Nagyböjt idején misszióba szoktunk menni, több templomba és közösségbe is meghívtak, hogy segítsek az embereknek egy tavaszi nagytakarításban, húsvétra való felkészítésben, és így kerültem Önökhöz is.

Bírja fizikailag? Mert látom, hogy sűrű a programja.

Végül is, ha az ember azt csinálja, amit szeret, amiben örömét leli, akkor az nem is olyan nehéz. Szeretem az embereket biztatni, bátorítani, olyan jó drukkerhangulattal vagy lelkülettel járom körbe így a közösségeket.

Honnan tudja, hogy egy-egy közösség milyenfajta biztatásra számít? Mert én úgy képzelem, hogy ez akár országonként, városonként, még falvanként is változhat.

Klasszikus templomban az úgy folyik, hogy az ember beül egy vagy két órára a gyóntatószékbe, és akkor négyszemközt minden ember elmondja a gondjait, bajait, örömeit. Inkább a fájdalmait, ugye. És akkor logikus, hogy a misén a szentbeszédben az ember arra próbál reagálni, ami leggyakrabban előjön. De ha valaki annyira a nemzet ütőerén tartja a kezét, mint mondjuk én is, tehát annyi szegény, bajban lévő ember kopogtat, zörget, akkor azért tudom, hogy a veszekedés, az egymással való torzsalkodás, a házasságoknak fele felbomlik Magyarországon is, tehát tudom, hogy ezek nagyon súlyos sebek. Aggódnak az emberek a holnap miatt, az eladósodottság miatt. Így ezek szinte mindennap előjövő problémák, de azonkívül is sok más téma van, amit jó megpendíteni.

Jó néhány évtizede csinálja ezt. Változott az emberek gondja ezen idő alatt?

Mindig is voltak problémák. Ezt Jézus úgy fejezte ki, hogy szegények mindig is lesznek veletek, tehát azt hiszem, hogy vannak olyan emberek, akiknek az élete megfeneklik, és ilyenkor, hogyha őket segíti az ember egy-egy ilyen gödrön keresztüljutni, akkor megint lendületet tud venni az életük. Ha valaki elesik, eltörik a lába, mindjárt jön a mentő, és pillanatok alatt a fizikai, testi gondjaiból próbálnak segíteni, de ha valaki szellemileg vagy erkölcsileg megbicsaklik, akkor olyan könnyen keresztüllépünk rajta. Sokszor elmondtam, hogy az állam pragmatista szempontból is többet kéne foglalkozzon ilyen téren velünk, mert hihetetlen befektetés, hogy valakit felneveljünk 18-20-25 éves korig, és hogyha az illető nem tud megoldani egy-két kérdést, akkor olyan könnyen magára marad. Kicsit úgy fogom fel, mintha én vennék egy autót, és ha az egyik kanyarban kidurran a kereke, akkor otthagynám. Az állam nagyon sok embert így otthagy, és akkor elbizonytalanodik, vagy nem lát jövőt maga előtt, és ül a harmadik-negyedik emeleti lakásában, és duzzog, és jó lenne ezt kipiszkálni és a fősodrásba visszavinni, hogy alkosson, hogy adófizető állampolgár legyen. Pragmatista szempontból is ez fontos lenne.

Azt értem, hogy az államnak miért volna fontos, de nekünk miért nem fontos?

Azt látom, hogy van egyfajta, diszkréció meg hasonló. Régebben az emberek bátrabban egymás hóna alá nyúltak. Ha valaki ivott, akkor a szomszédok erről elmondták a véleményüket. Nem olyan rég fogadtam be egy kislányt, hatodikos volt, és kiderült, hogy a mostohaapukája hozzápiszkált ehhez a leányzóhoz, és aztán az is kiderült, hogy a polgármester, iskolaigazgató, szinte mindenki tudott a faluban róla, de ez olyan kényes kérdés. Azt gondolom, bátrabban kellene egymásra figyeljünk, tehát nem rossz szándékkal, hogy a másiknak fájdalmat okozzunk vagy feljelentsük, hanem egyszerűen a közösségnek a lendülete kellene jobban sodorja a megfeneklett embereket.

Akárhány interjút olvastam önnel, soha nem tudta sem ön, sem a munkatársai megmondani, hogy most éppen hányan vannak. Tudna egy közelítő számot mondani a mai nap?

A Szent Ferenc Alapítványnál az elmúlt húsz évben összesen 4860 körüli gyerek fordult meg. Ebből nagyjából 2300 van jelenleg is bent az intézetben. 65 helyiségben tevékenykedünk, tehát a statisztikák fényében ez körülbelül így hangzik, plusz-mínusz 5-6...

Plusz-mínusz 5-6? Ez napi mozgás?

Nem, de nemcsak egyedül én fogadhatok be gyerekeket, hanem mindegyik háznak megvan a maga élete. Most persze az lenne jó, hogy a családokat talpra állítsuk, és akkor a szülő utánajöjjön a gyereknek és elvigye. Nekünk nem kudarc az, hogyha a szülő új családot alapít és hazaviszi a gyereket, hanem az a győzelem.

Hogy látja, az utóbbi húsz évben ez kezd működni?

A gondom, hogy úgy látom, valamilyen módon a kommunizmusban - most lehet, hogy sokan megbotránkoznak - nagyobb volt a fegyelem. A gyerek, hogyha nem járt iskolába, akkor a tanító utánament, bátrabban beleszóltak egymás életébe ilyen téren az emberek, és így sokkal kevesebb kisodródás volt. Most olyan szülők hozzák hozzánk a gyerekeiket, akik ebben a demokráciában nőttek fel. Jön egy 21 éves anyuka három gyerekkel. Az ember ránéz, és érzi, hogy ezt kilencedik osztályba be lehetne íratni, de nem képes még arra sem, hogy önmagát ellássa. Aztán három nap múlva előkerül a férje is, karikákkal a fülében, felzselézett hajjal, négycentis talpú cipőben, és azt mondja, nincs munkahelye. Mondom neki, ne haragudjál, ősszel szoktak madárijesztőt keresni! Ha dolgozni akarsz valahol, nagyon nehéz, iskolád nincs, most így nehezen fog téged valaki alkalmazni. Erdélyben konzervatívabbak egy kicsit az emberek, szedd össze magad ott, és hátha akkor inkább sikerül, de nem bízom benne. Ott van ez az apa és anya, és én befogadom a három gyerekét, mert nem szeretném, hogy a gyerekek szenvedjenek.Mindvégig szilárdan biztos abban, hogy ezzel jót tesz? Hiszen más baját veszi a nyakába, és édesapja egyiknek sem lehet.

Igen, igen. A román törvények alapján, ha valaki írásban kéri, jelzi azt, hogy gondjai vannak és a gyereknek fizikai, szellemi, lelki, anyagi élete, léte veszélyben van, akkor az embernek lépnie kell. Sajnos ugye itt Magyarországon is történik olyan, amikor egy-egy szülő jelzi, hogy gond van, és aztán, ha nem segítenek, akkor nagyon könnyen egész drasztikus megoldások útjára tud lépni. Erdélyben is volt olyan is, aki kivégezte a saját gyerekeit, meg szörnyű dolgok tudnak történni.

A napokban történt, hogy jött egy anyuka négy gyerekkel. A férje késsel hajkurászta vagy a hároméves gyereknek a nyakához odatette a kést, és zokogott. Persze az lenne nagyon jó, ha lenne egy olyan intézmény, ahova befogadnának egy férfit, és azt mondják, még igazából nem tudsz apa lenni, gyere, megtanítunk rá. Az a bajom nekem, hogy Erdélyben nem tudok egy telefonszámot, amit felhívnék, hogy ezt a 24 éves férfit befogadják egy hónapra, hogy felkészítsék arra, hogyan kell egy asszonnyal, gyerekkel, családdal bánni.

A társadalomnak, az iskolának az lenne a feladata, hogy az életre felkészítse a fiatalokat. Ha én tudom, hogy egy olyan autót kell tervezzek, ami az Északi-sarkon mínusz hatvan fokban kell beinduljon, akkor a cég, ha nem tud száz olyan autót csinálni, amiből száz beindul, akkor elég nagy gáz van, nem? Romániában sajnos 64 százaléka a gyerekeknek tavaly az érettségin megbukott. Ez sok mindent elárul. És az a szörnyű, hogy végül is nem váltanak le senkit a tanügyben. Most nem vádolok senkit, csak sok olyan fiatal kerül ki az életbe, aki nem tudja, hogy mi az életének az értelme, nem tudja, merre induljon el, nem tudja, hogy oldjon meg alapvető kérdéseket.

Visszafele sem működik a nevelés? Az önöktől a családba visszakerülő gyerekek nem tudják magukkal hozni a szülőket? Mert van, aki azért ebben bízik.

Nagy százalékban tényleg eredményes a nevelés, az iskola is azért nagy-nagy arányban jól végzi a dolgát, de van egy olyan réteg, amelyiknek ez nem elég. Most a mi részünkről az egyház is biztat, bátorít, lelkesít, de úgy látom, hogy nagyon elindult ez a mai világ egy kicsit olyan anyagi, individuális irányba, hogy mindenki a saját szempontjait nézi, és így könnyen megfeledkezünk egymásról. Tehát én mindig szoktam mondogatni, hogy más iskolák mindig a legjobb gyerekeket, a ranglista első helyezetteit fogadják be, míg mi mindig a legutolsókat fogadjuk be. Akik bajban vannak, azokkal kerülök kapcsolatba, és azt látom, hogy sajnos ez a réteg nagyon vastag, és folyamatosan vastagodik.

Romániában vagy úgy általában látja ezt vastagodónak?

Most ugye itt Magyarországon nincs akkora rálátásom a dologra, de gondolom, itt is gondok vannak.

Hogyan tud együttműködni a román intézményekkel, hatóságokkal? Az eleje konfliktusos volt, arra emlékszem.

A 90-es évek elején gondot jelentett nekik, hogy megjelent egy civil a pályán, aki még magyarul is beszél, de nagyon jó lett a viszony. Déván díszpolgár is lettem, úgyhogy úgy tűnik, hogy a román hatóság is nemcsak, hogy segít anyagilag, hanem elfogad és partnerként tekint ránk. Nem olyan rég a Szent Ferenc Alapítványról egy nagyon-nagyon szép, meglepően szép írás jelent meg az egyik legnagyobb román napilapban.

Nem érzi úgy, hogy a román állam részéről, azon a területen, ahol az alapítvány dolgozik, megoldottnak látják a problémát? Magukra hagyják, és akkor addig sem kell nekik csinálni semmit.

Románia egy 23 milliós ország, tehát olyan vékony, amit mi csinálunk. Sem a magyar állam, sem a román állam, sem az egyházak a szociális kérdést nem tudják megoldani. Nekem talán egyetlen célom, hogy megtapasztaltassam az emberekkel, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog egy bajban lévő gyerekhez lehajolni és eredményesen lehet változtatni. Hogy ez a szegény koldusgyerek, semmivel nem másabb anyagból van teremtve, mint bárki más, tehát Istennek nincs külön bilije, amiből teremti a gazdag emberek gyerekeit és egy másik, amiből a szegény emberek gyerekeit. Szeretném biztatni az embereket, hogy merjenek lehajolni egymáshoz tömbházban, lépcsőházban, faluban, ahol élnek, rokonaik között, vegyék észre, ha valaki lemaradt, kisodródott a partra, nyúljanak utána. Olyan szép az, hogy a kutyák, macskák, háziállatok felé ilyen nagy nyitás van a mai ember életében. Az lenne valahol a győzelem, ha valamilyen hasonló módon mernénk, tudnánk, akarnánk a bajban lévő ember felé is kinyúlni.

Azt tudom, hogy mennek az alapítvány különböző házaiba máshonnan, Magyarországról és Szlovákiából is emberek, de mi a tapasztalata? Õk a saját lelkiismeretüket megnyugtatni mennek vagy felfedezik magukban azt a jóságot, amiről most beszél?

Egyfelől van egy hihetetlen nagy keresés a mai emberben, nyitottság és keresés. Sok világnézet lecsengett az utóbbi időben. Na mostan az emberek azért keresnek valami iránytűt, ami alapján ők dönthetnek. A fiatalok, biztos, hogy egyfajta nagy kalandvágy is van ebben, meg lehetőséggel élnek, tehát jönnek hozzánk is, de nemcsak a Kárpát-medencéből, hanem, Japánból, Amerikából és máshonnan is. Úgy tűnik, önzetlenül felkínálják a segítségüket, például egy japán fiatalember eljött egy hétre, most negyedik éve nálunk van, és tényleg örömét leli ebben a munkában. Azt gondolom, hogy ez keresés, tehát feladatot, célt, emberhez méltó életet keresnek az emberek, valami olyasmit, amiért érdemes reggel felkelni és este lefeküdni.

Talán, ha egy történetet elmondok, akkor lehet, hogy érthetőbb lesz. Minden ősszel jönnek motorosok hozzánk, 400-500 motoros, nagy, 1000 köbcenti fölötti motorokkal, és akkor mindig bemegyünk a templomba, ott vannak a gyerekeink, kacagnak, kis műsort adunk elő, a motorosok elénekelték a múltkor a Micimackót, tehát olyan bájos, jókedvű hangulat volt. Utána odajön egy férfi az egyik könyvemmel, és azt mondja, dedikáljam, és írjam bele, a világ legrosszabb emberének. Mondom, hogy most mitől lett maga hirtelen ilyen rossz ember? Azt mondja, nézzem meg azt a kislányt, azt a négyéves kislányt, ott ült a templomban, a padban mellette, hozzábújt, és azt mondja, úgy érezte, hogy mostanáig az élete tévúton járt, önző volt, hogy neki nincs gyereke. Most döbbent rá, hogy az a kislány megfogta a puha meleg kis kacsójával az ő kezét. A férfiúi ösztönök úgy felébredtek. Mondtam, hogy én ilyet azért nem írok, és írtam valami mást. Eltelik két hét, és kapok egy levelet, és egy hölgy azt mondja, hogy ő szeretné ennek a kislánynak az évi költségeire elküldeni a pénzt. Kiderült, hogy az a férfi hazament, vett egy hatalmas, ötven szál rózsából álló nagy csokrot, letérdelt az élettársa elé, megkérte a kezét, megmutatta azt a kislányt, szüljél nekem egy ilyen gyereket, de ne egyet, inkább tízet. Tehát igen, az emberek keresnek, és fölülnek a motorjukra, elindulnak és zörgetnek, és ennek a férfinak sokat jelentett az, hogy az a gyerek ránézett.

Család lett belőle?

Igen.

Mert egyszer elmentek önökhöz?

Mert az a kislány ránézett, és rájött: az, hogy neked legyem egy saját gyereked, aki szeretettel hozzád bújik, aki ott szuszog-muszog melletted, az hihetetlen nagy élmény tud lenni.Hogy mert ebbe annak idején belevágni? A történetet ismerem, kezébe nyomtak egy gyereket. De százból kilencvenkilenc ember utánaszaladt volna az anyjának és visszaadta volna vagy bevitte volna valami intézménybe, de az, hogy magával vigye, nem fordulhatott volna elő.

A legeslegelső olyan gyerek, aki tényleg az utcáról jött, akiről semmit nem tudtam, az egy roma származású kislány volt még 93-94-ben. Voltak kis szórvány kollégiumszerűségünk, amely szociális célokat szolgált, de ott minden gyereknek tudtam, hogy voltak papírjai, rokonai. De ezt a kislányt egy néni hozta, és mondta, az állomásban találta, és elhozta nekem. Akkor mondtam, hát ezt maga találta, a magáé, vigye haza! Azt mondja, elhajtja a férje, ha hazaviszi. Mondom, engem meg a püspök fog elhajtani, meg a hatóság. A néni nagyon rossznéven vette, hogy ilyeneket mondok neki, és leült. Mondtam neki, kezdődik a szentmise, üljön le a padba, és én majd imádkozom, hátha a Jóisten megvilágosítja a maga agyát, hogy mit kell ezzel a kislánnyal tenni. Na és akkor nekem olyan mellbe vágás volt, mert aznapra az evangélium, amit fel kellett olvasni, az volt: "akit egyet is a legkisebbek közül befogad, az engem fogad be". Akkor úgy elgondolkodtam, hogy hát igen, a nagy szenteknek olyan jó nagy látomásaik vannak, egy ilyen magamfajta székely góbé pap mit vár el az Istentől. Egy ilyen cigánypurdé formájában kopogtatott be hozzám a Jóisten, és hogy miért affektálnék vagy válogatnék, ez van, legyen áldott az Úr neve. Gondoltam magamban, hogyha a mise végén visszajön, akkor befogadom. Vissza is jött, és fel is vittem a konyhára, és a szakácsnő mondta, hogy ez elég büdös. Mikor jól megfürdették, a haját rendbe rakták és szépen felöltöztették, olyan csodálatos szép kislány volt, hogy öröm volt ránézni. Õ volt az első ilyen gyerek. Meg kell ezt is tanulni, hogy ilyenkor a hatósággal hogy kell eljárni, a hatósági orvost kihívni, hogy megállapítsa, hány éves, szóval elég komplikált papírokat szerezni egy gyereknek.

És utána híre ment, és hozták a gyerekeket?

Utána a paptársak és mások is megtudták. Az egyik paptársam felhívott, hogy a pásztorok hazavitték ősszel a juhokat, és hoztak egy gyereket. Elvitték a plébániára, onnan pedig elküldték hozzám. És akkor reggel ott volt két gyerek, egy levél. Az volt a levélben, bölcs belátásodra bízom, mit csináld ezekkel a gyerekekkel, de nekem ide ne küldd vissza. Nos, akkor felhívom a kollégát, és mondom, te, egyről volt szó! Azt mondja: nem tudok az akcióról? Milyenről? Hát egyet fizet s kettőt kap! Mondom, egyet sem fizettem! Azt mondja, az egyházban ez így van, nagylelkűek vagyunk.

Romániában is van gyermekvédelem, meg hasonló, csak legalábbis a '90-es években, több volt a koldusgyerek vagy bajban lévő gyerek. Az anyák jöttek vagy nénik hívtak fel. Vásárhelyről, sosem felejtem el, egy hölgy, az már így több gyereknek is utánajárt. Azt mondja, Csaba testvér, itt nagy baj van Vásárhelyen. Mondom, hány az a baj? Azt mondja, kettő. És mekkorák azok a bajok? És azt mondja, hát a középső az ötödikes. Egy bajból így lett három gyerek nekem.

Ha az ember megnézi ezeket a gyerekeket, ugyanolyanok, mint bárki más is, és igazán nagy élmény őket segíteni. Szeretném biztatni a kedves rádióhallgatókat, hogy ott a környezetükben merjenek nyitni az ilyen emberek felé. Persze, óvatosan és szépen, nehogy valami visszaélésnek legyünk a tagjai, tehát a gyámhatósággal egyeztetve. Olyan jó lenne egy-egy ilyen sodródó, bajban lévő családot segíteni. Látom, hogy például ilyen családoknak különféle rendezvényeket szervezünk, és a legelemibb konyhai művészetekből is nem árt nekik tanácsot adni vagy azt, hogyan kell beosztani a pénzt. A Szent Ferenc Alapítvány egyik nagyon fontos munkája pont a napköziotthonos rendszer. Olyan családoknak, amelyek már nagyon a kés élén járnak, azoknak a gyerekeiket fogadjuk be, nálunk enni kapnak, ruhát kapnak, tanszert kapnak, foglalkozunk velük, tanulunk velük, szabadidőprogramot szervezünk, és esténként hazamennek a családhoz. A szülői funkciónak bizonyos részeit átvállaljuk. A gyermekvédelemnek ez a része nagyon-nagyon fontos lenne, és ez bejárást is enged a családhoz, hetente-havonta szülői értekezleteket tartunk, ami abból áll, hogy megtanítjuk egy fánkot vagy egy bejglit elkészíteni vagy kompótot teszünk el ősszel közösen. Kis dolog, de hogyha valaki úgy nőtt fel az iskolában, hogy csak elméleti képzést kapott és kikerül az életbe, akkor ő sajnos már csak a Tescóból tud élni.

Ez a bentlakásos forma csak az egyik forma, ugye?

Igen. Egy-egy tájegységen van napközi rendszer, például a gyergyói medencében minden faluban van napközink. Ez azt jelenti, hogy párszáz gyerek van egy-egy gyergyói faluban, és akkor azt a 20-40-et, aki leginkább veszélyeztetett, azokat befogadjuk a napközi rendszerbe, és akkor azokkal szépen délután folyik a munka és próbáljuk egyenesbe hozni az életüket. Ha ez elég, akkor nagyszerű. Ha nem elég ez a segítség, akkor kerül be a gyerek egy bennlakó otthonba, hogyha már este sincs, ahova hazamenjen, amikor már tényleg fizikai léte is veszélyben van, akkor szoktuk beemelni egy ilyen bennlakó otthonba.

Átlátja-e egyáltalán az összes intézmény működését? Hogy lehet velük kommunikálni? Nyilván mindenütt szükségük van önre mint alapítóra is.

Hiszek az autonómiában, és sokszor mondtam is, hogy Erdélyben is azért gondolom, hogy nekünk székelyeknek is lesz autonómiánk, mert mindenkinek jó az, ha autonómia van, tehát én úgy neveltem a kollégáimat és a munkatársaimat is, hogy lehetőleg mindenki a maga feladatát átlássa és megoldja, Nem rohangál be a plébános vagy püspök vagy akárki azokba a családokba. Nálunk van egy szociális család, megvan neki a maga élettere, és azért látom, hogy a villanyszámla, gázszámla úgy belefér, akkor én minden további nélkül kifizetem, tehát hogyha nincs gond, akkor én nem is kellek. Most az lenne jó, hogy ne legyen gond. Persze, ha valahol gond van, akkor mindig van nálunk is szociális munkás meg pszichológus, meg hát én magam is, hogyha szükséges, akkor odamegyek, de a cél az, hogy autonóm legyen. Egyetlen házhoz sincs kulcsom, a gyerekekkel a nevelőnek kellene teljesen önállóan foglalkozni. Én csak olyat alkalmazok, aki összeköltözik a gyerekekkel, tehát azzal a nyolc gyerekkel szépen összeköltözik. Vannak ugye olyanok, nevelők, ahol csak anyuka van, vagy csak apuka van, és akkor végzik a hétköznapi családi életüket.

És olyan van, aki mint gyerek, ott kezdte az alapítványnál és ott is maradt, és már felnőtt és visz családot?

Hogyne, mindig is szoktam mondogatni, hogy a házi kenyér, az sokkal finomabb, mint a bolti, tehát a saját gyerekeinket nagyon szívemen viselem. Több olyan kollégám is van, aki nálunk kezdte, például az irodában, és az egyik szociális munkásunk, az nálunk kezdte az első osztályt, aztán leérettségizett, elvégezte a főiskolát, az egyetemet, és most munkatársam. Egy olyan házaspár vezeti a házat Szászvároson, akik mind a ketten nálunk érettségiztek, nálunk végeztek, azt elmentek tanítóképzőbe, elvégezték a tanulmányaikat, és most ők vezetik a házat.

4

Kérdezték tőlem, hogy 2012-re mi a prioritás. Azt mondtam, hogy konkurenciát teremtsünk a magunk számára.

Szereti a versenyt?

Nem, de jó lenne, ha jön egy bajban lévő gyerek, és még lenne egy csomó telefonszám, és mondhassam azt, hogy most már nálunk betelt a hely, de próbáld meg máshol. A román állam egész kevés pénzt fektet egy-egy ilyen gyereknek a támogatásába, 6-7 ezer forintot havonta, de így pénzért nem vállalkozik senki. De egy nagyon szép feladat, tehát jó lenne, ha többen foglalkoznánk a bajban lévő gyerekekkel. Persze, az lenne a legjobb, ha minden osztályfőnök, tanítónő tehát valamilyen módon szociális munkás is lenne, és az ő osztályában, csoportjában lévő gyereket segítené, mert általában a cérna nem egyszerre szakad el, hanem vékonyodik, bajok vannak, és ha azt nem oldja meg valaki, akkor szakad el a cérna. Tehát ha lenne valaki, aki már a gyerek kiskorában az anyukának mondaná, hogy ezt nem így kell csinálni. Azt hiszem, már ez egy segítség lehetne nagyon sok problémás családnak.

Jó, de ezt hogy lehet megtanítani a családoknak? Van valami ötlete?

A Tanügyi Minisztériumnak a célkeresztjében benne van az érettségi vagy az egyetem végzéséig az a fiatal erősen, de utána az már nem, hogy egy ember éli a maga életét a VII. emeleten. Ha nem kezd büdösödni, akkor nem csenget rá senki. Régen az élő egyházközségekben a jó pásztor figyelt a híveire. Ha valami gond volt, talán, ha nem is ő, de valaki felkereste egyházi hozzájárulással, volt valamifajta kontaktja a társadalomnak. Most viszont, aki egyházi körökből kiszakad és sodródik, leélheti az életét úgy, hogy soha senki be nem megy az ő házába megkérdezni, hogy te boldogtalan, hogy vagy, egyezel a feleségeddel? Ennyi szociális munkás, pszichológus a büdös életben nem volt a Kárpát-medencében, mint most, de úgy látom, ennyi sebzett, sodródó ember sem volt, mint most. Ezeknek a szakembereknek nagyobbat kéne valahogy merni nyitni a bajban lévő szegény, leszakadt emberek felé. Persze, ezek nem tudják megfizetni a szolgáltatást, de igénylik.

Az egyház tud ennél többet tenni, ha az ön területét nézzük?

Létkérdés az egyháznak is meg a nemzetnek is, hogy igen. Konkrétan mire gondolok? Például jön egy asszony, három gyereke van, és azt mondja, Csaba testvér, a férjem megvert, és így csinált, és úgy csinált. Mondom, ott van egy vendégszoba, szépen leülnek a gyerekkel. Ahányszor találkoztam vele, folyamatosan szidta a férjét. Eltelt vagy három hét, hát jön a férje, hát itt van ez a büdös - mondott egy csúfat a feleségére -, mondom, maga hogy beszél a feleségéről, az az asszony magával kel, magával fe', egyfolytában magáról beszél, egyébről nem is tud beszélni. Ez igaz is volt. Azt nem mondtam, hogy miket mond, de tény az, hogy emlegette a férjét sűrűn. Annyira ismerem az emberi jellemet, tudom, hogyha ő ennyit szidja, akkor igazából csak annyit akarna mondani, hogy olyan hülye a férjem, hogy nem jön utánam, nem? Mondom a férjnek, hogy nézze, ha magának az udvaráról egy kecskét elhajtanék, mit csinálna? Azt mondja, leszúrná. És, mondom, maga elhajtja az asszonyt a három gyerekkel. Hát nem érzi azt, hogy ez milyen butaság? Itten mos, főz itt az asszony nekem, hát munkatársam lesz, de a maga felesége. Magának nem kell mosni-főzni? Azt mondja, dehogynem. Mondom, eljön más ide, fizet egy csomó pénzt, hogy valahogy szülessen egy utóda, és akkor magának van három gyereke, és elhajtja. És akkor láttam, hogy tényleg leesett. Na, mondom, miért nem hozott virágot? Azt mondja, hát kellett volna? Mikor udvarolt, vitt-e virágot? Azt mondja, igen. Az asszony mit csinált, amikor megkapta a virágot? Rám nézett, és azt mondja, hogy turbékolt. Ilyenek a nők, virágot kapnak, akkor jókedvűek, nem? Ott volt nálam olyan kétezer forint, mondom, tessék, menjen, valami virágot vegyen, kicsit borotválkozzon meg, szedje rendbe, és jöjjön vissza a családjához.

És ez így működik? Darabról darabra, emberről emberre?

Ez az ember elment, két hét múlva kaptam egy szép levelet, a kollégák beszámoltak, mikor a felesége meglátta a férjét a három kókadozó szegfűvel, hát az úgy elolvadt, mint a csuda. Kaptam egy levelet, hogy köszöni szépen, Csaba testvér, mert most milyen jó, hogy békében vannak. És mondtam a kollégáknak, most legyünk őszinték, hogy én kétezer forintból hogy tudtam volna három gyereket felnevelni, nem? Tehát hogy megérné ezt. Csak helyre kell merni tenni a másik fejében a dolgokat. Mert ő ott kicsit besötétedik, és azt látja, hogy az asszony ezt mondta, és akkor a lényegről megfeledkezik. De ha valaki bátran és nyugodtan, tehát nem rosszindulattal vagy nem hatalommal, hanem egyszerűen rávilágít arra, hogy egy nagy érték az a három gyerek a te életedben, hát küzdjél érte, hát légy férfi, ne hagyd elsodorni magadtól. Most én azt látom, egy-egy ilyen beszélgetés nagyon-nagyon sok emberen tud segíteni. Nagyon sok ilyen kis történetem van, amikor tényleg, egy ilyen bátorítás, biztatás családokat tudott megmenteni, gyerekeket az árvaháztól.

Milyen tervei vannak a következő harminc évre?

Ez jó kérdés. Egyszerű, ami megvan már, de azt továbbvinni, az is eléggé komoly kihívás. Romániában a szakképzés hihetetlenül leállt, valahogy annyira elmentünk szellemi vagy értelmiségi irányba, hogy az borzasztó. Az egy kicsit túlzás, hogy most mindenkiből értelmiségi legyen. Meg nem beszélve arról, hogy nagy élmény nekem is, ha nekiállok egy fűrésszel egy darab fának, és abból lesz valami, vagyis az alkotás öröme. Ez egy olyan öröm, amit kár lenne egy néptől elvenni.

Szeretnék az iskolát befejezett fiataloknak, apáknak, anyáknak valamilyen szakképző-iskolaszerűséget szervezni. Õk nem fognak levéltárosok lenni vagy nem tudom, értelmiségiek, de még lehetnének, sok sikerélményük lehetne akár a mezőgazdaságban vagy bármiben. Nagyon szeretném, hogy lassan ezt a nyafogást fejezze be a magyar nemzet, és merjük kimondani, hogy nagyon sok öröm van például abban, hogy valaki állatot tart. Nemrég beszéltem egy férfivel, és elmondta, hogy ezer euró egy bikaborjú. Tavasszal megszületik, őszig legel, növekszik szépen, ezer euró. Ha tízet valaki felnevel, az már egy elég komoly bevétel. Mondjuk ki bátran, hogy igen, a mezőgazdaságban van fantázia, jó dolog kimenni egy tanyára, letelepedni. Én jártam Magyarországon és Erdélyben is ilyen tanyákon. Reggel föl kell kelni, de télen például három óra munka és megvan. Miért ne lehetne?

Próbálkozzunk többet?

Ezt a réteget mernünk kellene egyfelől felkészíteni, mert ha én adok neki egy szopós malacot vagy tíznapos csirkét, az kevés. Inkább azzal kéne kezdeni, hogy nekik valamilyen munkalehetőséget, iskolát, képzést adni, bevonni, mint egy kollégiumban. Jó lenne, ha lennének ilyen felnőttképző kis közösségek. Erdélyben szeretnék egy ilyet tudatosan létrehozni, és azt mondani: ha hozza valaki a gyerekét, semmi gond, ha nem tudod te vállalni a gyereked gondozását, átvállalom, de nézd, van ez az iskola, én szeretném, hogy te szépen iratkozzál be, és egy hathónapos kurzus alatt, ha szakácsnő akarsz lenni, megtanítunk arra, vagy fodrász, és vannak ilyen tanfolyamok. Jön egy apa, és hoz három gyereket, és kiderült, hogy tavaly már hozott kettőt. Mi baj van ezekkel a gyerekekkel? Azt mondja, semmi, de az asszony iszik. Mondom, akkor az asszonyt hozza, ne a gyerekeket. Na, másnap hát ereget be a feleségével, és leülünk az asztalhoz egy kávé mellé, és mondom, hát mi a baj? És akkor a férfi kezdi mondani, hogy iszik, nem főz és ezt csinál, azt csinál. És egy darabig hallgattam, és mondom az asszonynak, hogy maga mit szól ehhez? Azt mondja, igaza van. Egy szóval nem tagadta. Hát, mondom, most miért kell inni? Hát, azt mondja, kínjában. Hát miért? Azt mondja, megver az uram. Ja, jó ember, hát miért veri az asszonykát? Hát azért, mert nem főz. Hát miért nem főz? Hát nem hoz semmit haza! Tehát egy ilyen ördögi kör. És akkor kiderül, hogy ez egy nyolc osztályt végzett asszony, tehát nyolc osztályt végzett, van neki öt gyereke 27 éve, de öt foga nem biztos, hogy van összesen, a szülei már meghaltak, egy nagyon egyszerű nő. De úgy bármit beszélgettünk, úgy éreztem, a férfi is, a nő is - én is, ha a fogorvoshoz elmegyek, együttműködök vele, mert szeretném, hogy segítsen rajtam. Hát ők is, éreztem, hogy - mondta a férfi, akkor maradjon itt, kerítünk neki munkahelyet, az asszonykát, van egy kolléganőm, nemrég szült gyereket, fiatal férje van, elviszem oda hozzá. Hát egy másik szociális intézményben, és akkor mondtam, nézd, kicsit turbékolj a férjed előtt, lássa, hogy hogy mondjam, egy nő hogy beszél a férjével. Na most akkor vidd el szépen egy kicsit a turkálóba és öltöztesd el, ha lehet, a fogait is, a haját is szedd rendbe, és vidd magad mellé, akkor ott főzöl, mosogatsz, lássa, hogy ezt hogy kell csinálni. Három hónapig ott volt az asszonyka, hát ő az elején nem is akart hallani a férjéről, és akkor odamegyek, na, mondom, ne keressük-e meg a férjét? Azt mondja, ő nem bánja. Tehát, hogy mondjam, na és akkor, amikor őket egymással összehoztam, persze az asszonykát is kiöltöztettük, egy kicsit rendbe raktuk, a férjét is, hát hogy mondjam, akkor már volt neki munkahelye, volt egy kis zsebpénze, hát béreltek egy lakást. Hát most az lenne a jó, hogy ők talpra álljanak. De hogyha én csak szidom őket, ha én blamálom őket, akkor úgyis az önbecsülésük a padlón van, meg se próbálja. Tehát ezeket az embereket sokat kellene bátorítani, lelkesíteni, melléjük állni, jó szándékkal, alapvető dolgokra megtanítani, és én azt hiszem, akkor hihetetlen hasznot tudnánk hajtani a társadalomnak.

A romániai oktatási rendszer lehetővé teszi, hogy ilyen iskolákat csináljanak?

Valaki 16 év, 18 év fölött azt csinál, amit akar. A Munkaügyi Minisztérium szervez ilyen képzéseket, de megint egy olyan rétegnek, aki már elég önálló, autonóm, tehát ennél egyszerűbb rétegnek, ezek között sokan olyanok, akik nem tudnak egy kérést megírni.

Nekik segíteni kell.

Nekik kellene.

De össze is kell őket ezek szerint gyűjteni.

Igen, meg az ébresztőtől elkezdve. Az egyszerű népnek a lelkiállapota szörnyű. Hazaviszek egyik családba egy gyereket és egy nagyon-nagyon durva pornófilm megy videóról a tévében. Mondom, engem ez zavar, nem tudunk inkább beszélgetni? És akkor lehalkítja. Hát, mondom, még a kép is zavar, kapcsoljuk már ki. Ott van a hatéves leánya, és úgy megy ez, mint az InfoRádió másnál, bekapcsolják, reggeltől estig megy, és nem érzi ezt furcsának vagy rossznak. Számukra a nevelés többet kellene jelentsen, mint néhány jó tanács vagy újsághír.