A művészeti vezetői poszt már vagy hat éve megszűnt, tanácsadóként maradtam még egy darabig, de amikor Hollerung Gábor lett az együttes zenei igazgatója, majd művészeti menedzsere, távoztam. Vele lehetetlen volt az együttműködés, ami mostanáig sem tudott helyreállni. Egy-két darabom még mindig fut, de úgy tűnik, hogy a világot meghódító Honvéd Táncszínház repertoárja lassanként kimúlik.

2000-ben a honvédség átadta a kulturális tárcának a Honvéd Együttest, azzal a feltétellel, hogy évente egy nagyobb összeggel támogatja, ha továbbra is szolgáltatja azt a kétszáz-háromszáz műsort, amit addig. Ez hallatlanul előnyös helyzet volt, hiszen két forrásból érkezett a pénz, és mégiscsak egy szakmai szervezethez kerültünk, ahol megértették terveinket. Ezek megvalósításának - az infrastruktúra fejlesztésének - feltétele viszont az volt, hogy vegyük át a Zsurávszky Zoltán vezette Budapest Együttest.

Ezzel a csoporttal korábban is voltak közös produkcióik...

Rengeteg közös produkciónk volt, 2000 előtt legalább tíz. A feladatot úgy vállaltam, hogy közöltem: nem leszek a Budapest Együttes művészeti vezetője, ez a poszt maradjon Zsurávszkyé, a munkáltató pedig legyen az együttes mindenkori igazgatója. Így is történt, a kormányváltás után azonban egyszer csak kitalálták, hogy a vezetői pozíció következő megpályáztatása után egyesíteni kell a csoportokat.

A két együttest végül is erőszakkal egyesítették - az új a Honvéd Táncszínház nevet vette fel - és az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy lassanként az egyik repertoárja el fog tűnni. Az új vezetőnek, Hollerung Gábornak egyébként egy célja volt: olyan műsorokat csinálni, amelyek az ő zenekarának, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarnak kellenek, ebből pedig nagyon sok feszültség fakadt.

Amikor 2007 végén átvette a jubileumi Prima Primissina Díjat, úgy fogalmazott, hogy szétverték az együttesét. Most is így gondolja?

Abszolút. A minisztérium, Hiller István akkori kultuszminiszter, de inkább Schneider Márta államtitkár, nem akarta engedni, hogy Hollerungot - aki kitűnő karmester, és remekül vezeti a Dohnányi zenekart, de az együttes számára csőd volt -, elküldjék. Nincs semmi bajom Holerunggal, csak ne avatkozott volna bele a táncszínháznak a dolgaiba.

Ha a közvetlen munkakapcsolat meg is szűnt a Honvéd Táncszínházzal, azért nyilván van képe arról, hogy 2010 nyarán milyen helyzetben van a magyarországi táncszakma.

Most sincs jó helyzetben, az új minisztérium ugyanis még keresi a társulatok helyét. Korábban az elvonások miatt átadtunk egy petíciót is a Parlament kulturális bizottságának, amelynek akkor Pető Iván volt az elnöke. A legtöbb pénzt a Nemzeti Táncszínháztól vették el. Attól az intézménytől, ami egy fantasztikus találmány volt, hiszen példa nélküli konstrukcióval alakult meg: befogadó színház lett, és kapott egy nagyobb költségvetést, hogy produkciókat támogathasson.

A táncszínház nélkül számos fantasztikus előadás nem születhetett volna meg, így a többi között a Szegedi és a Győri Balett, a Honvéd Együttes, az Állami Népi Együttes, a Bozsik Yvette és a Frenák Pál Társulat produkciói. Ott bárminek helye van, még a gyerekelőadásoknak is, amelyek rendkívül fontosak, hiszen az oda járók lesznek a következő potenciális közönség.

Ez valahogy szemet szúrt valakiknek a minisztériumban, és nekiláttak a táncszínház költségvetését kegyetlenül megnyirbálni, minden évben kevesebbet kapott az intézmény.Közben viszont megszületett az előadóművészeti törvény. Az segített valamelyest ezen a helyzeten?

Az abban foglalt lehetőségekre a minisztériumi fenntartású együttesek nem pályázhatnak. Egyébként most jártunk bent a minisztériumban, és kezdeményeztük, hogy a független társulatok támogatását ne zárolják végképp. Azt hiszem, a tárcánál hallgattak bizonyos körökre, akik azt sugallták, hogy ez kidobott pénz, márpedig ez nem igaz. A függetlenek léte iszonyatosan fontos. Olyanok ezek, mint a dühödt szocializmus alatt a hatvanas-hetvenes években az amatőr színjátszók voltak: mindent megengedhettek maguknak, amit egy kőszínházban nem lehetett megtenni. A függetlenek bármit tehetnek, bármivel kísérletezhetnek, egy kőszínház azonban ezt nem engedheti meg magának, mert minden este meg kell töltenie a nézőteret. Kompromisszumot kell kötnie, de ott van a barométer, a független színház, amely jól mutatja, mekkora a közönség tűrőképessége. Hál' Istennek, ezt megértette a minisztérium, úgyhogy a támogatás 66 százalékát most megkapják a függetlenek, amiből tovább tudnak létezni.

Az előadóművészeti törvény a táncosok egzisztenciális helyzetében hozott-e vagy hozhat-e esetleg a jövőben valamilyen változást. Számukra is fontos lenne egy életpályamodell kidolgozása?

Vannak ebben a szabályozásban jó dolgok, a kőszínházakban dolgozók esetében például megszabták, hogy egy táncos hány fellépésen vehet részt, a többit pedig pluszban ki kell neki fizetni. A színházaknak azonban többnyire nincs pénzük, hogy betartsák ezt.

Ünnepélyesen ki merem jelenteni, hogy a magyar ifjúság egyik legértékesebb csoportját alkotják a táncosok, mégsem mennek külföldre, inkább rémes fizetésért dolgoznak itthon. Egy táncos öt évig kezdőnek számít, bruttó 100-110 ezer forintot keres, amiből hetvenezret kap kézhez. Tessék megmondani, hogyan tud ebből megélni, amikor naponta öt órát ugrálnia kell?

Én bikacsökkel vertem a táncosaimat, hogy tanuljanak. A művészeti alapiskolák várják az oktatókat, így az, aki befejezi a táncot, és van diplomája, nagyon gyorsan el tud helyezkedni. De én inkább arra biztattam őket, hogy ne a táncos diplomát szerezzék meg, hanem valamilyen más szakmát tanuljanak, hogy tudjanak választani. Büszke vagyok erre, mert többen, akik hallgattak rám, és másfelé indultak, nagyon szép karriert futottak be.

A minisztériumi vagy központi támogatási rendszer mellett van lehetősége a táncszakmának szponzorokat találni?

Van, de sokkal szűkebb, mint például a színházaknak, a támogatók ugyanis inkább a show-bizniszbe fektetnek, de még az ExperiDance-nek is gyorsabban adnak pénzt, mint egy állami együttesnek, mert úgy érzik, az jobb reklám.

Külföldön is kilincselni meg előszobázni kell?

Hát hogyne, ez a világon mindenütt így van. Hát gondolja, hogy a New York-i opera vagy a milánói Scala megél a bankárok segítsége nélkül? Nem. Olyan naiv voltam, hogy azt gondoltam, a rendszerváltás után elkövetkezik az a korszak, amikor - akárcsak Hollandiában, ahol korábban dolgoztam - felkötöm a nem létező nyakkendőmet, elmegyek ide meg oda, és azt mondom, hogy az új prospektusra rátesszük a cége nevét, ha támogat. De nem hozott sikert a dolog. Ehhez hozzájárult az, hogy a magyar értelmiségnek egy nagyon értékes, de nem a nemzeti oldalhoz tartozó része nem becsülte igazán a magunkfajta népi együtteseket.A hivatalos kultúrpolitika az utóbbi években hogyan kezelte a táncművészetet? A táncművészek meg az ön nyilatkozataiból is az érzékelhető, hogy ez a perifériára került műfaj.

Abszolút, a legmostohábban kezelt. A táncművészet, az kapja a legkevesebb pénzt, a táncművészek a legrosszabbul fizetettek. Másodrendű műfajnak tekintették, pedig, állítom, hogy a táncműfaj a legsikeresebb külföldön. Az első Orbán-kormány alatt valamivel jobb volt a helyzet, több volt a pályázat, könnyebben lehetett támogatáshoz jutni. Most erre nem számíthatunk, az biztos, hogy pár évig több pénz nem lesz, ezért fontos lenne, hogy a meglévő összegeket ésszerűbben osszuk el.

Bár most arról beszélünk, hogy háttérbe szorított műfaj a néptánc és a népzene, az elmúlt évtizedekben azért többször is kifejezetten az érdeklődés középpontjába kerültek ezek a műfajok. Gondoljunk akár a világzene divatjára, vagy a táncházmozgalomra...

Azt amatőrök találták ki. Akkora újdonság volt az országban, hogy villámgyorsan elterjedt, és a nyolcvanas években tényleg tömegeket mozgatott meg. Ma már nem jár annyi ember táncházba, mint régebben. A furcsa magyar politikának a hatására valahogy úgy lecsökkent az ázsiója és az érdeklődés iránta, de létezik, nem lehet agyonverni. Sokan viszonz átvették ezt a dolgot, például a franciák. Nyolc évvel ezelőtt Toulouse-ban jártam egy népzenei konferencián; elvittek egy táncházba, ahol nyolcszáz ember volt. Minden hónapban kétszer összegyűltek egy hatalmas tornateremben, magyar mintára szervezett eseményen, és francia táncokat jártak.

A magyar amatőr táncmozgalom a legcsodálatosabb Európában, nem is beszélve a gyerekekről. Olyan csodálatos gyerek együttesek vannak, hogy ha egyszer, mondjuk az előző minisztérium két-három vezetőjét el tudtam volna csalni egy-egy előadásra, talán másképp gondolkodtak volna, amikor a művészeti alapiskolákra osztották a pénzt. Magyarországon most kétszázezer gyerek vesz részt a művészeti alapiskolai oktatásban, közülük nyolcvanezer táncol. Ez azért nagyon fontos, mert ha valaki négy-öt évig jár ilyen iskolába, bármit csinál majd az életében, már megfertőzték.

Táncokat lehet még gyűjteni?

Majdnem lehetetlen már. Esetleg egy-két eldugott faluban, Erdélyben, talán a Felvidéken. Lehet, hogy a fiataloknak néhány mozdulat most újdonságnak számít, de ennek az az oka, hogy akik táncolnak, az évtizedek során sokat alakítanak a kultúrán.

A táncok gyűjtése a filmezéssel kezdődött. Bartók és Kodály fonográffal gyűjtötte a népdalokat a XIX. század végén, aztán 1927-ben két fiatal néprajzos, Gönyei Sándor és Morvai Péter pedig úgy döntött: filmezni fogja a táncosokat, és már a háború előtt és alatt óriási anyag gyűlt össze, amit fel is dolgoztak.

Ez a szótár! Van közöttünk olyan, aki, a bartóki kifejezéssel élve, a tiszta forrást mutatja be, tehát az eredeti anyagot állítva színpadra. Én így hozok létre Elektrát, Ludas Matyit, Antigonét, széki Rómeó és Júliát, de megengedem magamnak, hogy ezt az adatbázist, ezt a csodálatos szótárt, ha kell, széttördeljem, és új szavakat formáljak, mozgásnyelv-újítóként dolgozom.

4

Erről beszéltem nemrég néhány fiatal kollégának, akik a tiszta forrást mutatják be: figyeljenek oda magukra, mert lassanként elfáradnak a formulák. Lassanként már nem lehet sokkal többet kitalálni, mint hogy a körből sor, vagy más érdekes térforma lesz, ezek a formulák azonban el fognak fáradni.

Nekünk, akik a Bihari együttesnél megalapítottuk a magyar iskolát, az volt a véleményünk, valamiből kimaradunk, ha csak a tiszta forrást mutatjuk be. Márpedig én nem akarok kimaradni abból, amit a kortárs irodalmárok, írók, költők, filmesek, képzőművészek csinálnak. Nekem is van véleményem a világról, van véleményem az emberről, az ember természetéről, és én ezt igenis meg tudom mutatni táncban is.

Ebből szemléletmódból nem voltak szakmán belüli konfliktusok?

Nagyon nagyok. Most már nincsenek, elcsitultak.

A nyolcvanas éveket említette... 1983-ban volt az István, a király premierje, amikor a szakma, talán a saját mesterei is bírálták.

Amikor már tartottak az István, a király munkálatai, mesterem, Molnár István azt kérdezte tőle: "Novákkám, maga olyan rendes fiú, mondja, hogy keveredett ezek közé?" Akkor már majdnem egy éve dolgoztunk a darabon, és minden csütörtökön találkoztunk a Szörényiék régi házában, hogy mindent átbeszéljünk, például azt, hogy Koppánynak a nótája mögött olyan kíséret legyen, amire mezőségi forgóst lehet táncolni.

Azt válaszoltam: "De Pista bácsi, ott több ezer szakadt gyerek lesz, aki életében nem látott néptáncot, és most mégis látni fogják." Az akkor olyasmi volt, mint most a világzene: rockzenére jártak néptáncot, a rendező pedig azt is elfogadta, hogy míg a főszereplők kosztümöket viselnek, a tömeg farmernadrágban és ingujjban és szoknyában és tornacipőben van.

Amikor Csíksomlyón is megrendezhettem az István, a királyt, az erdélyi magyar együttesekből is bevettem hármat. Azoknak a tagjai is fel voltak háborodva azon, hogy farmernadrágban kell táncolniuk. Azt mondtam, gyerekek, működni fog, higgyetek nekem. És ott volt háromszázezer ember, aki tökéletesen elfogadta ezt. Ezzel nem becstelenítem meg a néptáncot, sőt, megpróbálom mindenki számára közérthetővé tenni.