Jézus Isten!
Még kimondani is sok.
60 év!
De csodálatos emlék, nyilván. Ezzel kapcsolatban kérdezném, ha álmodik, Gyula bátyám, a futballról szokott álmodni, vagy inkább civil dolgokról?
Civil dolgokról kevésbé. A futball sokszor kísért álmomban, gondolataimban. A magyar labdarúgás legkellemetlenebb emlékű mérkőzésének egyik résztvevője voltam, ez pedig az 54-es...
... berni döntő.
Igen, a labdarúgó-világbajnokság, ahol az egész nemzet várakozása ellenére váratlanul és megmagyarázhatatlanul vereséget szenvedtünk. Igaz - ezt zárójelbe hozzá kell tegyem -, a játékvezető hathatós közreműködésével.
Például azért, mert nem adta meg Puskás teljesen szabályos gólját a végén.
Például, meg megadott ellenünk két olyan szabálytalan gólt, amit, szóval nem tudom, megmagyarázni, hogy miért...
Bocsánat, csak miután rádióban beszélünk, és nincs meg az a lehetőségünk, hogy most gyorsan bevágjuk a filmet, azért hadd mondjam, hogy egy beadás, egy szöglet után a német csatár meglökte Gyula bátyámat...
A Schäfer a nyakamba kapaszkodott és lerántott a földre. Átszállt fölöttünk a labda, és nem is tudom...
Rahn (...).
Nem emlékszem a góllövőkre, mert amikor kaptuk az első szabálytalan gólt, akkor vörös köd szállt le a szemem elé, és csak azokra a momentumokra emlékszem, de arra nagyon, amikor mi, ugye, két teljesen szabálytalan gólt kaptunk. De még legjellemzőbb volt a játékvezető működésére Öcsi harmadik gólja, amit először megadott Ling játékvezető, aztán a...
... a walesi partjelző, Griffith jelzésére...
... igen, visszavonta. Úgyhogy van egy olyan érzésem ma is, mint ahogy akkor volt, hogy ez előre megbeszélt dolog volt a játékvezetők között. Mármint hogy az, hogy nem lenne jó, ha a magyarok nyernék a világbajnokságot.
Lehet, hogyha nem nyer a csapat 6:3-ra a Wembley-ben, akkor az angolok kevésbé nyűgösek ránk?
Hát a 6:3 mellett még...
Ugye, volt egy 7:1-es mérkőzés...
...jegyezzük meg, hogy egy 7:1-es mérkőzés is volt Budapesten.
Ahogy mondták akkoriban, egy hétre jöttek 7:1-gyel mentek.
7:1-gyel mentek. Na, most mindezzel együtt mégis az a meggyőződésem, hogy a játékvezető, vagy játékvezetők működése ellenére nyernünk kellett volna.
Sok okot mondtak azóta is maguk a játékosok, illetőleg akik részesei voltak ennek a sorozatnak arra, hogy miért vesztettünk. Az egyik az volt, hogy a magyar csapatnak vitathatatlanul nehezebb volt a sorsolása a döntőig vezető úton.
A legnehezebb volt.
A brazilokkal és az uruguayiakkal,...
Így igaz.
...az előző világbajnokság első két helyezettjével kellett játszani. A brazilok elleni egy vérzivataros mérkőzés volt, az uruguayiak ellen pedig talán a torna másik legjobb csapatát kellett legyőzni. 2:0-s vezetés után, Hohberg egyenlítő góljai után Kocsisnak sikerült a folytatásban két góllal megnyerni az elődöntőt. Mándi Gyula (Sebes Gusztáv szövetségi kapitány segítője. - A szerk.) szavaira emlékszem, azt mondta, hogy az volt a legjobb mérkőzése a magyar válogatottnak talán az egész futballtörténelemben.
A legjobb és a legnehezebb, mert a világ labdarúgásában akkor az előző világbajnokság első két helyezettje játszott főszerepet, az uruguayi és a brazil csapat. Mi akkor ismerkedtünk meg tulajdonképpen a dél-amerikai labdarúgással, amikor nagyon fontos mérkőzéseket játszottunk mind a brazil, mind pedig az uruguayi csapat ellen. A továbbjutásról volt szó mind a két esetben.
Ott nem lehetett hibázni.
Ott nem, de én nem szívesen emlékszem vissza ezekre a mérkőzésekre, mert bennem a döntő a németek elleni találkozó kitörölhetetlen.
A játékosok is különbözőképpen vélekedtek. Emlékeim szerint a múltban, ha Gyula bátyámmal volt alkalmam beszélgetni, ön mindig úgy foglalt állást, hogy igaza volt Sebesnek abban, hogy Puskás játszott a döntőben. Nyilván a laikus is úgy gondolja, hogy egy ilyen kvalitású futballistát vétek lenne kihagyni, Plusz, meg is rúgta a maga gólját. (Tulajdonképpen, a meg nem adottat is számítva, kettőt. - A szerk.) Egyáltalán, aki látta a mérkőzés filmjét, nem mondhatja, hogy gyengén futballozott volna.
Nem, nem.
Öcsivel más volt a csapat? Lelkileg is más volt, ha ő a pályán volt?
Az ellenfél védelmének a felállásában mindenféleképpen nagy szerepet játszott.
Gondolom, féltek tőle, mint a tűztől.
És annak a magyar csapatnak megvolt az előnye a világ labdarúgásával szemben, az akkor újdonságnak számító 4-2-4-es felállással.
Tehát a Hidegkuti által fémjelzett, visszavont középcsatáros játékkal.
Így igaz, ezt a játékstílust még Bukovi Marci bácsi találta ki az MTK-ban, mert ott két olyan csatárjátékosa volt, Palotás Péter és a Hidegkuti Nándi személyében, akik inkább középpályás feladatokat láttak el.
Ha Palotásnak nincs a veleszületett betegsége, a szívproblémája...
Szívproblémája, igen. Fiatalon halt meg, igen.
...akkor lehet, hogy Hidegkuti nem is futja be a válogatottban azt a karriert?
Nem, nem, Nándi sokoldalúbb és képzettebb játékos volt.
Tehát több poszton is használható volt, emlékszem, még jobbszélsőt is játszott.
Igen, meg balszélsőt, meg a csatársor minden posztján játszott. Mándi elég későn került be a válogatott csapatba, de én még régebbről emlékszem rá, játszottam ellene még abban az időben, amikor ő az Elektromos játékosa volt.
Az Elektromosban játszott, és onnan ment, aztán a Herminamezei AC-n keresztül az MTK-ba.
Egy bizonyos, hogy az én hitem, meggyőződésem szerint Nándi egyike volt az akkori magyar válogatott négy világklasszisának.
A külföldieket is lenyűgözte ez a csapat. Nekem Carlos Albertóval, a 70-es világbajnok brazil csapat jobbhátvédjével volt alkalmam beszélgetni, és azt mondta, hogy azért tartja a magyar csapatot, az Aranycsapatot minden idők legjobb válogatottjának, egyébként az ő hetvenes, brazil csapatuk mellett, mert hat világklasszis játszott együtt: Grosics, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor.
Czibor, igen.
Gyula bácsinak az ítélete körülbelül egyezik ezzel, hogy ez a hat játékos világklasszis volt...
Igen, de kiemelkedő világklasszis négy volt. Meghatározó. Tehát nemcsak a szakmai, hanem a játékrendszer vonatkozásában is. Kocsis Sanyi, Puskás...
Hidegkuti és nyilván Bozsik.
Hidegkuti és Bozsik. Ez a négy játékos játszott főszerepet ebben az akkor még a világon ismeretlen játékstílusban, a 4-4-2-ben. De én magam egy rendkívül - nem szeretem ezt a kifejezést, hogy szerencsés, mert ez nemigen felel meg a valóságnak, hogy valaki szerencsével ért el ide vagy oda, mert ahhoz képességekkel kellett rendelkezni, hogy kiemelkedő eredményeket érjen el valaki -, de szerencsés vagyok, hogy közöttük játszhattam. Ebben a csapatban négy olyan játékos szerepelt, akik nemcsak a magyar, hanem a világ labdarúgásában is új hadrendben játszottak.
Esett az eső Bernben, és a németeknek volt hosszú stoplija, ami azért talán valamelyest szerepet játszott abban, hogy 3:8 után föl tudtak állni. Az első találkozó a csoportmeccsek során 8:3-as magyar győzelemmel végződött. A német sajtóban az elmúlt időszakban másodszor lehetett olvasni arról, hogy a németeket esetleg dopping is segítette. Amikor ez először felvetődött...
Nem, én ezt kizártnak tartom.
Ezt szerettem volna mondani, hogy amikor először felvetődött, akkor Gyula bátyám nagyon sportszerűen azt mondta, hogy ezzel nem kell foglalkozni, ilyen nem volt.
Nem, nem, szerintem sem, mert, hogy mondjam, két jellemzője van, egy ismeretlen vagy rendkívüli eseménynek egy labdarúgó-mérkőzés során. A teljesítmény és a hozzáállás. S hozzáteszem, hogy a németeknek nem volt vesztenivalójuk.
Ez így van, 3:8 után.
3:8 után reménytelen helyzetben álltak ki. Igaz...
Más összeállításban.
Igen. És még egy, hogy az én érzésem szerint - ezt nem szeretem kihangsúlyozni, de mégiscsak említést érdemel -, hogy a 8:3-as mérkőzésen mi olyan könnyedén és annyira biztosan...
Már-már túl könnyedén.
Hát ezt nem akartam mondani, a döntőben úgy álltunk fel ellenük, hogy áh, ez csak az a német csapat.
És utána a 8-9. percben 2:0 ide. Ez csak ráerősített.
Igen, igen. Na, jó, a 2:0 az maradhatott volna végig az első félidőben...
Korrekt játékvezetés mellett.
Ha a játékvezető nem úgy és nem annyit árt a magyar csapat eredményességének vagy eredménytelenségének, akkor azért másképp néztünk volna ki.
Gyula bátyám, ha megnyerte volna az Aranycsapat a döntőt, ha korrektül fúj az angol bíró, akkor van 1954 novemberében Grosics-ügy?
Nem tudom. Nekem két ügyem volt az ÁVH-val kapcsolatos. Az első 1949 tavaszán.
Amikor több játékos megpróbált...
Amikor egy csapat próbált disszidálni.
A Pipa utca sarkáról.
Nekem ott volt a találkozóm. A csapat tagjainak négy vagy öt helyen volt az induláshoz találkozója. A Pipa utca sarkán aznap este hét órakor jött egy amerikai kocsi, mindegy, sátoros kocsi, amiből két civil kiszállt. Én ott sétáltam az utcától, akkor még Tolbuhin körút volt, a saroktól körülbelül a Pipa utca közepéig. Amikor ez a kocsi befutott - érdekes, hogy az embernek milyen megérzései vannak - volt egy olyan rossz érzésem. Amikor megláttam ezt a kocsit, és kiszállt belőle két civil ruhás férfi, akik "véletlenül" arra jöttek, ahol én sétáltam.
Micsoda véletlenek vannak az életben!
Igen. Udvariasan köszöntek, s megkérdezték, hogy mit keresek én itt. És akkor - az életben megmagyarázhatatlan események befolyásolják a gondolatainkat - nekem nem az jutott eszembe, hogy várok egy kocsit, amivel disszidálni akarunk, hanem az, hogy Dorogra szeretnék menni, a szüleimhez, egy ismerősömmel megbeszéltem, hogy itt találkozunk, mert ő meg Esztergomba megy. Mondták, hogy szálljak be nyugodtan, ők mennek Esztergomba, és letesznek Dorogon a szüleimnél.Micsoda előzékenység!
Persze nem Esztergomba ment a kocsi, hanem...
Rövidebb útra.
...az Andrássy út 60. előtt befordult, nem emlékszem már az utca nevére, és ott az épület oldalán volt egy ilyen gépkocsi-bejáró. Már nincs, mert bár elég régen, de jártam arra, és direkt megnéztem, hogy van-e ott bejáró, ám beépítették. Lementünk az épület alagsorába, és onnan gyalog, vörös szőnyeggel letakart lépcsősoron mentünk fel az első emeletre. Ezt az utat én ezerkilencszáz' valahányban, nem is tudom, sokkal később, bejártam újra és átéltem ezt a bizonyos napot.
Nem volt velőtrázó élmény? Hogy bírja ki az ember, hogy ezt újra át kell élnie?
Nehezen, nehezen. Tudniillik az ember akaratlanul még arra is koncentrál, hogy hova lép, mert ott, ebben az épületben, aminek borzasztó híre volt akkor és most is, mert akik ott jártak, abban az épületben, vádlottként...
Ritkán jöttek ugyanolyan állapotban ki, mint ahogy bementek.
Hát... Fölvittek az első emeletre, egy szobába, ami, aztán később rájöttem, nem vallatószoba volt, mert az egy emelettel lejjebb volt. Amikor avatták az épületet (A Terror Házát - A szerk.), bejártam ugyanazt az utat. Két dologgal nem találkoztam. Amikor 1949-ben mentünk fel az első emeletre, akkor a szobák ajtaja belülről nyílt és nem kívülről, amikor másodszor voltam ott, akkor már kívülről nyíltak a szobák.
Amikor legutóbb erről a kérdésről beszélgettünk, akkor tetszett említeni egy bizonyos tükörszobát, ami nagyon csillogott...
Nem, ilyen por.
Kristályszerű.
Igen.
Ez a szemnek rendkívül bántó.
Borzasztó. Nemcsak azért, mert az embert odaállították egy kétórás, szívfacsaró vallatás után, hanem egyáltalán, az ember olyan állapotba kerül ilyen helyen, amit később nem tud visszaidézni, vagy legalábbis nem tökéletesen. Két óra múltával odaállítottak a falhoz, addig ültem az ÁVH-s őrnagy asztala előtt egy széken. Hát az is érdekes volt, mert a két pribék belökött az ajtón, és én a lendülettől az íróasztalhoz rohantam...Volt egy asztal ott, egy szék, és arra leültem, a lendülettől. Fölállítottak, kizavartak a helyiségből, hogy tanuljam meg, hogy hogyan kell belépni egy szobába..
Egyébként utána civilben nem tetszett találkozni ezekkel az emberekkel soha?
Az egy későbbi. 1954 novemberében a Honvéd a Vasassal játszott a Népligetben, és én a mérkőzés előtt már átöltözve mentem volna ki bemelegíteni, amikor a Kalmár Jenő bácsi odajött hozzám, átkarolt, a fülembe súgta, hogy Gyula, ne menjen, mert magát nem engedik játszani. Na most, hogy ki nem enged, meg miért nem enged, ezt ő nem tudta, mint ahogy én sem tudtam. Felöltöztem, és elmentem. Nem is néztem meg a mérkőzést. Később aztán megtudtam, hogy Jenő bácsinak Sebes Gusztáv szólt, hogy ne engedjen játszani. Akkor halálos csend vett körül. Nem szólt hozzám senki. Az utolsó élményem az volt, hogy Jenő bácsi odajött, átkarolt, és azt monda, Gyula, maga nem játszhat felsőbb utasításra. Azt mondta, ő nem tudja miért, neki nem mondták meg, hogy miért, csak azt, hogy nem játszhatok.
Az egyébként elképzelhető, hogy ő tényleg nem tudta.
Az halál biztos.
Õ nem volt ilyen értelemben politikailag exponált.
Egyszerűen egészen furcsa volt, hogy ilyen módon járnak. Mert voltak hallomásból olyan ismereteim, hogy az ÁVH hogyan dolgozik. Az áldozatért éjszaka mentek és megfélemlítették, hogy mire odaér az áldozat az Andrássy út 60-ba, addigra már egy idegileg megsemmisült ember kerüljön be a vallatáshoz. Aztán még aznap este, ezután a csillámló fal előtt való vigyázzállásom után, még levittek a pincébe, egy vallatószobába. Azt én soha nem felejtem el. Ott nem hallgattak ki, csak közölték, hogy a legközelebbi kihallgatás már itt lesz. Bevittek egy fülkébe. Ugyanazon a folyosón kinyitottak egy ajtót. Odaértem, és mondták, hogy menjek be. Körülbelül ilyen széles lehetett.
Mondjuk azt, hogy 80 centi.
Igen, hát a fene tudja, nekem akkor már teljesen mindegy volt, hogy 60 centi vagy 80, keresztben egy deszka volt beépítve a két oldalsó falba. Hát én naivan azt hittem, hogy itt nyugodtan lehet végre most már aludni, mert elálmosodtam.
Az Andrássy út 60-ban tett kényszerű látogatás után hosszabb eltiltás következett. 1955-ben nem is tetszett bajnoki mérkőzésen védeni. A Honvéd kizárta soraiból, majd a következő állomás Tatabánya lett. Az 1956 nyarára újra szuperformába lendült Grosics Gyula már a Bányász kapusaként került vissza a válogatottba. Védett az Aranycsapat utolsó négy mérkőzésén, amelyeken már Bujovi Márton volt a szövetségi kapitány. 1956. október 23-án, amikor kitört a forradalom, még mindig a Tatabánya futballistája volt. A Honvéd néhány nappal később elindult Nyugat-Európába Bajnokcsapatok Európa Kupája-mérkőzést játszani Bilbaóba, majd a csapat kint maradt és túrázott. Közben, részben azért, mert meg is sérültek játékosok, meg mert néhányan úgy döntöttek, hogy hazajönnek, érkezett egy hívó szó Budapestre.
Östreicher Emil, a Honvéd csapatának akkori mindenese hívott fel telefonon Madridból, hogy nem lenne-e kedvem kijönni és részt venni a túrán. Mindent tudtunk róluk, csak azt nem, hogy meddig fognak kint maradni, és hogy egyáltalán hazajönnek-e. Kérdeztem Emiltől, hogy mivel tudok kimenni. Azt mondta: "Ne törődj semmivel, kapsz egy telefont, megmondják, hogy melyik időpontban, hol kell lenned, busszal Bécsbe mentek, ahol már téged külön várni fognak." De, mondtam neki, Emil, én a családomat nem akarom itthon hagyni egyedül. Azt mondta, hogy vigyem a családomat is.
Mennyi idős volt a két lánya akkor?
Négy-öt éves volt a két lányom. A megbeszélt időpontban a Serleg utca sarkán már várt bennünket az autóbusz, ahol a hátsó térben néhányan, talán tízen vagy tizenketten ültek, halálos csöndben. Õk is azzal a busszal mentek Bécsbe, disszidálási szándékkal. A két kislányommal és a feleségemmel egészen Brenbergbányáig mentünk az autóbusszal. Ott átmentünk a főutcán, kiértünk a városka szélére, és ott már az úton, amelyen Ausztriába mehettünk volna, keresztbe egy tankcsapda volt kiásva.
Ekkor már túl voltunk november 4-én, jócskán.
Akkor már túl.
Úgy gondolta, Gyula bácsi, visszagondolva az október 23-i, illetve az azutáni napokra, hogy jobb is, hogyha az ember nem marad egy ideig itthon?
Nem tudom. Én nagyon nehéz helyzetbe hoztam a családomat is, magamat is, mert a körtérről a Serleg utcán keresztül egy 25-30 fős diákcsoport fegyverrel néhány napon keresztül megpróbáltak fölmenni a Gellérthegyre. Ezek a gyerekek azt hitték, hogy a mi utcánkon keresztül simán feljutnak majd. Nem tudták, amit mi igen, hogy minden este, ahogy sötétedni kezdett, a szovjet csapatok körülzárták a Gellérthegyet. A Serleg utca, ahol mi laktunk, beletorkollott abba a záróvonalba, amellyel az oroszok, a szovjetek tartották a Gellérthegyet körülfogva. Állítólag, ezt én nem tudom, fegyverraktárak meg sok minden más katonailag fontos dolgok voltak a Gellérthegyen, pincehelységekben.
Azok a fiúk, akik aztán be is csöngettek a Serleg utcába, ha jól tudom, fegyvert is hoztak.
Hogyne, fegyveres felkelők voltak.
Maradt is fegyver a lakásban?
Én ajánlottam fel, hogy ugyan már, ne cipeljétek magatokkal oda-vissza a fegyvereket. Itt van egy pincehelyiség a ház alatt, rakjuk oda le a fegyvereket. Ma leteszitek, holnap jöttök, és nyugodtan vihetitek. Ez számukra nagyon jó megoldás volt, mert nem kellett fegyveresen sétálgatni a körtér körül, ahol az egyik gócpontja volt a forradalomnak. Életveszélyes volt. Én csütörtökön délután kimentem, az már akkor a harmadik nap volt a forradalmi harcok után, kimentem, mert meghirdettek valamilyen összejövetelt, vagy tüntetést. Kimentem a Móricz Zsigmond körtérre. Elkezdődött egy nagygyűlésszerű összejövetel. Tele volt a körtér emberekkel, a Szent Imre herceg szobránál vagy annak közelében alakult ki a nagygyűlés központja. Szörnyű volt, mert alig, hogy elkezdődött, nem emlékszem már, hogy ki tartott beszédet, egyszercsak, egyik pillanatról a másikra, az emeletes házak tetejéről sortüzet kaptunk. Sok ember ottmaradt. De hogy mennyi, azt az Isten tudja. Én magam is akkor jöttem rá, hogy végveszélyben az ember egy kavicsdarab mögé fekszik le, hogy védve legyen a teste.
A remény erősebb, mint maga a kő.
Igen, igen. Negyedike után, amikor a szovjetek visszajöttek, még a következő nap, 5-én meg 6-án jöttek a fiúk, mert akkor még két napig tartottak a harcok.Mi lett végül a fegyverekkel?
Ez volt ennek a történetnek a sava-borsa. Két nappal a szovjet csapatok bevonulása után megszűntek a harcok a körtéren, meg az utcákban is. Nem tudtam, mit csináljak a pincében maradt fegyverekkel.
Minden megoldás rossz. Kivinni, ott hagyni, minden.
Minden rossz, hát persze. És nem voltak tekintettel a megszálló csapatok arra, hogy ki, miért, milyen okból vagy hogyan keveredett bele ebbe az akkor, abban a pillanatban lehetetlennek érzett, gondolt helyzetbe. Csütörtökön, ha jól emlékszem, csütörtököt írtunk, mert, ugye, kedden tört ki a forradalom, a következő hét csütörtökén fejeződött be, már legalábbis ott a körtér körül, még az összes fegyver, géppisztolyok, pisztolyok, géppuskák, kézigránátok, szóval minden, még a pincénkben volt elraktározva. Reggel elég korán becsöngettek. Kinéztem, és látom, hogy áll ott egy kocsi, egy ilyen kis furgonszerűség és egy nem tudom, milyen rendfokozatú, de tiszti egyenruhát viselő férfi, akit én soha életemben nem láttam. Kimegyek, és kérdezem, hogy tessék, mit akar. Azt mondja, a fegyverekért jöttem. Na, kiment a vér a fejemből, mert...
Ennek jó vége nem lehet.
...mert számtalan embert felakasztottak a...
A feléért.
Csak egy fegyverért! De hát nálam fegyverarzenál volt! Látta, hogy kitört rajtam a harci idegesség, és mondta, hogy ne idegeskedjek, mert a főnöke utasítására jött elvinni a fegyvereket a pincéből, mielőtt még mások jönnek és botrány lesz belőle. Ez valamilyen módon megnyugtatott. Hát az túlzás, hogy megnyugtatott, de hát ilyen helyzetben...
Megadta a túlélés reményét.
Hát igen. Beengedtem. Akkor jött még egy pasi a kocsiból, és elkezdték fölhordani a pincéből a fegyvereket.
Tudtak mindent?
Mindent tudtak. Még azt is, a végén már azt is megkérdezték, hogy van még valami? Elvitték az összes fegyvert a pincéből, és soha többet nem találkoztam velük.
De rendes emberek voltak.
Megbízásra jöttek. Csak sejtésem van, hogy ki lehetett az a magas rangú főtiszt (aki a parancsot adta).
Aki szerette a futballt, valószínű.
Igen, és járt ki a mérkőzésekre.
Utána, ki tetszett menni Bécsbe, onnan Madridba, majd a csapat játszott Spanyolországban, Olaszországban, és elment Dél-Amerikára, arra a híres túrára, ahonnan 1957 márciusának elején a csapat egy része hazatért, néhányan nem. Gyula bácsi is rövidebb ideig kint maradt, edzett.
Igen, néhány hétig. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak.
A család volt, ami hazahozta. Gondolom, szerződési ajánlat lett volna.
Ajjaj! Volt is. Én Dél-Amerikából úgy jöttem vissza, hogy Rio de Janeiróban előszerződést kötöttem a Flamengóval. Úgy kerültem vissza Ausztriába, hogy a Flamengo elnöke, akivel tárgyaltunk, mondta, hogy ne menjek vissza Európába, küldenek embereket Bécsbe, és áthozzák a családot is. Megmutatták a házat, amit kaptam volna egy gyönyörű, a Copacabanához közeli házat
Február-március volt, akkor nagyon meleg tud lenni arrafelé. Egyébként, amennyire emlékszem, a meccsek is Rióban jó hőmérsékleti körülmények között, melegben zajlottak.
Igen, igen. De ott a téli időjárás is olyan 15-20 fokos nappali hőmérsékletet jelentett. Úgyhogy mondtam, hogy én nem úgy akarom a családot látni, hogy valaki kimegy, hanem én szeretnék visszamenni Bécsbe, megbeszélni a továbbiakat. Aztán majd jelentkezem, hogy milyen úton, hogyan, milyen közlekedési lehetőséggel jutok vissza Rio de Janeiróba.
Ki tudja, hogyan alakult volna akkor a folytatás.
Hát nem tudom. Ott állt a Krisztus-szobor, közte az öböl, a tenger, a tengerpart, gyönyörű, a Copacabana 12 kilométeres tengerparti része, homokos strandlehetőség, szóval ott minden volt. Akkoriban Milánó mellett élt a család, és újra velük léve mondtam, hogy csomagoljunk, megyünk haza, Budapestre. Rám jött, és erről nem tudott volna senki lebeszélni. Amikor bevillant a Krisztus-szobor képe, nekem a Gellért-szobor jutott az eszembe. Ott, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy visszamegyek, hazamegyek.
A hazatérteket nagyon rövid időre eltiltották, de nyártól, sőt, egyeseknek már májustól lehetett játszani. Majdnem azt mondom, mindenkinek megbocsátottak, Grosics Gyulát kivéve, ha azt vesszük, hogy védeni engedték, de csak a Tatabányában.
Az egy furcsa tortúra volt. Nem tudtam megemészteni lelkileg, vergődtem, hogy hazajöttem, itthon vagyok, miért jöttem haza, mit akarok? Mit fogok kapni? Érdekesen alakult a pacsolatom a tatabányaiakkal már 1955 elejétől. Megfogott, az az őszinteség, ahogy beszéltek, hogy elnézést kérünk, ne haragudjon, de ezt mi erőltettük ki a Rákosi elvtársnál. Ugyanis felment egy bányászküldöttség a Rákosihoz, és elintézték, hogy a Grosics, az ugye el van tiltva, nem játszhat sehol, de mi, tatabányaiak majd megneveljük, átneveljük. Azt mondta az elnök, hogy nem azért intézték el, hogy úgy érezzem, hogy ezzel is büntetni akarnak. Érdekes, én gyerekkoromban Tatabányára jártam nyaralni.
Dorogról.
Az édesanyám nagyszülei éltek Tatabányán, és oda jártam minden iskolai szünetben, úgyhogy volt némi helyismeretem. Ismertem a pályát, ami akkor még nem a mostani pálya volt, hanem lent a völgyben egy salakpálya. Sőt, még játszottam is ott. A Tatabánya akkor NB II-es csapat volt, mi pedig NB III-asok a Doroggal. Játszottunk egy barátságos mérkőzést. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Jó kemény, salakos pálya volt.
Vajon miért engedték védeni a válogatottban, miközben büntetésvből nem engedték Pestre vissza?
Nem tudom. Budapesten játszottunk a Tatabányával egy bajnoki mérkőzést, és ott volt a Bukovi Marci bácsi azon a meccsen. Akkor már ő volt Sebes helyett a szövetségi kapitány. Még úgy el is csodálkoztam, hogy a szövetségi kapitány itt? Hát miért jár egy középcsapat meccsére? A mérkőzés után odajött hozzám, és azt mondta, Gyula, átkarolta a vállamat, Gyula, én a legfelsőbb vezetéstől kaptam engedélyt, hogy maga a válogatottban is szerepelhessen. Ez azt megelőzően történt, amikor volt ez az öt mérkőzés eredetileg, ugye a jugoszlávok ellen, a franciák ellen, a szovjetek ellen...
És az osztrákok ellen Bécsben.
És az osztrákok ellen Bécsben.
Lett volna egy svéd is.
Ami elmaradt, mert akkor már lehetett játszani. Ha nem a Marci bácsi a szövetségi kapitány, nem tudom, hogy én visszakerültem volna-e
Egyébként volt személyes konfliktusa Sebessel, vagy csak olyan távolságtartás jellemezte a kapcsolatukat.
Á, nem, állandó,személyes.
A vallásosságot nem tudta megbocsátani?
Én nem titkoltam, hogy messze vagyok ettől a rendszertől, ami akkor a Rákosi vezetése alatt kialakult az országban, kegyetlen idők voltak.
Talán essen szó örömtelibb dolgokról, hogy ne szomorúan zárjuk a beszélgetést. Említettem azt, hogy a 6:3-nak most lesz a 60. évfordulója, ezen az őszön. Arról is beszéltünk, hogy bár az uruguayiak és a brazilok elleni győzelem szép emlék, de mégsem tökéletes, a berni végjáték miatt. De melyek voltak a legemlékezetesebb mérkőzések? Melyik, mondjuk az a három, amelyik a legemlékezetesebb?
A londoni 6:3-as, és az 1956-os, a szovjetek ellen 1:0 Moszkvában, feltétlenül
Ez volt az '56-os őszi bukovi csapat egyik legnagyobb sikere.
Igen, igen. És hát úgy összesítve az a négy mérkőzés, amelyeket'56 őszén játszottunk, nagyon megmaradt bennem. Két okból. Az egyik, hogy akkor kerültem vissza a válogatott csapatba. A másik, hogy milyen kár, hogy csak akkor kerültem vissza, és nem hamarabb. Beleszámolva az 1949 utáni kizárásomat is, a három, három és fél év alatt, amíg nem szerepelhettem a válogatott csapatban, elveszített vagy 30-40 mérkőzést. Mert 86 mérkőzésen szerepeltem ugyan, de ezt a két időszakot nem kaptam meg.
Emlékezetes pillanata a filmeknek a londoni Wembley-ben bemutatott cigánykerék.
Igen.
Azt tetszett mondani, hogy az nem egy tudatos mozdulat volt, szinte nem is maradt meg az emlékezetben.
Nem, nem.
Amikor a filmeket látta Gyula bácsi, akkor már nyilván el kellett hinni, hogy tényleg cigánykerekezett.
Igen, mert valaki az öltözőben, meccs után megjegyezte, hogy azért az nem volt egy szabályos cigánykerék. Hát, mondom, nekem jó volt, mert tényleg, a pályafutásom alatt akkor csináltam egy ilyen cigánykereket, a londoni Wembley Stadionban, és soha többet.
Egyébként a csapat ott játszott jobban, vagy itt Pesten a 7:1-en?
Szerintem Londonban játszottunk nagyon jól. Félelmetes híre volt az angol labdarúgásnak. De ahogy ott játszott a csapatunk, az valami felejthetetlen élmény volt!
Nem volt nagyon nehéz úgy védeni, hogy alig volt játékban?
Ilyenkor a kapusnak a feladata sokkal nehezebb, mint amikor állandó tűz alatt van a kapuja, mert a saját fölényünk a játékban egyben lehetővé teszi, hogy az ellenfél gyors támadásokkal átjátssza a védelmet. Mint ahogy ez be is következett, ugye, két gól után kaptunk még egy 11-es is, úgyhogy én aztán jelentkeztem, hogy 11-esnél megsérültem.
Nem olyan nagyon!
Nem olyan nagyon? Sehogy. Aztán beállt Gellért Sanyi védeni. Nagyon őszintén megmondom, hogy amikor azok az évek, évtizedek kezdenek bennem emlékként fellépni, nem is értem, nem is tudom, hogy én hogy kerültem oda, egy dorogi gyerek... 14 és fél éves voltam, amikor az első NB II-es bajnoki mérkőzésemet játszottam.
Hát csak a szerencséről ne beszéljünk, mert éppen ugye azt emlegettük itt a beszélgetésben, hogy csak szerencsével nem lehet ezt elérni.
Nem, ez egy véletlen esemény volt. Vasárnap...Na, közel laktunk a pályához, és én kijártam hétköznapokon az edzésekre, sűrűn, és mindig beálltam labdát szedni. Arról ismertek tulajdonképpen, hogy minden nap ott dobálom magam a kapu mögött a labda után. Nem tudom. Biztos, hogy valami nem természetes dolog volt, hogy én abba a helyzetbe kerültem.
Mindenesetre nagyon jó, hogy így történt, és ha szabad, akkor tízmillió magyar nevében megköszönöm azt a pályafutást és azt a rengeteg örömöt, amit Gyula bácsi adott a magyar futballszurkolóknak, illetőleg a magyaroknak.
Ehhez hadd tegyem hozzá, hogy az Aranycsapat árnyékában. Mert ahhoz kellett egy olyan csapat is.
Nekünk a futballtörténelem valaha volt legjobb csapata.
A Grosics Gyulával készült beszélgetést meghallgathatja, ha ide kattint.