A köztudatban sokszor összekeveredik Mindenszentek ünnepe, illetve a Halottak napja. Hogyan alakult ki és kapcsolódott össze a két ünnep?
A szentek tisztelete az egyházban a mártírok tiszteletével kezdődött, majd az aszkéták és a hitvallók tiszteletével folytatódott. Előbbinek különleges jelentőséget ad az, hogy a római panteont egy időben minden szentek tiszteletére emelték. A szentek és a halottak tiszteletének, illetve a halottakért való imádságnak a kapcsolata ősi szokás. Már a legrégibb keresztelési hitvallásokban is benne van az a szöveg, hogy "hiszem a szentek egyezségét vagy a szentek közösségét".
Nagyon sok népszokás kapcsolódik az ünnephez, így például a temetőlátogatás is. Az, hogy a sírnál imádkoznak, ott gyújtanak gyertyát, a magyarok ősi szokása. Magyarországon a temető és a sír a kereszténység előtti szokásrendnél fogva fontosabb része a halottkultusznak, mint például a mediterrán világban. Tehát például a római katolikus egyházi temetés hivatalos szertartása Róma városában ma is a templomban ér véget azzal, hogy a koporsó jelenlétében elvégzik a gyászszertartást és a szentmisét, utána a sírhoz csak a család sétál ki, ott nincs külön temetési szertartás. Magyarországon viszont van. Az Árpád-kori zsinataink már tiltották azt, hogy a sírok körül régi, búcsúztató éneket - nyilván pogány szövegük lehetett - énekeljenek, táncmulatságot rendezzenek és lerészegedjenek. Nyilvánvaló, hogy a halottak emlékére valamiféle tornak vagy ünnepségnek a színhelye volt a temető.
A halál pillanatát mindig vallásos tisztelettel vették körül az életben maradottak, ennek a kereszténységben konkrét és világos tartalma van, hiszen a keresztények hisznek az örök életben. Ez a remény számunkra Krisztus föltámadása alapján konkrét tartalommal bír: a személy szerinti örök életben és feltámadásban hiszünk, és ezért mint élő személyekkel tudjuk tartani a kapcsolatot imádságban, gondolatban, szeretetben az elhunytakkal is.
Hogyan változott az elmúlt évtizedekben az emberek elmúláshoz való viszonya?
A mai ember nagyon ritkán látja a szeretteit meghalni. A régi időben a háznál születtek és haltak meg az emberek, és ott állt körülöttük a család apraja-nagyja. Ilyen élményben manapság alig valakinek van része. Bár akadnak családok, amelyekben erős a tradíció, itt a haldoklónak is jár a személyes ápolás, a legnagyobb betegségében is hazahozzák a kórházból. Az életben maradottak így látják az emberi élet végét, mégpedig méltóságban és szeretettől körülvéve, s tudják, ez mindannyiunk jövője. Tehát az, hogy a haldoklókkal és az öregekkel, betegekkel szemben hogyan viselkedik egy társadalom, az a fiataloknak, az élőknek a megbecsüléséről is árulkodik.
Azt, hogy az elmúlt hetekben Magyarországon mi zajlott, nem kell részletezni. Mi az oka annak, hogy kevésbé hallatja hangját a katolikus egyház?
A történelmi egyházak körülbelül egyforma mértékben tették meg a maguk nyilatkozatát a szeptember végi időszakban. Nem látok benne jelentős különbséget, sőt, az 56-os évforduló kapcsán maga XVI. Benedek pápa is levelet írt a köztársasági elnök úrnak, ami nyilvánossá is vált. Soldano bíboros pápai legátus külön beszédet intézett a magyar néphez a Szent István Bazilikában, ami komoly reflexiót tartalmazott nemcsak a múltra, hanem a jelenre is.
Nem csak a politikai elitben, de a társadalomban is komoly szembenállás van, és most talán az egyház közvetítő szerepet vállalhatna.
És ez a közvetítő szerep miben realizálódna jobban? Gyakori nyilatkozatokban, vagy inkább átgondoltabb, átfogóbb megnyilatkozásokban, néha erőteljes szimbolikájú cselekedetekben? Ezeknek a feszültségeknek a hátterében az egész régióra jellemző problémák állnak. A volt szocialista országok olyan gazdasági átalakuláson mentek keresztül, ami nem mindenki számára volt kedvező. Általánosságban a szabadság nagyon nagy érték, de voltak olyan generációk, amelyek egykor hivatalosan is azt az ígéretet kapták, hogy azért nem kapják meg a munkájukkal megtermelt értéktöbbletet, mert a szocialista állam biztosítja az ingyenes orvosi ellátást, a nyugdíjat, a társadalombiztosítást, a gyerekek ingyenes oktatását. Ma viszont más van: strukturális alkalmazkodás a nyugati világhoz, nevezhetjük ezt modernizációnak akár, s jelentős átalakulásokra kényszerülnek ezek az országok. Ez az erkölcsi adósság terheli ezeket a társadalmakat, és ahhoz, hogy valóban jó hangulat, párbeszéd és bizalom legyen egy társadalomban, ahhoz az szükséges, hogy az emberek szeressék egymást, vagyis próbálják megérteni a másikat, próbálják realitásként kezelni egymás gondjait meg azokat a terheket, amelyeket történelmi okokból ki-ki visel.
Egy, az Új Emberben megjelent írásában azt olvashattuk, hogy az államnak komoly erkölcsi felelőssége, illetve adóssága van az állampolgárokkal szemben. Hogyan lehet ezt összhangba hozni azzal, hogy milyen az állam teljesítőképessége?
Természetesen ez a nehéz. Viszont ha ezt a tényt nyugodtan és a valóságnak megfelelően tudja egy társadalom kezelni, akkor sokféle feszültség, félelem vagy bizalmatlanság elkerülhető. Szolidaritásnak is nevezhetjük ezt, vagy mondhatjuk egyszerűen szeretetnek is.
Ehhez kell a belátás képessége. Látja-e ennek jeleit?
Az emberben nagyon sok képesség van, csak elő kell hívni a jó képességeket. Akinek lehetősége van az emberekhez szólni, felelősséget is visel, a tömegtájékoztatástól kezdve a művészetekig, az irodalomig vagy a vallásig, s azt kell közvetítenünk az embereknek, hogy legyünk egymással szolidárisak. Vannak negatív események, összetűzések, amelyekről nagyon sokat beszélnek, talán a tényleges súlyuknál is többet, és sokszor pozitív eseményekről, jelekről, mintha valahogy kevesebb szó esne. Csodálatosan nagy érték a jó hír. Emberi figyelmességgel és megértéssel nagyon sok nehézség leküzdhető, és ebbe nem szabad belefáradni. Amire szükségünk van, hogy ne adjuk föl a kiengesztelődésért meg az igazságosságért, az emberségért való fáradozást. Nem arról van szó, hogy valamiféle frontvonalak mentén kellene mindenképpen harcolni a világban.
November 6-ára terveznek egy konferenciát, amelynek a témája 1956 és a Magyar Katolikus Egyház szerepe.
A katolikus egyháznak az 56-os forradalom előkészítésében, kirobbantásában vagy megvívásában gyakorlatilag nem volt szerepe. Hogyan is lehetett volna? Először is egyházunknak nem profilja az, hogy forradalmakat vezessen. Ezt a későbbi latin-amerikai események is igazolták, amelyek világossá tették azt, hogy a mi hitünk szerint a fölszabadítás elsősorban a bűntől való fölszabadulást jelenti, és nem egyfajta forradalmi teológiát. Másrészt a katolikus egyház a többi egyházzal együtt nem volt olyan helyzetben, hogy jelentősen befolyásolhatta volna az események menetét. Sok püspök börtönben volt, az élen Mindszenty József bíborossal, mások korlátozott körülmények között végezték munkájukat, a papságra ugyanez igaz. A szerzetesrendek és az egyházi intézmények már régen nem léteztek, illetve államosították azokat.
Mindszenty bíboros is öt nappal a forradalom kitörése után került szabadlábra. A papság, a papnövendékeknek magatartására is olyan volt, hogy amikor már a történések eléggé előrehaladtak, akkor kezdtek egyesek együtt lelkesedni a többiekkel. Tudjuk, hogy a Központi Papnevelő Intézetben nem is szereztek róla tudomást, mert éppen akkor volt az őszi lelki gyakorlat. Mikor annak vége lett, akkor kezdtek el tájékozódni, hogy mi történik a városban. Néhányan a kispapok közül röplapokat, sokszorosított anyagot terjesztettek. A harcok idején a betegeket próbálták meg ellátni, különösen a fiatal papok, tehát szentségekkel ellátni a haldoklókat, betegeket, illetve meglátogatni őket a kórházakban. A harcok miatt sokszor ez azt jelentette, hogy napokig szakadatlanul ott maradtak, és a betegek fizikai ápolásából is kivették a részüket. A piarista rendházból, a központi szemináriumból, más egyházi épületek lakóitól is hallottunk, hogy segítették a menekülteket, elbújtatták azokat, akiket éppen üldöztek. De ez emberbaráti gesztus volt, nem forradalmi tett. Ezzel együtt az 56 utáni időben igen erős csapások érték az egyházat, valószínűleg nagyobb felelősséget tulajdonítottak neki, mint amennyi része ténylegesen volt az eseményekben.
Van arról adatuk, hogy hány pap hagyta el az országot?
Eléggé bizonytalanok az adataink. A papnövendékek, szerzetesnövendékek közül sokan, hiszen a jezsuita rend tudatosan is igyekezett Nyugatra menteni a fiatalokat. A másik jelentős csoport a börtönből kiszabadultaké, akik érzékelve az események menetét, elhagyták az országot. S a német kitelepítések kapcsán volt olyan pap, aki önként, a kitelepített híveivel együtt ment. Összességében ez néhány száz embert érinthetett. Az alapvető hozzáállás azonban az, hogy a lelki pásztori beosztással rendelkező papnak kötelessége a hívei mellett kitartani. Tehát nem jellemző, hogy a plébánosok elhagyták az állomáshelyüket és hanyatt-homlok menekültek Nyugatra. Az volt inkább a gyakori, hogy hónapokkal később vagy egy év múlva több papot letartóztattak azok közül is, akik lelkipásztorként szolgáltak.
Másfél éve merült fel ismét, hogy felül kellene vizsgálni a vatikáni szerződést. A legfrissebb hírek szerint a kormányzat álláspontja az, hogy nem kell, legfeljebb egy-két helyen lehet korrigálni. Nagyon komoly vita zajlott az egyházfinanszírozásról is - mi az egyház álláspontja?
Világosan látni kell azt, mit értünk egyházfinanszírozáson. A közszolgálati tevékenység az oktatási, szociális, egészségügyi, nevelési területen nem egyházfinanszírozás. Ez közfeladat-finanszírozás, s itt az állampolgári egyenlőségnek az elve kell, hogy érvényesüljön. Nem a szentszéki egyezmény miatt, hanem az 1990. évi IV. törvény miatt, amelyik ezt kifejezetten deklarálta.
Az Antall-kormány nemzeti megújulási programjában arról volt szó, hogy emelni kell a közszolgálati szférában az egyházak részvételét. Ma a részletkérdések azok, amelyek újra és újra különböző számításokhoz vezetnek, főleg azért, mert az egész oktatásfinanszírozás rendszere sem állapodott még meg. Az egyenlőség alapvető igényének vagy célkitűzésének követnie kell az újra és újra változó fogalmakat és technikákat ezen a téren. Az sem baj, ha az egyházak közszolgálati feladatvállalását egy állam mint állam stabilnak tekinti, tehát ha ez nem kormányzat- vagy kurzusfüggő, hanem viszonylag stabilan hozzátartozik a köztársaság jogi szerkezetéhez és filozófiájához. Magyarországon az alapvető jogszabályok megfelelőnek tűnnek, és azoknak a végrehajtása az, amit megintcsak a kölcsönös megértés alapján kell újra és újra átgondolni, ha szükséges.
Az egyházfinanszírozás kapcsán azt is szokták mondani, hogy ez a hitéleti támogatás. Ez nagy szó, és nyilván nem a közszolgálati tevékenységre vonatkozik, meg hát mi az, hogy támogatás? Az egyházaknak az államtól vagy az államon keresztül kapott pénzösszegnek a nagy részét két forrás teszi ki: az egyik az ún. járadékalap, ami egy olyan képzeletbeli összeg, amelynek a kamatait kapjuk évről évre, és ez az ellenértéke azoknak az ingatlanoknak, amelyeket egy 1994-es törvény szerint vissza kellett volna, hogy kapjunk, de amelyekről lemondtunk. A Szentszék mindannyiunk nevében lemondott ezekről, azzal, hogy helyette ennek a becsült értéknek a kamatát kapjuk meg minden évben. Ez tehát nem támogatás.
A másik az egy százalékos személyi jövedelemadó-felajánlás, amelyik abban az időben, amikor bevezették, Európában a legmodernebb technikának számított, s amely olyan országokban jött létre, ahol az állam és egyház elválasztását hangsúlyozták.
Ezen túlmenően egyetlen olyan jelentősebb forrás van, összegében nem olyan magas, amelyet kifejezetten a hitélethez való hozzájárulásként lehet felfogni, ez pedig az iskolai hitoktatásnak az indirekt állami támogatása, hiszen nem az iskola fizeti a hitoktatót, hanem az iskolai hitoktatásnak a támogatására kapnak az egyházak pénzt, amelyek aztán megbízzák a hitoktatót, ami sokuk számára rendkívül fontos, bár alacsony összeg. Önmagából a hittan oktatásából nemigen lehet megélni.
Gazdaságilag a legnagyobb terhet, főleg a történelmi egyházak esetében, az épületállomány jelenti. Az értékes, régi műemlékek, a templomok, melyek annak idején nem az odajáró hívőknek a perselyadományaira épültek, hanem például a földbirtokosok vagy a városi közösségek kötelezettségvállalásából. Fontos lenne ezeket turisztikailag is értékes objektumnak tekinteni, hiszen ez egy olyan téma, amelynek a nemzeti fejlesztési tervben, illetőleg az Európai Unió által támogatott célkitűzések között is megfelelő helye van.