Csaknem két évtizeddel a berlini fal leomlása után a kommunista titkosrendőrség szelleme még mindig kísért a közép- és kelet-európai országokban. Egyre több ismert emberről derül ki, hogy - kényszerből vagy önként - "jelentett".
Az egyház sem kivétel. Legutóbb Stanislaw Wielgus állt fel a varsói érseki székből, mert napvilágot látott, hogy a kommunista rendszerben együttműködött a lengyel titkosszolgálattal.
Előtte arról lehetett hallani, hogy ügynök volt Henryk Jankowski, a gdanski Szent Brigitta-templom egykori plébánosa is, ami azért érdekes, mert ő volt Lech Walesa volt lengyel államfő gyóntatója.
Magyarországon Ungváry Krisztián történész azt állította, hogy Paskai László bíboros kapcsolatban állt az állambiztonsági szolgálattal.
A történész az Élet és Irodalom című hetilapban összesen öt katolikus főpapról, köztük Seregély István egri érsekről is azt írta, hogy a Kádár-korszakban beszervezték őket.
Romániában Traian Basescu elnök ismerte el, hogy hajóskapitány korában külföldi útjairól jelentéseket írt a főnökeinek.
Bolgár kollégája, Georgij Parvanov is bevallotta, hogy fiatal történészként segített egy vezető bolgár emigránsról szóló tanulmány összeállításában.
Magyarországon a volt miniszterelnök, Medgyessy Péter pár héttel 2002-es kormányra kerülése után ismerte be tevékenységét és D-209-es szolgálati számát.A művészeti életben is bőven dolgoztak ügynökök.
A Román Írószövetség elnöke, Eugen Uricaru lemondott, miután megvádolták, hogy disszidens értelmiségiekről informálta a Securitatét.
Az Oscar-díjas magyar filmrendező, Szabó István is elismerte, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola diákjaként együttműködött a titkosrendőrséggel.
Kézdi-Kovács Zsolt rendező is az Élet és Irodalomban tárta a nyilvánosság elé, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola elsőéves hallgatójaként, kényszer hatására aláírta a beszervezési nyilatkozatot.
Bőven lehetne még sorolni az ügynökvádba keveredett ismert embereket, akik sokféle magyarázatot adtak tettükre.
A legtöbben a saját, vagy családjuk, barátjuk életét és egzisztenciáját féltették, mások azt bizonygatták, hogy jelentéseik ártalmatlanok voltak, sőt olyan is akadt - Medgyessy Péter - aki szerint a hazáját védte szolgálati tisztként. Mások egyszerűen tagadnak.
Itt jegyezzük meg, hogy a titkosszolgálati akták nagyon gyakran valóban nem tesznek különbséget az önkéntes besúgók, a kényszerrel beszervezettek, valamint a megfigyeltek között.
Ma már azonban jóval érdekesebb az a kérdés: hogyan kezeli ezt a problémát a társadalom? A legtöbb posztkommunista ország a német példát követte: felállított egy hivatalt, ahol tanulmányozhatók a kommunista idők titkosrendőrségének dokumentumai.
Ezzel szemben a volt Szovjetunió területén a balti országokat leszámítva fátylat borítottak a múltnak erre a részére.
Oroszországban Vlagyimir Putyin elnök és a KGB más korábbi tisztjei vezető posztokat töltenek be, és büszkék a korábbi munkájukra.
Magyarországon sincs politikai akarat a múlt feltárására. Az SZDSZ például 1990 óta folyamatosan - és hiába - javasolja a közszereplőkre vonatkozó adatok nyilvánosságra hozatalát.
Ügynöktörvény nincs, mert az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette az elfogadott, de hatályba nem lépett jogszabályt.
Az egyetlen mankó az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló törvény.
A civil társadalom sem látszik túl bátornak, ha szembenézésről van szó.
Egyházi körökben az evangélikusok számítanak úttörőnek: ők bizottságot hoztak létre a múlt feltárására és kiadtak egy könyvet, amelynek címe: Igazság és kiengesztelődés.
Mindkettő várat még magára.