eur:
395.61
usd:
366.63
bux:
65620.68
2024. március 28. csütörtök Gedeon, Johanna

Kocsis Zoltán: Semmi baj a magyar nemzettel

A magyar dalmű történetének aranybetűin fölül messzebbre világít Erkel Ferenc neve, és jobban meg kellene becsülnünk - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Kocsis Zoltán Kossuth-díjas zongoraművész. Kiemelte: el kellett volna kezdődni egy Erkel-összkiadásnak, illetve annak a mozgalomnak, amely megpróbálja az országhatáron kívülre is vinni művészetét. A Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója szólt arról is, nagyon megkönnyítette a zenekar életét a Művészetek Palotája létrehozása.

2010 Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója és a nemzeti romantika éve. Hogyan tekint ma a zeneművészet, illetve ön Erkel munkásságára? Jó pár zenekritikus kritikával illeti az ő tevékenységét, mégis a zenei intézmények és a magyar nemzeti opera műfaj megalapítója.

Nem tudom, mit válaszoljak, mert én Erkelt egy valódi nagyságnak tartom, akiből a Jóisten tudja, hogy miért nem lett világnagyság. Talán a világnak abban az időben elég volt egy mindenek felett álló olasz és német operaszerző. De az is lehet, hogy közismert szerénysége folytán vagy közismerten altruista gondolkodásmódja miatt nem sikerült kitörnie az országból. Ezt az utóbbit úgy értem, hogy gyakorlatilag minden, addig nem játszott Verdi-operát bemutatott. Wagner egy kicsit a háttérbe szorult nála mint operakarmesternél, de hát ez a zenéjéből is kitűnik, tehát ő Liszttel ellentétben, aki teljes mértékben elkötelezte magát Wagner mellett, megmaradt az olasz operák szerelmesének, illetve azokból továbbfejlesztve saját stílusába beleágyazva alakította ki aztán azt a hangvételt, amely egyes egyedül rá jellemző.

A magyar dalmű történetének aranybetűin fölül azért azt mondanám, hogy messzebbre világít az ő neve, és jobban meg kellene becsülnünk, már régen el kellett volna kezdődni egy Erkel-összkiadásnak, illetőleg annak a mozgalomnak, amely megpróbálja az országhatáron kívülre is vinni művészetét. Nem pusztán azért, mert kevésbé sikerült művek mellett vannak igazán korszakos, nagy remekművei, vagy mert ő komponálta a Himnuszt, hanem egész egyszerűen egy olyan jelenségről van szó, amely páratlan a magyar zenei életben. Tehát egészen példátlan egy magyar nemzeti operaszerző, különösen egy ilyen korszakban, amikor a nemzeti operák új felvirágzása hihetetlen lökést adott a zeneművészetnek, úgyhogy azt gondolom, hogy Erkelt sokkal jobban meg kéne becsülni.

Magyarországon ma a XXI. században a nemzeti jelző politikai felhangot kap. Egyesek szemében pejoratív, egyesek szemében provokatív, és én azt gondolom, hogy abba kéne ezt már hagyni. Semmi baj a magyar nemzettel, a magyar nemzeti törekvésekkel, a nemzeti jelzőt birtokló együttesekkel és intézményekkel. Egész egyszerűen el kellene már felejteni ennek ezt a mesterségesen keltett rossz ízét. Erkel a szó legnemesebb értelmében volt hazafi, ráadásul távol tartva magát azoktól a politikai irányzatoktól, amelyeknek nem titkolt célja az erőszakos integráció, az erőszakos magyarítás, és azt gondolom, hogy igazi hazafihoz méltón élt és cselekedett egész életében.

Erkel elsősorban a magyar nemzeti opera megteremtőjeként ismert és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar is több operát mutat be. A napokban volt a Miskolci Operafesztivál sajtótájékoztatója, ahol ironikusan megjegyezte, hogy Bátor Tamás fesztiváligazgató hatására a Nemzeti Filharmonikus Zenekar némileg hangversenyzenekarból operajátszó együttessé avanzsált át. Idén is lesz egy bemutatójuk: Richard Strauss Daphnéja, és a sajtótájékoztatón azt is megemlítette, hogy szándékai szerint a jövőben Strauss más, Magyarországon még be nem mutatott operáit is a Nemzeti Filharmonikus Zenekar műsorára kívánja tűzni. Mi ezzel a célja?

Abba a hiánypótló munkamenetbe illeszkedik be ez a tevékenység, amely az én egyik művészi hitvallásom, hogy ne intézzünk el egy-egy stílust vagy szerzőt a remekművekkel, illetőleg a valamilyen ok miatt népszerűvé vált alkotásokkal, hanem igenis próbáljunk meg egy stílust vagy egy szerzőt teljes egészében körüljárni. Magyarországon most már minden zenekedvelő vagy operarajongó ismeri a Salomét, a Rózsalovagot, az Elektrát, esetleg az Ariadne Naxosban című operát. De ki hallotta a Guntramot, ki hallotta a Capricciót, az Intermezzót, Az árny nélküli asszonyt, A hallgatag asszonyt? Az embereknek vagy a koncertlátogatóknak nemcsak joguk van ehhez, hanem ez egyenesen kívánatos, tehát hogy egyáltalán egy új művet el tudjanak helyezni az értékrendjükbe, kapják meg azt az üzenetet, amely vagy helyet követel a saját ismereteikben, értékrendjükben, vagy pedig hát akkor ne legyen semmi, és csak játsszuk ugyanazokat a műveket állandóan. Ez utóbbival nem nagyon lehet mit csinálni, mert egyre merevebbé teszi az előadásokat is, valamint a közönség befogadókészségét is erősen megbéklyózza.

A Nemzeti Filharmonikusokon figyelem meg azt, hogy amennyiben játszunk egy szerzőtől, tegyük fel, Debussytől egy kevésbé ismert alkotást, akkor az valamilyen módon hat aztán a nagyon népszerű munkákra is. Tehát ha mi eljátszottunk egy csomó Debussy-dalt mondjuk az én hangszerelésemben és utána nyúlunk adott esetben a La Mare-hoz, amely Debussy legnépszerűbb zenekari műve, akkor meg lehet figyelni a zenekaron, hogy valahogy egészen másképp, sokkal nagyobb tudás vagy látókör birtokában nyúlnak ahhoz a darabhoz. És szeretném, hogyha ez Richard Strauss esetében is így lenne. Ugyanis Richard Strauss életműve egyrészt nagyon heterogén, roppant szerteágazó, rengeteg mindennel áll kapcsolatban, ugyanakkor nagyon sokszor éri az a vád, hogy újraírta magát, a nagy művei azok az Opus 40-ig már megíródtak, és utána már csak az önismétlésekre volt képes. Én ezt egy kicsit másképp látom. Némi iróniával azt is mondhatnám, hogy szó sincs arról, hogy egy komponista nem tud a komponálás nélkül létezni. Egyszerűen arra is lehet gondolni, hogy Strauss talán azért komponált ennyit, hogy addig se kelljen a feleségével, Paulinával lenni. De hát félre a tréfát, azt hiszem, hogy a belső kényszert nem pótolhatja semmiféle jól csengő vagy magas összeggel kecsegtető megrendelés, presztízs vagy becsvágy.

Azt hiszem, hogy egy zeneszerző, aki állandóan hallja magában a hangok valamiféle kombinációját, mindenféleképpen rendet akar abban teremteni, és Strausst egész biztos vagyok benne, hogy ez vezette annyit az íróasztalhoz. Ha nagyon alaposan megvizsgáljuk a Rózsalovagon túl lévő operáit, akkor azért mindegyikben van egy-két olyan elem vagy formarész, amely tökéletes újdonság az addig hallottakhoz vagy tapasztaltakhoz képest. Bizonyos operái talán az előadás nehézsége miatt nem hangoznak el, például azt gondolom, hogy az Arabella, amelyről még nem esett szó, nagyon-nagyon nehéz, az Ariade Naxosban egy olyan coloratur szopránt kíván, amelyből nincsen nagyon sok. Általában Edita Gruberova nevével szokták összekapcsolni ezt a szerepet. Ismét nagyon finom és cizellált zenekari munkát kívánnak az utolsó dalművei. El tudom képzelni, hogy a sokkal drámaibb hangvételű Salomét, Elektrát, de még a Rózsalovagot is azért veszik elő gyakrabban, mert valahogy hálásabb feladat karmesternek és zenekarnak egyaránt, nem beszélve az énekesekről. Ami a Daphnét illeti, ez is egy pásztorjáték a szó nemes értelmében. Gondolom, hogy az nem különösebben köztudomású, hogy a zenetörténet első operája is Daphné történetével foglalkozik. Ezt Jakopo Peri írta abban az évben, amikor Palestrina és Lassus meghalt, illetve Colombus fölfedezte Amerikát, és tehát gyakorlatilag az újkor hajnalán, és hát senki nem tudta abban az időben, hogy ez a műfaj, tehát az énekelt áriák sora, amely aztán összeáll egy történetté, hogy ez egyáltalán fenn fog-e maradni, és Monteverdi és mások tevékenysége révén fennmaradt.

A zeneirodalom mintegy harmincezer operája közül háromszáz az, amelyik egyáltalán el is hangzik manapság. Ha valaki azt mondja, hogy látott már 50-60 operát, az már lelkes operarajongónak számít. Strauss Daphnéja talán a 60-ba nem, de a 300-ba feltétlenül beletartozik, és jelentőségét nem a sztori dramaturgiai feldolgozása, hanem elsősorban a zenei jelentősége és drámai ereje adja meg, amely különös módon csempészi be ebbe a pásztorjátékba a drámát, tehát ahogy Apollo parancsára ki tud törni egy vihar vagy az átalakulás pillanata, amikor Daphné észreveszi, hogy ő már immáron babérfa, tehát azt hiszem, hogy Strausst mint zeneszerzőt vonzották ezek a feladatok, és ezeket a hihetetlen hangszerelési, felrakási és egyáltalán, stiláris leleményeit ő tulajdonképpen a szövegkönyv indíttatásától vezérelve nyerte. Hiszen a legcsodálatosabb pillanat egy zeneszerző életében, amikor a sztorival vagy az illető történési fázissal adekvát zene az eszébe jut. És Strauss olyan mértékben illusztratív már ebben az operában, hogy egy pillanatra nem érezzük unalmasnak. Persze, hangsúlyozom, hogy jó előadás kell hozzá, tehát rossz előadásban valószínűleg nem is érdemes megnézni ezt az operát. Szerencsére Rost Andrea vállalta a címszerepet, és ez a legnagyobb reményekre jogosít, mert ő nemigen tanul már új szerepet. Tehát hogyha őt valami megfogja, akkor ugyanúgy neki lát és addig csinálja, amíg el nem sajátítja teljesen, mint ahogy egy zeneszerző is addig dolgozik, amíg ki nem írt magából mindent.Március 14-én egy gálakoncerttel ünnepelte ötéves fönnállását a Művészetek Palotája. A Nemzeti Filmharmonikus Zenekar is öt éve talált otthonra ebben az épületben. Mennyiben segítette az együttes munkáját ez a helyszín, mennyiben más ezek között a keretek között dolgozni?

Nagyon is más, ha a köztes állapottal, a várbeli időszakunkkal összehasonlítom, akkor feltétlenül, de még a Vörösmarty téri irodaház próbatermében eltöltött időszakot is alapul véve, sokkal magasabb szint. Először is van próbatermünk, van a kórusnak külön próbaterme. Néha a nagyteremben is tudunk próbálni, és mindenekelőtt az adminisztráció itt van, mi vagyunk a rezidens zenekar, és azt hiszem, hogy ez így is van rendjén. Nagyon megkönnyítette az életünket a MÜPA létrehozása, nem szólva arról, hogy a Művészetek Palotájának nagytermében egész másképpen kell muzsikálni, mint a Zeneakadémia nagytermében. A Zeneakadémia nagyterme egy csodálatos terem, egyike a világ legszebb és legjobb akusztikájú termeinek, de mégiscsak kamaraterem. Ott már egy Mahler első szimfónia, egy Sosztakovics V. szimfónia is problematikusnak bizonyult, nem szólva arról, hogy bizonyos megalo- vagy gigantomán műveket nem is lehetett előadni.

Egy negatívumot azért föl tudok hozni, ez talán a túlzottan nagy belmagasság, ami egy Mahler VIII. szimfóniánál nagyon jól fizetett, mert a térbeli szétdobás miatt nagyon-nagyon jól szóltak az egyes hangszercsoportok, de egyébként azt hiszem, hogy szóló vagy kamararendezvényekre ez a terem kevésbé alkalmas. Mindazonáltal azt hiszem, hogy mint befogadó terem, nagyon hamar bevonult a világ közismert, nagy koncerttermei közé, és tényleg olyan vendégjárás kezdődött a MÜPA építésének nyomán, amilyen csak valamikor a hatvanas években volt Magyarországon vagy a két háború között. Tényleg azt lehet mondani, hogy a világ legjobb előadói, zenei együttesei megfordultak ezek között a falak között, és erre tagadhatatlanul büszkének kell lenni. Valahogy úgy érzem, hogy a MÜPA megnyitása óta új történelmet, az előadóművészet új lapjait írjuk itt Magyarországon.

A Művészetek Palotájában tartja a Nemzeti Filharmonikusok legtöbb koncertjét. Az idei évadban érzékelhető egy olyan vonulat a Nemzeti Filharmonikusok repertoárján, hogy olyan szólistákat hívnak meg, mint amilyen Thomas Zehetmayer vagy Jörg Widmann is volt, és ebben a sorozatban ön is föllépett, akik nemcsak előadóművészek, zeneművészek, hanem karmesterek, zeneszerzők is egyben. Daniel Barenboim, aki februárban járt itt, ő is egy interjújában megfogalmazta, hogy igazából azokat a karmestereket tartja sokra, akik nemcsak karmesterek, hanem a zeneszerzéshez és a hangszeres művészethez is értenek. Ön hogy látja ezt, miért tartja fontosnak, hogy egy művész minden zeneművészeti ágban képzett legyen?

Szükségszerűen kölcsönhatásban vannak egymással. Régen, mondjuk 100-200 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy hangszeres ne szerezzen zenét vagy egy zeneszerző ne játsszon öt-hat hangszert művészi szinten. Nem tudom, hogy köztudomású-e, hogy Beethoven azonfelül, hogy virtuóz zongorista volt, azonkívül néha a hegedűjét is előkapdosta. Bachnak az első hangszere hegedű volt, és Mozartnak is, hát természetszerűleg, miután apja, Leopold Mozart világhírű hegedűtanár volt. De érdekes, hogy Mozart a hegedűtudása mellett mégiscsak zongoristaként szeretett volna nagyobb karriert csinálni. És a zeneszerzés valahogy teljesen természetes volt egy zenei jelenség esetében. Most, amikor ennyire specifikálódunk, specializálódunk, nehezebbé vált a helyzet, mert kevesebb lett az idő.

Annak, hogy én ezt a bérletet életre hívtam, semmi köze a MÜPÁ-hoz, ezt máshol is megcsináltam volna, ráadásul Jörg Widman hármas minőségben mutatkozott be itt, mert hát játszott egy nagyszerű Mozart a-dúr klarinétversenyt az ő német rendszerű klarinétján, és utána eldirigált egy olyan koncertet saját három művével a műsoron, amelyet egy pillanatig nem untam. Ez azért valami, és a többiekkel kapcsolatban is az az érzésem, Ariel Zuckermannt se hagyjuk ki, aki remek fuvolista és karmester is. Az az érzésem, hogy ebből a fajta zenészből kellene több, és nem a specializálódott, csak zongorázó, csak hegedülő, csak dirigáló - mert nagyon kevés az olyan dirigens, aki tisztességesen, koncertszinten el tudott sajátítani egy hangszert. Ilyen például Sakari Oramo, akit mi csak karmesterként hívtunk meg, de hát hol van még egy karmester, aki például Kurtág Kaffka-töredékeinek hegedűszólamát el tudja játszani? Azért meg kell adni azt, hogy nagyon kevesen vannak ezek a jelenségek, és azt hiszem, hogy valahol az oktatásnak, a zeneoktatásnak erre is ki kellene terjednie.

Én föltétlenül kötelezővé tenném, ha nem is a zeneszerzést, de a zeneszerzés mesterségének a tanulását hangszeresek számára, mint ahogy a karmesterségbe is belekóstoltatnék velük, de egy karmester nem kaphatna addig diplomát, amíg tisztességesen úgy nem tud egy hangszert, hogy egy szólóestet ad rajta. Ezek a polihisztori szemléletek nemhogy rontanák az illető fő tevékenységét, hanem segítik azt. Én nem hiszek abban, hogyha egy zongorista csak Beethoven zongoraszonátáit ismeri az Övrből, és nincs tökéletesen tisztában azzal, hogy mit jelentenek a szimfóniák és a vonósnégyesek vagy az oratóriumok, a misék Beethoven életművében, az nem játszhatja a 32 szonátát úgy, hogy abban tökéletesen benne van a zeneszerző stílusának a lényege. Nagyon fontos, hogy az embernek minél szélesebb kitekintése legyen. Persze, szó nincs arról, hogy a szétforgácsolás híve lennék. Természetesen egyetlen tevékenységet ugyanazzal az intenzitással kell űzni, de emellett igenis kell hogy legyen egy olyan kitekintése, hogy bármit, amit először hall újdonságot el tudjon helyezni a saját kis képletes értelemben véve házi archívumába. Ez egy kicsit a közönségre is igaz. Én nagyon-nagyon sajnálom, hogy eltűntek a vasárnap vonósnégyesező, négykezesező rétegek, mert így egész egyszerűen a közönség az idők folyamán fogyasztókká degradálódott ahelyett, hogy értő-befogadó lenne még ma is, mint egy pár évtizede.

A zenei oktatásban részesülőknek mennyire van lehetőségük ezt a polihisztori tudást megszerezni? Gondolom régen is elsősorban hangszeres oktatás volt, külön karmesterképzés, és a diákokon múlott az, hogy mennyire szorgalmasak, mennyire érdeklődők más tanulmányok felé.

Nekem azért volt zongoratanárom, zeneszerzéstanárom. Karmesterségre soha nem jártam, de járhattam volna éppen, hogyha nagyon akartam volna. Azt gondoltam, hogy ezt a mesterséget magamtól is megtanulom a zeneiségem révén. De például a zeneszerzésben nagyon nagy segítségemre volt Sugár Rezső, Soproni József, akik mindketten mesterei lévén a szakmájuknak olyan tanácsokkal tudtak rögtön az elején szolgálni, amelyeket máshol nem kaptam volna meg. Szóval kifejezetten azt gondolom, hogy nem is igény, hanem inkább előrelátás kérdése, hogy valaki mennyire készül föl a pályájára.

Most hirtelen pár név eszembe jut, például Vajda Gergelyé, aki most karmesterként tevékenykedik, főként a kortárs zene területén. Kevesebben tudják róla, hogy zeneszerző is, de még kevesebben tudják azt, hogy azért az egy hangszert, a klarinétot megtanult művészi fokon.

Nem válik az embernek kárára, hogyha egy partitúrát le tud többé-kevésbé olvasni zongorán, megkeresi magának zongorán azokat a hangzásokat, amit aztán majd kér a zenekartól, hogy a karmesterek szemszögéből beszéljek, de az sem árt, ha eleve alkotó kapcsolatban van a hangokkal, zeneszerzői szinten, mert egész másképp fog egy bonyolultabb Beethoven-tételhez egy olyan tudás birtokában, amely képlékenyebb, mint a megszerzett egzakt tudás. Azt gondolom, hogy ha valaha megújul a Zeneakadémia, akkor belsőleg is meg kellene újulnia olyan diszciplínákkal vagy követelményekkel, amelyek egy sokkal magasabb rendű zenélés vagy a zenével való viszony egy sokkal magasabb szintje felé tör.

Hanganyag: Oláh András

KAPCSOLÓDÓ HANG
Címlapról ajánljuk

Újabb drámai részletek a németországi buszbaleset ügyében

Egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy mi okozhatta a Lipcse közelében történt buszbalesetet. Az egyik utas szerint a szolgálatban lévő két sofőr baleset idején éles vitát folytatott egymással, ami elterelhette a kormánynál ülő vezető figyelmét.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.03.28. csütörtök, 18:00
Havasi Katalin
a Házi Gyermekorvosok Egyesületének elnöke
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×