hogy ott mondjam el a páromnak, hogy szakítok veled, mert nyilván ilyenek bekövetkeznek, és éppen ezért a fiatalokkal ilyen témákról beszélgetünk. Ezekről beszélni kell. Tehát a mi szemléletünket abba az irányba kell modernizálni, hogy a mai kihívásoknak vagy új jelenségeknek megfelelő jó válaszokat tudjunk adni a keresztény tanítás alapján.
És jól haladnak ezzel?
Haladunk, teljes rálátásom nincsen. Mi azért készítettünk egy jegyzetet a gyerekeknek. Az erkölcstan már nagyon régóta a hitoktatásnak a része. Fontosnak tartom, hogy nem elegendő csak egy fekete-fehér kinyomtatott könyvet a gyerek kezébe adni. Kellenek kisfilmek, kellenek nagyfilmek. Sokszor a fiatal képi nyelven beszél, akkor azon keresztül is lehet üzenni. És vannak azért olyan kis videók, vagy éppen olyan tanúságtevő emberek, akik más csatornákon talán jobban tudnak megszólítani gyerekeket vagy tudnak választ adni ilyen nehézségekre. Hívtunk egy olyan fiatalt, aki a drog hálójába került, majd a református egyház rehabilitációs intézetébe került. Õ ezt megjárta, hívővé lesz, keresi az életet. De hogy leszokott, kikerült a drog hálójából, és eljött a gyerekeknek és elmondta, hogy hogyan került ide be. Sokszor én 45 percen keresztül vért verejtékezve próbálom a gyermekek figyelmét magamra terelni és elmondani, hogy mit is gondolunk mi a kereszténységről. Neki nem kellett semmit tennie, csak mondani az életét. Nyilván én azt a tanítást, amit az életével mondott el, hosszú órákon keresztül mondhatnám, akkor sem volna olyan hatékony. Azt gondolom, hogy ezeket a csatornákat kell megtalálni. Hogyan tudunk hitelesen, jól a gyerekek nyelvén szólni arról, ami egyetemes, örök érték. Ebben van feladatunk. Én azt gondolom, hogy nem lehet olyat mondani, hogy most már megtaláltuk, hátradőlhetünk, ez most már így működik. Újra meg újra át kell gondolni, hogy melyek azok a formák, amelyekkel át tudjuk adni, el tudjuk mondani azt, amiben hiszünk.
Beszélgetésünk első felében Ön is említette már Ferenc pápát, egy enciklikával kapcsolatban, és ha már a modernizáció szóba került, akkor beszéljünk még arról, sokan azt mondják, számos modernizációs lépés történt, amióta ő a katolikus egyház feje. Ezek a modernizációs lépések mennyi idő alatt jutnak el ebben a hatalmas szervezetben Rómából a szentendrei Ferences Gimnáziumig?
Egyrészt írt egy nagyon szép enciklikát, egy nagyon szép kis könyvet, amiben az a fajta gondolkodásmód, amit ő megél, le van írva, ez eljut a Ferences Gimnáziumba. A kérdés az, hogy miként jut el a szívünkbe, és hogyan jut el a hétköznapokba, a cselekedeteinkbe, a szemléletmódunkba. Ez nyilvánvalóan feladat. De azt hiszem, hogy a pápa modernizációs törekvésein túl természetesen az egyház nemcsak a főtől függ, tehát hamis volna az a kép, hogy új pápa lett, új gondolkodásmód, és ezért minden változik, hiszen az a lelkiség, amivel ő Rómában pápaként nagy dolgokat elmond, vagy sok mindenben megnyilatkozik, azért ez a részegyházban már jelen volt és jelen van. Hiszen ő is, püspökként, ezt a fajta szegényekhez való hozzáállást már megtette. Ez az egyházi gimnáziumokban már jelen van. Tehát még mielőtt a közoktatás kötelezővé tette volna a közösségi szolgálatot, nálunk ez már a tevékeny szeretet programjaként, tevékeny szeretet iskolájaként működött, amit a miskolci jezsuiták vagy a piaristák is átvettek, tehát számunkra ez már nem volt új. Láttuk azt, hogy nagyon fontos az, hogy az iskolai évek alatt a gyerekek közelebb kerüljenek a szegényekhez, az elesettekhez, a peremre szorultakhoz. A gyerekek szeretik, volt, aki a kötelezőn túl a következő évben is jelentkezett, hogy ő szeretne ebben a programban részt venni. Azért, mert ez éppen azt a fajta meglátást mutatja, amit Ferenc pápa az enciklikában is leírt, hogy az a szeretet, amit megélünk, ami gyakorlatias, ami bátor, ami oda mer lépni. Embert formáló, szemléletet formáló. A magyarországi ferences családban van egy autista központ, Gyöngyösön. Igyekszik a ferences rend és nagyon sok hívő civil ember a társadalomnak egy olyan rétegéhez szólni vagy őket fölvállalni, akiknek a kezelése különleges figyelmet és szeretetet igényel. Azt hiszem, az a fajta lelkiség, amit Ferenc pápa képvisel, az az egyházban nagyon sok helyen már jelen volt, a Ferences rend talán büszke is arra, hogy a pápa Szent Ferenc után magát Ferencnek hívja, mert valahogy ez mutatja azt a lelkiséget, amire mi is törekszünk. Ettől függetlenül nekünk dolgunk és feladatunk, hogy egyre inkább ezt a lelkiséget, szemléletmódot megvalósítsuk. Nem ülhetünk a babérokon még akkor sem, hogyha vannak jó gyakorlataink, vannak jó példák, ezeknek a láttán kell felbuzdulnunk és folytatni azt a munkát, amit elődeink megkezdtek, illetve amire Ferenc pápa bennünket buzdít.
Hanganyag: Hlavay Richárd