Az 1989. augusztus 19-i páneurópai pikniktől kezdve egyre drámaibbá vált a helyzet az itt tartózkodó kelet-német állampolgárokkal kapcsolatban: növekedett a számuk, és már kezelhetetlen volt a helyzet. Másik oldalról pedig tudjuk, hogy a miniszterelnök és a külügyminiszter több tapogatózó lépést tett különböző európai és világhatalmak felé, tudakolva, hogyan is fogadnák, ha Magyarország átengedné nyugatra a keletnémeteket. Senki részéről nem volt egyértelmű válasz arra, hogy ezt elleneznék, támogatnák vagy eltűrnék.
Csak a keletnémetek részéről, nyilván...
Igen, a keletnémetek részéről igen. De így gondolkodtak Csehszlovákiában is, ahol szintén kezdték merevíteni az álláspontot. Tehát a Varsói Szerződés államainak a többsége nem örült ennek a lehetőségnek. A Szovjetunió álláspontja lett volna érdekes, ilyen viszont nem volt. A hírhedt válasz, amikor a magyar kormányfő rákérdezett Mihail Gorbacsovnál, hogy mit szólna a határnyitáshoz, az volt, hogy "Önök szuverén ország, azt tesznek, amit akarnak"!
Persze, szuverén ország, 60 ezer szovjet katonával a területén. Ez önmagában is nonszensz volt. A miniszterelnök többször látogatást tett a német kancellárnál is, aki azt mondta, örülne egy ilyen lépésnek, ugyanakkor nem vette át a felelősséget a magyar kormánytól; azt mondta, nagyon örülnének, ha megnyílna a határ, de ez kockázatos dolog, úgyhogy ők nem gyakorolnak nyomást a magyar kabinetre.
Meséljen a kormányülésről, milyen vita előzte meg a végső döntést?
Csalódást fogok okozni annak, aki azt várja, hogy krimibe illő, drámai kormányülés zajlott. Ez az ülés csak a végső mozzanata volt ezeknek a napoknak. Megdöbbentően rövid idő alatt született meg a döntés, nem volt róla érdemi vita sem, hiszen az előző napokban már folyamatosan téma volt. Bejött a miniszterelnök, gondterhelten leült, de látszott, hogy a döntés már megvan.
Kivétel nélkül mindegyik miniszter azt szorgalmazta, hogy nyíljon ki a határ, és engedjük át a keletnémeteket. A miniszterelnök azt kérdezte: "Na, kiengedjük őket?" Erre mindenki csak nézett. Valakik mormogtak, hogy igen. Valójában a kormányfő kérdése költői volt.
A belügyminiszter reagált először, hogy "na, ha ezt most eldöntöttük, akkor gondolkodjunk a következő lépéseken is". Majd a külügyminiszter kérdezett vissza, hogy végsőnek számít-e a döntés, mert ha igen, akkor neki most el kell mennie ezt bejelenteni. Ennyi volt. Két és fél percnél több időt ez nem vett igénybe, de a hangulat végig nagyon feszült volt.Mennyire reális az a kép, ami ma a társadalomban él azzal kapcsolatban, hogy kinek, mekkora szerepe volt a határnyitásban?
A döntés arról, hogy megszűnik a határzár, lebontják a műszaki létesítményeket, és megváltozik a határrezsim, egy folyamat. Ennek több lépése volt, és vannak szimbolikus elemei. Láttam a televízióban egy képsort a páneurópai piknikről, és ezalatt bevágták azt a képet, amikor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter közösen vágják át a Vasfüggönyt. Ez nem a páneurópai pikniken történt, ez egy másik esemény. Ez szimbolikus aktus volt, ehhez a fényképhez köti a politikai emlékezet a határ megnyitását.
A határ megnyitása több alkalomhoz fűződhet, de a legelső igazán szimbolikus alkalom inkább az a sopronpusztai kép, amikor a kinyitott kapun nagy tumultusban mennek át az emberek. Ott valójában a magyar határőrök nyitották ki a kaput, és ott nem változott még meg a határrend, csak érvényes útlevéllel lehetett átmenni, és természetesen ilyen a keletnémeteknek még nem volt.
Igen, és itt mondták, hogy a magyar határőrök bölcsességére volt bízva, hogy tüzet nyitnak-e vagy sem. Beszéljünk akkor a piknikről. 20 év után hogy látja, az lett belőle, amit a rendezvény előtt elterveztek?
Sem a rendezvény előtt, sem alatta nem voltak nagyon komoly stratégiák. A kezdeményezők fejében persze ott volt az, hogy "de jó lenne, ha ez a rendezvény vezetne el a vasfüggöny leomlásához, az ország demokratizálódásához". Szerintem még fel is értékelődött ahhoz képest, mint amit akkor a résztvevők erről gondoltak. A gondolat nagyságát mindenki átérezte, de senki nem merte volna ebből levezetni a lépéseket.
De arra számítottak, hogy körülbelül 600 keletnémet turista kihasználja ezt az alkalmat arra, hogy átszökjön Ausztriába? Mikor ez megtörtént, nem gondolták azt, hogy "na ezt nem kellett volna?"
Érdekes, hogy a kezdeményező debreceni MDF és a soproni ellenzék a Balaton-parton és Budapesten is terjesztett az NDK-sok között egy röpcédulát, amin egy kis térkép volt a páneurópai piknik helyszínéről, és jelezték rajta, hogy mikor nyílik meg a kapu. Tehát ők felajánlották, megmutatták ezt a lehetőséget az NDK-soknak is, és számoltak is azzal, hogy megjelennek sokan. Ebben valóban volt kockázat. Nagyon álságos játék folyt a hivatalosság részéről, hiszen a rendezvény magyar fővédnöke, Pozsgay Imre mellszélességgel támogatta ezt a rendezvényt, és próbált is lépéseket tenni a minél kisebb kockázat érdekében, de olyan parancsot nem adtak ki a szerveknek, hogy szabad a gazda.
Nem lehet inkább, hogy azért tekintett rossz szemmel a hatalom erre a piknikre, mert veszélyeztetve érezték azt a folyamatot, amelyet ők már elkezdtek?
Nincs olyan emlékem, hogy rossz szemmel nézték volna. Feszültség és idegeskedés nyilván volt, de ezt a rendezvényt a politikai vezetés jóváhagyta. Amikor Pozsgay Imre elvállalta a fővédnökséget, a kormány ezzel azt üzente, hogy ezt engedi.
Volt benne egy tájékozatlanságból adódó túlzott kockázatvállalás. De még a magyar kormány oldaláról sem mondták ki, hogy ez egy teszt, amelyen kipróbáljuk, hogy a szovjet katonák kivonulnak-e a határra, és lezárják-e a nyugati határt.
Augusztus 19-én inkább ez volt a kérdés: mit kezdjünk a menekültekkel? A probléma össznagyságához képest ez a páneurópai piknik kisebb dolognak számított az akkori feszültséghalmazban.
Utólag nézve látszik, hogy ez tényleg egy teszt volt. Az, hogy sikerrel lezajlott, az, hogy több százan átjutottak Ausztriába, és nem dőlt össze a világ, ez biztosan komoly ösztönzést adott sokaknak arra, hogy ezt a határt fel kell számolni, és meg kell nyitni.