Köszöntöm a köztársaság kormányának valamennyi tagját, a kormányülés meghívottait, résztvevőit, a média jelen lévő képviselőit!
Az elmúlt tíz nap sokunknak adott lehetőséget arra, hogy végiggondoljuk Magyarország állapotát és benne a saját dolgainkat. Olyan tíz nap volt ez, amely kényszerítő erővel bírt rá sokakat, köztük bennünket is, és személy szerint engem is arra, hogy górcső alá vegyük mindazt, amit az elmúlt sok-sok hónapban, évben, esetleg évtizedben tettünk. A számvetés és a szembenézés kényszerítő ereje volt ez a tíz nap, amely engem arra figyelmeztetett, hogy azok a válaszok, amelyeket az elmúlt időszakban szokás szerint adtunk, ma nem elegendőek.
Ha válaszolni kell arra, hogy mi ebben számomra, vagy az általam vezetett két kormány számára a fő tanulság, vagy másik oldalról a felelősség, akkor azt tudom mondani, hogy döntően az, hogy elkerültük a teljes szembenézést és a teljes szembesítést mindazzal, ami Magyarország helyzete és lehetőségei, ugyanakkor a Magyarországra nehezedő kényszerek között meghúzódott. Elkerültük, mert nem egy esetben mi is azt láttuk, amit látni akartunk: az egészből csak azt a részt, ami a mi igazságunkat hitelesítette.
Természetesen tele vagyunk igaz mondatokkal. Mert igazak azok a mondatok, amelyeket nagyon sokszor elmondtunk az utolsó háromnegyed évben. Például, hogy 2006 közepétől a helyes kormányzati politika nem az állam szociális szerepvállalásának további kibővítésére kell hogy épüljön, hanem fejlesztésekre, beruházásokra és reformokra.
Igaz az a kijelentés, hogy mindennek nyomán újra kell gondolni a társadalompolitika egy sor elemét, és célzottabb, hatékonyabb társadalmi és szociális politikára van szükség. Ezek igaz mondatok; olyan mondatok, amelyeket lehet vállalni. Helyes és igaz az a törekvés, ami vezetett bennünket, amikor létrehoztuk a hivatásos magyar honvédséget, amikor a magyar felsőoktatást hozzáillesztettük a bolognai folyamathoz, amikor kerestük a jó kompromisszumot a települési önkormányzathoz való jog, ugyanakkor az együttműködés indokoltsága között, és kistérségekben és régiókban gondolkodtunk. Ezek mind helyesek.
De az Európai Unió brüsszeli bizottságával együtt lényegében muszáj osztanom azt a véleményt, hogy 2001 óta nem a realitásokra, hanem sok esetben a reményekre építettük Magyarországon a politikát. Arra a reményre, hogy jelentős erőfeszítés nélkül - és itt nem kevesek, hanem sokak, nem a kormány, nem az állam, hanem az egész ország erőfeszítése nélkül - lehet nyugodtabb és gazdagabb hétköznapokat csinálni. Hogy lehet csinálni egy versenyképesebb országot. Meg akartuk spórolni ezt az erőfeszítést, és nemcsak a rabjai, hanem mi magunk is tevékeny előállítói voltunk ennek az illúziónak, mert a ma meg a holnap szükséglete fölülírta a holnaputánét.
Amit most teszünk, az sok tekintetben leszámolás ezzel az illúzióval, és e tekintetben ez a legnehezebb kihívás. Nem az az igazi nagy kihívás, hogy ha a konvergenciaprogramnak megfelelően megyünk előre - márpedig annak megfelelően fogunk előre menni -, akkor jövőre a jövedelmek pár százalékkal csökkennek. Ez nagyon sokak számára fog jelenteni kényelmetlenséget és nehézséget. De az igazi kihívás ennél mélyebb, és e tekintetben a legnehezebb kihívás a rendszerváltás óta. Sokkal nehezebb, mint a '90-es évek közepének kiigazítása, amely rövid távú hatásaiban többszöröse volt mindannak, amit most ez az egyensúlyi kiigazítási program igényel.
Nem vette el, nem rombolta le azt az illúziót, amely évtizedek alatt épült ki az emberekben, épült ki mindannyiunkban: hogy megóvható a változástól és az alkalmazkodástól, annak minden nehézségétől az emberek sokasága, és a családok sokmilliós világa. Meghagyta azt az illúziót, hogy a változatlanság biztonságát lehet megteremteni. Annak, amit mi teszünk és mondunk, a legnagyobb kihívása az, hogy az a sok évtizedes illúzió, hogy egyszerűen túlélhető a ma, hogy majd megóv bennünket az állam, hogy megmondják nekünk, hogy mit kell csinálni, ez az illúzió repedt szét és foszlik szét okszerűen és törvényszerűen mindannak a hatására, amit teszünk. Hogy megspórolható az erőfeszítés, a rend, és e tekintetben megspórolható a nagyon egyenes beszéd.